Mert nints rajtam rokola

Élek-halok az 1961-ben készült/felavatott szobrokért. Nem azt mondom, hogy ellenállhatatlan vonzalom ez, de másképpen dobban meg a szívem, ha azt látom egy talapzaton: 1961. A blogra már felkerült darabok, például a Budapest 140 szobrai közül az évjáratból a legemlékezetesebbek egyike Gádor Magda Ülő fiúja,

sajnos már egy kissé romlott állapotban — de hát 53 év nagy idő,

Kerényi Jenő alumínium nője Pécsen (jóllehet őt csak két évvel elkészülte után, 1963-ban állították fel a helyén, még nem áll ellen esőnek, szélnek, fagynak, rekkenő hőségnek 53 éve),

Vigh Tamás Bőségje, Debrecenből,

aztán Kiss Sándor Anya és fia című szobra a Heim Pál Kórház kertjében,

vagy Madarassy Walter sokat hányódott, ma Keszthelyen álló Kétkorsós nője,

Martsa István Óvónője, hótakaróval,

Makrisz Agamemnon melegítőruhába öltöztetett fiatal lánya, a Feneketlen tó körüli szabadidős parkot társadalmi munkában újjáépítő ifjúság mementójaként,

Kocsis András Május-szobra a Törökszegfű téren,

ahonnan a nevezetes ötös származik,

vagy Metky Ödön egykor szebb napokat: teljes galambot és vizes medencét látott balatonlellei nője,

de hogy jó hírem is legyen, 2014 nyarára a szoborra a galamb feje visszakerült,

és hogy e blog közvetlen tárgyához közelebb kerüljünk, Dabóczi Mihály eredetileg 1961-ben, a Gellért fürdő belső díszítéséhez formált, némileg különböző köztéri változatban Kelenföldön aztán több mint harminc évvel a szobrász halála, úgy negyven évvel a szobor megmintázása után, 2011-ben  felállított Tavasz című aktja,

és még több tucat más szobor — tudjuk, mindegyikre sor kerül előbb vagy utóbb.

Ez a kicsinyre fogott bevezető körkép is mutatja talán, hogy az 1961-es kelet-európai szobrok általában érett mesterek a korábbi kötöttségek alól felszabadult vagy fiatalabb szobrászok első, sallangmentesen szabadabb köztéri darabjai. Többé-kevésbé vonatkozik ez az észrevétel Bártfay Tibor pozsonyi Vénuszára is, 1961-ben állították fel a nevezetes Lechner Ödön-féle kék Szent Erzsébet-templom és az ugyancsak általa tervezett gimnáziumépület közelében, a város első világháború előtt kialakult szecessziós, majd a két világháború közti art decós negyedében. Ez is mezítelen, a vízbe lépni készülő női alak, azzal az ilyen jellegű szobroktól való fontos különbséggel, hogy — látjuk majd — neki van hova lépnie.

Az 1922-ben Nyitrán született Bártfay Tiborról, a magyar szobrászok doyenjéről (egy évvel idősebb Varga Imrénél) viszonylag keveset tudunk Magyarországon. Édesapja, Bártfay Gyula is neves szobrász volt, aki főként fával dolgozott. A fiú a bécsi döntést követő években, magyar állampolgárként, 1939 és 1943 között végezte el Budapesten a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, Sidló Ferenc tanítványaként, a háború utáni négy évben pedig a Prágai Művészeti Akadémiát, ahol mestere a nagy hatású tanár, Karel Pokorny volt. Sidló is, Pokorny is a historikus realista szobrászat híve volt, és Bártfayból is valami ilyesmi lett a kommunista Csehszlovákia idejében. Hiszen végül csehszlovák szobrásszá vált; az 1950-es évektől sorra következtek ideológiailag elkötelezett köztéri alkotásai. A rendszerváltozás után műveinek egy része raktárba költözött, mások túlélték ezt a megrázkódtatást. A Grassalkovich-palota előtti téren például ott áll a Barátság-kút, többedmagával (két építésszel együtt) készített főműveinek egyike,

mely eléggé univerzális ahhoz, hogy minden korhoz szóljon, illetve hogy ne mondjon senkinek semmi éleset. Bártfay, noha új művek az elmúlt pár évben már nem kerülnek ki a keze alól, Pozsonyban köztiszteletben álló művész maradt, s az elmúlt években is aktív résztvevője volt a köztéri művészetről folyó helyi diskurzusoknak; mikor legutóbb felmerült, hogy Fadrusz János 1919 után eltüntetett, történelmi jelentőségű Mária Terézia-szobrát esetleg újraállítják, helyeselte azt az elképzelést, hogy a szobor egykori helyén, a Filharmónia háta és a Duna közötti téren álló Stúr-emlékművét,

1973-ból való alkotását a városon belül máshová helyezzék.

A Vénusz azonban más tészta, éppen amiatt, mert semmiféle ideológiai kötöttsége nincs.

Öröm észrevenni, megpillantani,

az ember azonnal érzékeli az elmúlt több mint félévszázad a plasztikán megülő patináját,

amit természetesen itt most átvitt értelemben mondok.

Olyasmi, ami talán nem volt hangsúlyos, fontos, merész, modern vagy éppenséggel jelentős akkor,

amikor megszületett,

de aminek a megszületése óta eltelt félévszázad ma mégis fontosságot ad, ez a fontosság közelebbről pedig a megismételhetetlenség. Ennek a blognak a szobor-hőseit, -szereplőit (közöttük ezt sem) ma nem lehetne ugyanígy elkészíteni; ha pedig valaki ilyesmire vetemedik, az joggal lesz nevetség tárgya. Ez a “megismételhetetlenség” olyan adottság nekem, aminek a jelentőségére ennek a blognak az írása során ébredtem rá vagy ismertem fel, mindenesetre ma az alapban van, szinte mindegyik kedves hatvanas-hetvenes évekbeli szobrom leírásában elmondhatnám, megismételhetném.

Egyszerű, szépséges aktszobor,

kinyújtott bal lábbal,

enyhén meghajlított jobb lábbal, finoman megemelt jobb sarokkal,

jellegzetesen maga elé tartott két kézzel,

körbe-körbét kíván,

figyelmet,

közelebbi szemrevételt,

új nekirugaszkodást,

közelítést,

nagyítást, a részletek elismerő leltárát,

mint mikor a nagypapa vastag bélyeggyűjteményéről derül ki,

hogy hát nem is egészen biztos, hogy bélyegek vannak abban a hatalmas kötetben, amit éjszakánként oly nagy figyelemmel böngészett.

Külön öröm a víz, itt láthatjuk, miért,

a csobogó medence,

az áttetsző, frissítő tisztaság,

az árnyékok,

külön öröm ez a gyönyörűen mosolygó női fenék,

megnyugtató

menedék

a júliusi városi hőségben,olyan kívánatos környezet,

hogy ezekért a képekért,ezért az integetésért,

őszintén bevallom, magam is a medencébe szálltam.

És nem állítom, hogy megbántam volna.

*

A szoborról a Köztérképen, az itteniektől némileg különböző képekkel.

A szövegben említett többi 1961-es szobor a következő:

• Gádor Magda: Ülő fiú (Budapest, Feneketlen tó)
• Kerényi Jenő: Fekvő nőalak (Pécs, Uránváros)
• Vigh Tamás: Bőség (Debrecen, Nagyerdő)
• Kiss Sándor: Anya gyermekével (Budapest, Heim Pál Kórház)
• Madarassy Walter: Kétkorsós nő (Keszthely, Vasútállomás)
• Martsa István: Gondozónő gyermekkel (Budapest, Városligeti fasor)
• Makrisz Agamemnon: Építőlány (Budapest, Feneketlen tó)
• Kocsis András: Május-szobor (Budapest, Törökszegfű tér)
• Metky Ödön: Lány galambbal (Balatonlelle)
• Dabóczi Mihály: Tavasz IV. (Budapest, Bikás parki metrómegálló)

A további két Bártfay Tibor-szobor:

• Ľudovít Stúr (1973)
• Barátság kútja (Józef Lacko, Vladimir Droppa közreműködésével, 1987)