Bizonyára sokan emlékeznek a cseh Jiři Weil Mendelssohn a tetőn című szatirikus regényére. A történet szerint a bonyodalmak azzal veszik kezdetüket, hogy Prága német megszállása után ketten azt a feladatot kapják a hatóságtól, az éj leple alatt jussanak fel a prágai Rudolfinum tetejére, és távolítsák el onnan az ott látható szobrok közül a zsidó származású zeneszerző, Felix Mendelssohn-Bartholdy szobrát. A dolog elsőre (és sokadjára sem) sikerül, a szobortalpak nincsenek feliratozva, az egyre népesedő brigád nem tud megegyezésre jutni, a szobrok közül melyik lehet Mendelssohné, napról napra, az újabb és újabb nekirugaszkodáskor is dolgukvégezetlen másznak le a tetőről. De mese nincs, közkedvelt szimfóniák és versenyművek, egy nagyszabású oratórium szerzője, Mozart legnagyobb tizenkilencedik századi propagálója zsidó volt, nem maradhat az árja birodalom ilyen fontosságú közintézményének ennyire exponált pontján.
“Zene szemeinknek, avagy Férfiak a magasban” olvasásának folytatásaKilling Me Softly
Women with two left eyes are always smiling. But maybe you shouldn’t look into it.
A nézését meg a járását
A minap újra kiposztoltam ezt a régebbi emlékemet a Facebookon, és bár nem szobor, eszembe juttatta a hozzá fűzött rövid kis reflexiót, ami, ha nagyon akarom, történetnek is beillik:
“A nézését meg a járását” olvasásának folytatásaKözött
Egy fényképekkel operáló szobros blog működésének alapfeltétele a folyamatos fényképezés. Márpedig ebben én augusztusi bulgáriai utazásom óta nagy szünetet hagytam, módszeresen és sokoldalúan mindössze négy-öt szobrot fényképeztem le 2023 második felében.
“Között” olvasásának folytatásaAlászolgája
Olyan szobor következik, amelyik mindenki számára ismerős (vagy legalábbis biztosan látnia kellett, a látóterében volt már, még ha erről nem tudott is), aki megfordult a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Magyar Tudományos Akadémia előtti részen. Jankovits Gyula a főépület előtt 1899-ben magas oszlopra állított Szarvas Gábor-mellszobra úgyszólván magától értetődő része az épület kapcsán megszokott látványnak.
“Alászolgája” olvasásának folytatásaNyugalom
Leányom, nyugalom.
“Nyugalom” olvasásának folytatásaBefóliázva
Egy szentet és egy boldogat
“Befóliázva” olvasásának folytatásaAz igen legtöbbször nem is
Beszélgetések bolgár kalauzokkal 3.
A szófiai A szocialista művészet múzeuma csak első, felületes látásra hasonlít a nagytétényi Memento Parkhoz, noha létrejöttének kiváltó okai hasonlóak: elhelyezést biztosítani a rendszerváltás után különféle politikai, mentálhigiénés vagy közesztétikai okok miatt a köztereken nemkívánatossá vált szobroknak, emlékműveknek, megőrizni őket, hiszen ezek saját koruk néha élvonalbelinek számító műalkotásai, egyúttal hatványozottan lenyomatai annak a korszaknak, amelyben alkotóik létrehozták őket. Már első látásra is van azonban egy nagy különbség, elég csak a nyitó képet megnézni,
“Az igen legtöbbször nem is” olvasásának folytatásaTalálkozás egy bolgár ismerőssel: Ljubomir Dalcsev
Beszélgetések bolgár kalauzokkal 2.
Aki gondosan áttanulmányozta a sorozat nyitó darabjának, a szovjet hadsereg dicsőségét zengő szófiai emlékműről szóló bejegyzésnek, az Oszvobogyítyelkának a legvégén szereplő névsort és az ott ismertetett életrajzi adatokat, annak feltűnhetett egy évszám-páros, az egyik szobrásznak, az 1917 október című reliefet készítő kollektíva vezetőjének, Ljubomir Dalcsevnek a neve mellett álló két évszám: 1902 és 2002. A száz év (ami néhány hónap híján különben nem lett kerek, Dalcsev 1902. december 27-én született Thesszalonikiben és 2002. július 11-én halt meg az Egyesült Államok-beli Sunnyvale-ben) a huszadik századi bolgár szobrászat legjelentősebb alakjának fordulatos életét fedi, a fordulatokat az évszámok azonban nem mutatják meg; a helyszínek már inkább.
“Találkozás egy bolgár ismerőssel: Ljubomir Dalcsev” olvasásának folytatásaOszvobogyítyelka
Beszélgetések bolgár kalauzokkal 1.
Bulgária nagyon szoborszerető ország, ami félig-meddig meglepetés, hiszen az ember ahhoz van hozzászokva, ha Magyarországtól délkeleti irányba indul, egyre kevesebb szoborba akad. De Bulgáriára ez a megállapítás nem áll, a nagyobb városok belső részein lépten-nyomon olyan sűrűséggel tűnnek elénk a köztéri alkotások, hogy az már-már zavarba ejtő. Ráadásul a huszadik századi bolgár szobrászat története, és különösen a bulgáriai 1944-et követő fejlemények felületes ránézésre is olyan észrevételekre adnak alkalmat, amelyek a korabeli magyar szobrászatra is vonatkoznak. Az itt következő háromrészes sorozat — Beszélgetések bolgár kalauzokkal –, melynek ez a nyitó darabja, három generális példán keresztül ezt a hasonlóságot szeretné érzékeltetni.
“Oszvobogyítyelka” olvasásának folytatása