Elönt a múlt, ledönt a jövő

Az egyik soron következő posztomhoz kerestem képeket, amikor megtaláltam ennek a bejegyzésnek a nyitóképét, egy néhány évvel ezelőtti szoborvadászatom alkalmával készített felvételemet. Külső-Angyalföldön, az egykor hírhedt Tripolisztól keletre, a mai Násznagy–Mosoly–Göncöl–Gyöngyösi utcák határolta területen a negyvenes-ötvenes évek fordulóján épült ki az a lakótelep-rész, amely hasonló méretű és kiképzésű, háromszintes téglaépítésű tömbsorházakból állt, és a későbbi József Attila teret fogta U-alakban körül. Ennek keleti, az U-alakot lezáró oldalán helyezkedik el a még 1939-ben elkezdett, eredetileg Magdolnavárosi Kultúrháznak szánt épület, amelynek munkálatait a világháború félbeszakította, és végül 1949 végére, a Horváth Szabolcs jegyezte első tervek többszöri módosításával készült el. Funkciója ugyanaz lett, mint aminek eredetileg elképzelték, hivatalos neve a megnyitáskor pedig Rákosi Mátyás Kultúrház (erre az 1938-as, a megépítésről döntő angyalföldi helyhatóság biztosan nem gondolt), és csak 1956 után kapta a nevét József Attiláról,

az után tehát, hogy 1955-ben magát a háromemeletes házak közrefogta teresedést József Attila térnek nevezték el,

és majdnem öt évvel az után, hogy 1952 decemberében, a költő halálának tizenötödik évfordulóján egész alakos szobrát, Beck András munkáját a kultúrház előtt, azzal szemben felállították,

ami nagyjából hasonló felfogásban,

szétnyitott zakóban, jobb zsebéből kilógó kéziratköteggel ábrázolja terpeszben álló tárgyát, mint Tar István körülbelül ugyanebben az időben készített szobra Balatonszárszón.

Mindez azonban csak a lendületes bevezető — bár kétségtelen, néha nem árt egy-egy környék korábbi és mostani utcaneveit nézegetni. Így van ez Angyalföld Magdolnaváros nevű kerületrészével is, amelynek névadója a harmincas évek derekán különben Purgly Magdolna, Horthy Miklós felesége volt: az ő keresztnevét kapta meg az angyalföldi pályaudvartól délre eső terület. A József Attila tértől nyugatra, a többek között a Befejezetlen mondatból, a Rozsdatemetőből és még a hatvanas-hetvenes évek Ludas Matyi-karikatúráiból is ismerős Tripolisz irányába például a Radics Béla utca vezet (2013 előtt a köztérnek nem volt neve, nem nyílik róla ma sem semmilyen bejárat, nem tartozik hozzá házszám), kicsit arrébb a Cziffra György tér (szintén 2013-as innovációként, szintén egy előzőleg névtelen közterületre). Mindketten angyalföldiek voltak, errefelé laktak. A Násznagy utca, a művelődési ház voltaképpeni frontvonala a rendszerváltásig Sollner József, tanácsköztársasági népbiztos és két világháború közti baloldali szakszervezeti vezető nevét viselte (és nem Solness építőmesterét, ahogy képeimen a még megmaradt régi utcanévtáblákat bogarászva egy darabig hittem), a Nővér utca Kilián Györgyét (1943-ban kivégzett fiatal kommunistáét). A közelben húzódott a Thälmann utca (a mai Fiastyúk utca), mely a német kommunista párt 1933-ban bebörtönzött és 1944-ben koncentrációs táborban meggyilkolt vezetője után kapta a nevét. A blokk Gyöngyösi utcai oldalán pedig emléktáblája van a Kádár-kor két más-másképpen emblematikus és más-másképpen társutas humanista írójának, Sánta Ferencnek, illetve Tatay Sándornak, akik ebben vagy abban az időben ezekben a házakban laktak. És így tovább. A nevekből, a hozzájuk kapcsolódó történetekből, a Tripolisz közelségéből és a hely szelleméből is világos, hogy Budapest az első világháború után kialakult egyik városi zárványában járunk, amelynek a valamikori közeli ipartelepeken, a Váci út vonzáskörében dolgozó lakosai nagy általánosságban, hogy finoman mondjam, a huszadik század egyetlen rendszerváltása után sem találták meg elégedetten a számításukat vagy a boldogulásukat. Egyenként persze, mint mindig, sokan.

Pedig az ő épülésükre, az ő szórakozásukra, az ő jól-létükre készültek az itt következő, a szocreál építészetben megszokott kapubejárat-díszítő ornamentikák. Hogy tanulj, hogy tetsszen, és hogy jó legyen neked. Három egyforma táblakép váltogatja egymást (a végén jön hozzájuk egy negyedik), számomra ma kiismerhetetlen elgondolás szerint, a József Attila tér, illetve a külső utcák felé eső bejáratok felett.

Az első a gyümölcsfás, karikás kislányos, krumplihámozó ülő nős jelenet, ahol

jobbfelől nyitott könyvet tartó nő siet a kétfős társaság segítségére,

nem teljesen világos, miféle célzattal.

Az viszont az első táblakép öt változatáról készített képekből is jól látható (mindegyiket, az ezután következőket is csak egyszer fényképeztem le, nincs tehát köztük ismétlés),

hogy az elmúlt évtizedekben különböző időkben, különböző technikákkal, különböző anyagok használatával és különböző figyelemmel újították fel az otthonukul szolgáló homlokzatokat, így hát eltérő törődés érte az épületdíszeket, emiatt minden egyes képpel másféle rétegei kerülnek napvilágra az ugyanarra a mintára készült féldomborműveknek.

Így van ez az ornamentika-sorozat második nagy témájával is:

a bal oldalon álló férfi valamilyen tárgyat, — a felé haladó, jobb kezét előre nyújtó férfi másik kezében tartott vakolókanalat, illetve a mellette álló nő attribútumát, a vízszintezőt figyelembe véve — a másik kettőnek alighanem összetekercselt tervrajzot ad át, bár a tekercs csigavonalai csak ezen a képen láthatók jól,

a másik négyen a felújítások különböző fokozatai különbözőképpen tüntették el. A jelenet feszített ünnepélyességénél fogva éppenséggel még az sem kizárható, hogy munkásszármazású fiatalok épp a diplomájukat vagy kitüntetésüket veszik át (bár hogy ezt miért tennék félmeztelenül, meg nem mondhatom — semmiféle heroikusság nem tett lehetővé ilyesfajta lezserséget; a munka munka volt, a kidolgozott felsőtest kidolgozott felsőtest, az ünnep pedig ünnep).

Ez a sorozat mindenesetre szintén öt változatot tartalmaz, feltehetőleg ugyanannak a mesternek vagy kőfaragónak ugyanarra a mintára készült öt féldomborművét,

ahol a kissé kényszeredett profil-beállítással (“egyiptomi formarend”, mondhatnám fellengzősen) külön ügyeltek arra, hogy a domború kiképzés ne engedjen túlságosan előreálló idomokat vagy részleteket.

A harmadik sorozaton balról kis kehelyt, tálat tartó lány edényébe fejkendős, bal kezével búzakévét átkaroló asszonyság jobb kézzel kancsójából/korsójából neki vizet tölt, a kép jobb szélén szétnyitott mellényű (“lajbis”), ingujjra vetkezett csizmás fiatalember a fején gyümölcsöstálat,

a falusi élet profán bőségszaruját egyensúlyozza.

Az utolsó változat a legrészletgazdagabb, bár a természet — a lecsurgó esővíz — ezzel a változattal is képes volt idővel ugyanúgy elbánni.

És ha úrrá leszünk a természeten, akkor is hátra van még az ember. A sorházblokk külső, a Gyöngyösi utca felé eső homlokzatán álló két díszítő domborműnek a felújítás valósággal nonszensz jelleget kölcsönzött. Az első három képpel szemben (melyekre ráfogható, hogy a vidékről városba költözés vagy a lakótelep-építés ilyen-olyan apológiái, szocreál allegóriái) ez a tábla a lakótelepen élés jelenidejét, családi pillanatképet, a legvalóságosabb idillt mutatja be két, eredetileg egyforma változatban.

Apa, anya a kép két szélén — közrefogva a gyerekek, apa mellett a kislány, anya mellett a kisfiú, úgy, ahogy ez illik, érintik egymást, együtt vannak, minden a legnagyobb rendben. Az elmúlt hatvan évben feltehetőleg egy-kétszer ismételt tatarozás, melynek legutolsó művelete szemmel láthatóan a szürke freccsentett vakolás volt, gesztusművészt faragott a kőművesből: néhány mozdulattal vagy egy hatékony gép segítségével ez a művész absztrakt abszurddá változtatta a jelenet egykor bizonyára leheletfinoman pontos valóságosságát. “…lehúz, altat, befed”, mondja Ady, és biztos, hogy ha beszélni tudnának, ennek a kis családnak a tagjai se mondhatnának gyökeresen mást. És én se, hiszen már alszanak, lásd csak, csukva a szemük is. Befedi, nemsokára le is fogja húzni őket az anyag.

*

A József Attila tér körüli kapudíszek a Köztérképen.

Beck András: József Attila

Tar István: József Attila

A József Attila Művelődési Központ leírásához a magyar Wikipédia vonatkozó oldalát használtam, ott archív képek is láthatók az épületről.

Az utcanevek történetéhez a Budapesti utcanevek A-Z (szerk. Ráday Mihály, Corvina, Budapest, 2013) című lexikont használtam.