Mit lát a szobor?

Azt látja, aki őt látja, hangzana a hegeli válasz. Mégsem egészen így van. Ez a poszt voltaképpen emlékeztető — tavaly májusban, mikor elindult a blog, még úgy gondoltam, elegendőek lesznek a képek, de ahogy az ember öregszik, úgy látszik, egyre többet dumál. Idén újra eljutottam Pécsre, az Uránvárosba, Laborcz Ferenc Játszó gyermekek című, 1962-ben készült, 1964-ben felállított kútszobrához.

Hogy a szobor 1962-ben valóban készen volt, azt semmi nem bizonyítja jobban, mint az a Fortepanon látható kép, mely a Műcsarnok 1962-es szabadtéri szoborkiállításának néhány kiállított művét mutatja, középen, medence és a későbbi jellegzetes talapzat nélkül, a Műcsarnok a Műjégpálya felé eső északkeleti oldalánál ott fekszik a füvön a Játszó gyermekek:

Végsó elhelyezésében, környezetének mai leromlottságával együtt továbbra is lenyűgöző darab, a szobrászt abban mutatja a legjobbnak, amiben összetéveszthetetlenül a legkiemelkedőbb, a finom architektúrában, a bonyolult mozdulatsor egyetlen pillanatának magától értetődő kimetszésében. Tavaly mindebből még a zöld érdekelt leginkább,

a bronz zöldes patinája meg a víz nélkül álló medence töredezett burkolásának közeiben előbukkanó kicsiny növény, “csak a zöld”. Idén, ahogy a napfényben előkerültek a szobor aranyos-rezes árnyalatai, inkább egyéb részletek.

Két fiatal lány, a kamaszkorú nagyobb és a hátán ülő kisebb gyerek (vélhetően testvérek, hiszen a köztük lévő korkülönbség ilyen mértékű incselkedő intimitást más viszonyban nem engedne meg) a plasztikába foglalt “történet” szerint a vízen siklik, a három, a medence vízszintjére emelt betontömb végzi el a megtámasztást, ez azonban rendhagyó pozitúra, hiszen az alsó, nagyobbik test féloldalasan, csupán a két jobb oldali végtagjával, az ökölbe szorított jobb kezével

és a jobb térdével érintkezik az alapzattal, a harmadik alátámasztási pontot,

a voltaképpeni ellensúlyt a felül ülő, kisebbik test kinyújtott bal lába jelenti.

Mindössze három pont, mégsincs semmi aránytalanság vagy billenékenység,

egyensúly van,

és soha sehol másutt nem látott, ugyanígy máshol nem ismétlődő mozdulat,

a kinyújtott karok,

a nagylány levegőbe nyújtott jobbkeze,

hátralendülő lábai,

és érintkezés, először is a nagylány hátára ültetett kislány mozdulatából következően,

másodszor összekapaszkodásuk révén,

ahogy a kicsi a nagy copfját húzza,

afféle játékos lovacskázás,

amit minél tovább nézünk,

annál absztraktabbnak hat,

bizonyos nézetekből már-már elvont geometriának,

ám az absztrakciónak a részletei és az egésze is

aprólékosan kidolgozott referencialitás, az ismerősség felsőfoka.

Laborcz kései szobraitól eltérően itt még mindkét lánynak arca van például, noha az arckifejezések hangsúlyosan szenvtelenek, mintha kívül rekednének a szobor egészének felelőtlen játékosságán.

És noha ez kútszobor, az elképzelhető legvirtiglibb medenceszobor, amelynek elválaszthatatlan eleme lenne a betonalátámasztások tetejéig érő víz, most tulajdonképpen hálás voltam, hogy üres volt és bemászhatok melléjük, és választ kaphatok régi, általánosabb értelmű kérdésemre: vajon mit lát a szobor?

Ezt látja a szobor, legalábbis a hátul ülő kislány,

és ezt látná a nagyobbik lány, ha a kicsi játékos nógatásának engedve visszafordulna.

De hát sosem fordul vissza.

Minden egyéb itt.

 

*

Utólagos adalék: Laborcz Ferencnek két kislánya született, mindketten apjuk nyomdokaiba léptek, Monika keramikus lett, Flóra ötvös- és szobrászművész, kettejük között hat év különbség van. A szobor tehát könnyen lehet, hogy életrajzi referencialitással is rendelkezik, afféle emlékkép, közös családi emlékezet a múltból — de ennek az érdekességen túl nincsen igazán jelentősége.

*

A szoborról a Köztérképen.