Egy csepp vizet könnyebb háborgó tóba ejtened

Kerényi Jenő munkásságában az anya-gyermeke párosok mellett talán a leggyakoribb zsáner a fekvő nőalak; nemcsak kisplasztikai munkáiban, megrendelésre készült monumentális köztéri alkotásaiban is sokszor visszafordult ehhez a pályája legelején fölbukkant, kedves témájához.

Bizonyára a szobrász kezére játszott az 1956 és 1974 között felépített, 25 000 embernek lakást biztosító pécsi lakótelep, Újmecsekalja, melynek ez csupán a hivatalos elnevezése volt. A pécsiek mindenkor Uránvárosként emlegették, hiszen felépítésére az ekkoriban megnyitott uránbánya adott közvetlen alkalmat, és végül a mai napig ez a megnevezés ragadt rajta: Újmecsekaljára csak a buszjáratok mentek meg a Népsport tudósításai szerint a focisták.

Kezére játszhatott Kerényinek továbbá az, hogy a városrész építésének idején érvényben volt a kétezrelékes szabály — minden állami beruházásban megvalósuló építkezés költségvetésének két ezrelékét köztéri műalkotásokra, kvalitásos épületdíszítő elemekre kellett fordítani; ezeket a megbízásokat pedig csak kisebb részben kapták helyi művészek, nagyobbrészt a kánon legismertebb fővárosi képviselői jutottak köztéri szoborállítási lehetőséghez a vidéki városokban is. Uránváros ma ily módon az 1960-as, 1970-es évek fordulóján bevettnek számító köztéri művészet valóságos tárhelye, utcáról térre, teresedésről iskolakertre, óvodaudvarról bejárati homlokzatra egymást érik a szobrok, térplasztikák, díszítőelemek, egy e tekintetben most feltétlenül gazdagnak látott korszak hírnökei. (Lassanként minden sorra kerül, Laborcz Ferenc Játszó gyermekekje néhány méterre áll ettől a szobortól, Lesenyei Márta domborműsorozata se messze, de majd jön a többi is, itt például Antal Károly Kőrösi Csoma Sándor-szobra.)

A heverő nőalak, katalógus szerinti megnevezésével: a Heverő is ennek a szabályozásnak az eredményeként került a helyére, ráadásul eredetileg sem autós közlekedés mellé, hanem házak közötti csendesebb, csupán gyalogosok járta parkos részbe.

A pécsi Uránvárosban látható alumínium változat, mely 1961-ben készült, és két évvel később került a helyére, kútszobor, vese alakú medencébe épített posztamensen áll. A Fodor László tervezte medence kő kirakását az elmúlt években — alighanem a 2010-es Európa Kulturális Fóruma-programhoz kapcsolódva — felújították, bár víznek a medencében ma sem igen van nyoma.

Nem aktszobor, a felöltözött nőalaknak épp annyi látszik az idomaiból, amennyit korának közízlése és a helyszín megenged.

De ez így van rendjén, láthatóan ízig-vérig erőteljes Kerényi-nőalak,

még nem az utolsó évtized kísérletező változatai közül, de ott piheg benne, és valahogy úgy érezhetjük, rövidesen kitör belőle ez a jelleg is. (A Rezső téri kollégium oldalfalán lévő domborműről emlékezhetünk rá, hogy ez a kitörés a lábakkal, a lábfejekkel fog kezdődni.)

Bizonyos szögekből a szobor ábrázolta figurának természetes tartása van, a mozdulat magától értetődőnek tetszik, még némi epikus elem is megjelenik benne, ahogy a fiatal nő jobb kezével a térdén átfektetett anyaggal, szőttessel vagy vászondarabbal játszik.

Más szögekből azonban jól látszik, hogy a testtartásban van valami kényszeredettség, a behajlított támaszkodó bal alkar kapott egy plasztikailag elnagyoltnak látszó támasztékot,

ami geometriájával, együgyűségével

meglehetősen szokatlan az architekturálisan oly kényesen és finoman komponáló Kerényitől.

Öszehasonlításul itt van Kerényi egri Thália-szobra: a testtartás jóval természetesebb és kiegyensúlyozottabb,

nem beszélve a korszak nagy egyensúly-bravúrdarabjáról, a szentendrei nyújtózkodó alumíniumnőről — igaz, ez eredetileg debreceni homlokzati dísznek készült,

de a fekvést, az elheverést, az elnyújtózást jóformán magától értetődően bővíti új dimenziókkal.

Itt nem. Itt a testtartást némiképp kényszeredettnek érezhetjük.

Érdekes módon a szobrásznál máskor oly harmonikusan gömbölyödő fenék is mintha megtörne kicsit,

mintha a kiegyensúlyozáshoz alul, a talapzati érintkezésnél is szükség lenne

valamilyen kitámasztásra, pótlásra, adalékra,

de más szögekből fordulva a szoborra

ez a fajta bizonytalanságérzetünk elmúlik.

Minden egyéb részlet,

a szaggatott textúra,

a vaskosság,

a fej,

az arc,

a tekintet,

mely a legtöbbet ezeknek a közelről nézve jól láthatóan négyzetalakú, szögletes szemeknek köszönheti,

aztán a kezek,

az anyag szélét morzsoló ujjak,

a bal kéz lazán ökölbeszorított mozdulata,

a lábak,

a lábujjak és különösen a két egymás mellé helyezett lábfej

— mind-mind jól látható, kifejtett védjegyei Kerényi Jenő művészetének; védjegyek épp azért, mert a szobrász itt, ebben a nem túl bőbeszédű egyszerűségben is oly jellegzetesen tudja elénk tenni őket.

*

A pécsi kútszoborról a Köztérképen; a szobornak 1988-ban Miskolcon állították fel méretazonos bronz változatát, egyedül a medencebeli elhelyezés tér el.

Felhasznált irodalom: Rózsa Gyula: Kerényi Jenő. Glória Kiadó, 2010.

Romváry Ferenc: Pécs köztéri szobrai. Kronosz Kiadó, 2014.