Vékony lány, vastag lány

A “Balaton kapuja” koncepcióról többször is írtam már a blogon, arról, hogy egy-egy tóparti település miképpen formált vagy formálhatott jogot erre a címre — legrészletesebben éppen a balatonfüredi kapuról, Pásztor János még 1941-ben felállított révész-halász párosáról. Abban a bejegyzésben nem említettem, hogy Füreden még egy tér van, amely erre a címre igényt tarthat, mégpedig a móló legvége, ahol 1961 óta ott áll Borsos Miklós Balatoni szél című, magas posztamensre állított, lebegő kendőt tartó vékony lányaktábrázolása.

Ez a szobor viszont alkalmat ad nekem rá, hogy kicsit részletesebben foglalkozzam a korszak egyik minden vitán felül álló nagyágyújával, nemzedékek mesterével, Borsos Miklóssal is, mielőtt eldicsekednék vele, hogy ugyanazon az április végi napon, amikor Borsos szobrát fényképeztem,

sikerült néptelen képeket csinálnom Pásztor két szobráról, a hozzá vezető sétányról,

és hogy a halász fogta harcsa/harcsa fogta halász esete is ugyanúgy áll még, ahogyan azt az idézett korábbi posztban leírtam:

De ez csak rövid kitérő itt, mert a lényeg most Borsos Miklós, és első nekifutásra az ő Balatoni szél című aktja,

egyes források, műlisták szerint 1958-ban készült, a posztamens legalján viszont ott az 1961-es felirat, amit tovább bonyolít, hogy a poszt közreadása után köztérképes barátom, Ády megmutatta nekem a Középdunántúli Napló 1960. május 18-i számát, amely beszámol a szobor előző napi ünnepélyes felavatásáról. Akárhogy vannak a dátumok, forgalmas helyen lévő, jól exponált szobor,

a Balatonnak valóban valamiképpen eredendő szimbóluma a víz felől a part felé tartó, karjait magasba emelő fiatal nő, mi sem bizonyítja ezt jobban,

mint hogy a Fortepan gyűjteményében két kiváló korabeli kép is található róla,

és a régi meg az új képek, a kikötő talajából sallangmentesen előszökkenő oszlop, illetve a mostani füves-sziklás elrendezés összehasonlítása alkalmat ad arra, hogy megállapítsuk, az eredeti dísztelen oszlop (a csónak alakú szobortalp mellett) milyen tőrőlmetszett modernista elgondolás volt a szobrász részéről.

És hát persze a szoboralak, a fiús alkatú vékony lány minden klasszikus megformálása ellenére modernistának számít az 1950-es, 1960-as évek fordulójának kontextusában, és az sem csoda, ha az olvasóban a felemelt kendő vagy textil láttán azonnal asszociációk ébrednek,

nem is feltétlenül a Borsos szobrának idején már több mint tíz éve a helyén álló leghíresebb magyar szoborra,

Kisfaludi Strobl Zsigmond gellérthegyi felszabadítási emlékművének

főalakjára,

nem is a fiatal Vilt Tibor

a Lövőház utcai Ganz-házak kapubejárói mellé még az 1940-es évek elején

két változatban is megformált, kendőt lengető nőt ábrázoló díszítő domborműveire.

Engem a Balatoni szél elsősorban

egyik kedvenc budapesti zsánerszobromra,

a kőbányai Szárnyas utcai lakótelep házai közt álló,

fél kezét ugyancsak felemelő,

a haját igazgató aktszoborra,

Varga Miklós 1959-ben felállított bronz szobrára emlékeztet,

ahol nem lennék meglepődve,

ha idővel kiderülne,

hogy Borsos balatonfüredi szobrához

ugyanaz a fiatal lány

állt volna modellt,

mint Varga nagyjából ugyanekkor készült csodás zsáneraktjához. Nem lehet azonban az almát összevetni a körtével, minden hasonlóság és közös inspiráció meg korabeli szobrászati konvenció ellenére Varga Miklós kőbányai lépő lánya a kollokvialitásról, a hétköznapiságról szól,

Borsos Miklós füredi leányzója pedig (ahogy mindezt a két elhelyezés különbsége is érzékelteti) az ünnepélyességről, a rendkívüliségről,

bizonyos zárójelek között a monumentalitásról.

De pontosan erről van szó, Borsos Miklós szobrászatának legalapvetőbb fogalmáról, a “monumentalitásról”, egész pontosan a monumentalitás tagadásáról. Hiszen a bejegyzés elején úgy kezdtem, a korszak egyik “nagyágyújáról” van szó, több szobrásznemzedék mesteréről. Az 1906-ban Nagyszebenben született, a háború után családjával Magyarországra települő, előbb Győrben, a negyvenes évek közepétől Tihanyban, s aztán évtizedekig kétlakian, télen Budapesten, nyáron Tihanyban élő Borsost ugyanis, míg valóban a korszak egyik reprezentatív, nagy jelentőségű mestere volt (két ízben formálisan is tanított, 1946 és 1960 között az Iparművészeti Főiskolán, 1981 és 1986 között a Képzőművészeti Főiskolán), teljesen elkerülték a monumentális politikai megrendelések. Szobrászati teljesítményében is túlsúlyban vannak a fejszoborportrék, a domborművek, kiemelkedő módon az érmek. Miközben a szocreált az 1950-es években ő sem úszta meg, a nagy köztéri felszabadítási vagy tanácsköztársasági emlékművek, a Lenin-térplasztikák elkészítésének kötelezettsége alól (ellentétben jó néhány kitűnő pályatársával) mindig sikerült kibújnia, egy ízben csak hajszál híján: mint Pótó János írja a Sztálin-szoborról szóló kardinális tanulmányában, a Sztálin-szobor pályázatán 1950-ben harminc induló közül a második fordulóba, a legjobb négy közé jutott Farkas Aladár, Kisfaludi Strobl és Mikus Sándor, a végső győztes társaságában, helyezett szobortervének felállítására, az eredeti tervekkel ellentétben, végül másutt sem került sor. Borsos Miklós nagy becsben állt és védettséget élvezett, mint legközvetlenebb baráti körének egyik-másik kitüntetett író-tagja, de a jelek szerint őt nem kötelezték arra, hogy irodalmi hűségnyilatkozatot tegyen. Politikai megfontolások miatt 1989 után nem kellett szobrát elbontani és raktárba helyezni — a legmesszebbre a diadal, a győztesség közkeletű kora-Kádár-kori érzékeltetésében talán éppen a Balatoni szélben ment,

erről a szoborról az idő viszont

jótékonyan lehántotta a korabeli konnotációt,

szépséges egyszerűsége ma minden kendőemelés, zászlólengetés dacára autonóm és kikezdhetetlen, az öröklétnek szól, nem annak a pillanatnak, amelyikben megszületett. De jöjjön inkább minden más helyett a szokásos körbe-körbe.

(Tessék, itt a kameramarcangoló sziluett is.)

Borsos Miklós különben nemcsak remek szobrász volt, kiváló grafikus is, elsőrangú könyvillusztrátor, és még megérte, hogy 1990 tavaszán bekövetkezett halála előtt grafikái, rajzai, szoborkísérő vagy csak hirtelen felindulásból, a maga kedvére papírra vetett vázlatai, skiccei népszerű önálló albumokban jelenjenek meg — mindezeken túl pedig, a szobrászok között inkább kivételképpen, mint szabályként, igen jól bánt az írott szóval: a hatvanas-hetvenes évektől kezdve több kötetben jelentek meg főként önéletrajzi jellegű, pályatársaira emlékező önálló írásai, igen sok irodalmi kapcsolatot, írói barátságot ápolt kortársaival (Németh Lászlóról például — akivel számtalan fénykép tanúsága szerint rendre egy baráti társaságban ünnepelte az év végét/új év kezdetét — halálakor minden póztól mentes, ma is használható észrevételekben gazdag búcsúztatót írt). Gyakori vendége volt Balatonfüreden Lipták Gábornak, az ott rendre összegyűlő írói-értelmiségi társaságnak (a házban a Magyar Műfordítóház működik manapság).

Egyik könyvében leírja, hogy valamikor az 1950-es évek végén kiigényelte annak a rózsadombi, Rómer Flóris utcai háznak a többi lakótársa által semmire nem használt tornyát, ahol lakott, és ezt a három méter átmérőjű helyiséget használta onnan kezdve műterméül; ironikusan ezzel magyarázza, hogy nagyméretű, széles szobrot nem tudott többé készíteni, csakis magasba nyúlóakat, alighanem a Balatoni szél is valahol ott, a “toronyban” fogant meg,

a nyúlánk kecsesség, a törékeny magasság legalábbis ezt a legendát valószínűsíti.

De minden bizonnyal ennek a toronyszobának a szülötte Borsos legközismertebb köztéri plasztikája, a 0 kilométerkő (1975-ben állították fel), melynek itt két változata is látható, és a képen az is látszik, hogy a különleges térforma munkapéldányai valóban egy kör alakú helyiségben állnak.

Borsos Miklós másik ikonikus szobra, az ugyanebben az időszakban készült, 1960-ban Pécsett, az uránvárosi Olympia Étterem főbejárata előtt felállított Napbanéző

viszont valószínűleg nem a toronyban született meg.

Ikonikus szobornak neveztem, hiszen ikonikus volt már a helye is.

Az 1960-as római olimpia alkalmából adták át az uránvárosi szórakozóhelyet,

a mögötte lévő, saját korában építészetileg is igen korszerűnek számító, nagy nyitott tánctérrel rendelkező Olympia Éttermet (Gádoros Lajos tervezése, belsőépítésze Fekete György volt), amelybe a szó legszorosabb értelmében az építész belekomponálta, noha tartalmilag nem tartozik közvetlenül hozzá, Borsos díszítőszobrát, de a korabeli állapotokról itt is van Fortepan-kép

még eltöredezett olimpiai ötkarika nélkül — a hely még 1989 után is pár évig a városrész közkedvelt (ekkor már nem táncos) szórakozóhelyeként szolgált, míg végül bezárt.

A szobor viszont a helyén maradt,

a bejárati lépcső oldalán,

külön a számára kiképzett mellvéden,

örökre belerévődve

abba a gyönyörű,

reális, ugyanakkor mesterséges pózba, ami leglényege.

De ehhez a nézethez is tartozik egy Fortepan-kép,

nem mintha olyan őrült nagy élet folyna épp — éppenhogy nem folyik semmi; csak a fák növekednek.

Ugyanez napfényes változatban, kitakarandó Opel nélkül,

hiszen minden áll,

a szobrok titkos életéből következően minden élet rejtélyes fekete háromszöge is: örök állóvíz, tavacska itt.

De minden részlete gyönyörűséges ennek a szobornak,

a fej fölé emelt jobb kar,

a félig felülő,

bal kézre támaszkodó test,

a kissé elfordított, megdöntött fej,

a szépséges lányarc,

még az idők folyamán megtört mutatóujj is,

a szobor “verzója” is

pontosan olyan plasztikus,

pontos és a közvetlen pillanata által örökérvényű

plasztikai megfogalmazás,

mint a felfelé görbülő lábujjak.

Ez benne az ikonszerű,

a végtelen geometrikus letisztultság,

leegyszerűsítés,

a redukció a szimpla mértani formákra, vonalakra, egyenesekre, háromszögekre,

miközben az egészben ott van az aszimmetria is, talán épp a szembenézetből látható legjobban a szobor mozdulatának az a finom,

szinte alig érzékelhető csavarodása, rezzenése,

ami miatt Borsos “vastag lánya”

is ugyanolyan tőrőlmetszetten modern dolog, mint

a füredi mólón a vitorlarudak fölött ellebbenő vékony leány.

És hogy mi belgák hova álljunk, arra a kérdésre nem is kell választ adni, úgy hiszem.

*

A két Borsos Miklós-szobor a Köztérképen:

Balatoni szél

Napbanéző

Varga Miklós leányaktja ugyanott:

Leány-akt