A blog történetében már számtalan alkalommal faggattak hevesen, illetve nem, talán úgy sokkal pontosabb ez a megfogalmazás: soha a kutya sem kérdezte még meg, hogy vajon ennek a hatvanas-hetvenes évek köztéri szobrászatával foglalkozó blognak hol vannak az innenső, hozzánk közelebb eső határai. Pedig van válasz a kérdésre. Ha szobrászok nevével akarom jelezni a záró határt, a korszakból való szimbolikus kivezetést, akkor négy életművet kell említenem, négy figurális szobrászt: Borbás Tibort (1942-1995), Samu Gézát (1947-1990), Török Richárdot (1954-1993) és Fischer Györgyöt (1956-2012). A kettős évszámok jelzik, hogy egyikük sem él már, hármójuk nem olyan nagyon sokkal jutott túl a nevezetes negyvenedik életéven, a szobrászi pálya legendás, a dolog, a foglalatosság természetéből adódó, az “inasévek”, a mesterek mellett eltöltött idő utáni  kezdetén (Török Richárdnak, akinek szobrai nagyrészt halála után, szülei adakozásaiként, a műteremben fennmaradt hagyaték szétosztásával, alkalmanként végső bronzba öntésével kerültek a közterekre, főként iskolák, kórházak, közintézmények előtereibe, még ez sem adatott meg).  Nem állítom, hogy a névsort nem lehetne akár még élő szobrászokkal vagy fiatalabbakkal, maiakkal is bővíteni, de a köztéri szoborállítási gyakorlat 1990, és különösen 2010 után olyan gyökeresen változott meg, hogy felesleges erre a kérdésre pazarolni bármilyen további megfontolást. Szorosan ide tartozik, bár nem lehet ezzel kapcsolatban utólagos jóslatokba, mérlegelésekbe bocsátkozni, de a fenti szobrászok egyike sem készített (volna) Wass Albertet, mint ahogy nem csináltak Lenint sem (Török Richárd főiskolás korában túlverekedte magát egy Ságvári-megbízáson, amiből a zánkai úttörőtáborban emlékezetes portré lett). Ha tehát a fenti kérdés az, ami, akkor az egyenes válasz rá mégiscsak a felsorolt négytagú társaság. Itt szabtam meg a határt, punktum, mondhatnám.

Fokozati különbségek persze vannak a “kivezetésben”. Borbás Tibornak sok köztéri szobra áll szerte az országban, a kompromisszumokat nem ismerő, engedményeket nemigen tevő szobrász köztéri életműve bizonyos tekintetekben egésznek mondható, egyes darabjaira a későbbiek folyamán részletesebben ki szeretnék majd térni. Samu Géza esete a legkeményebb dió, a közterekre viszonylag kevés szobra került, és mivel egy részük fából készült, felállításuk óta erősen ki vannak téve a pusztulásnak; de némelyikük épségben áll, és hamarosan eljön az ő idejük is. (Akit érdekel, Samu Géza egyik budapesti szobráról itt olvashat rövid kis előzetest.) Török Richárdról legalább egy képgaléria erejéig volt már szó kiváló, 2000-ben állított pannonhalmi Szent István-szobra kapcsán — a későbbiekben ő is részletesebb bemutatást kíván. E helyen most következzen Fischer György, e négyes legfiatalabb tagja.

Talán furcsa, hogy a köztéri szoborállításról mondottakat a bevezetőben éppen az ő pályájával kapcsolatban fejtem ki, hiszen Fischer abban a vonatkozásban a kevés kivétel közé tartozik, hogy Országépítő című szobrát civil kezdeményezésre, közadakozásból, tehát nem valamiféle állami támogatásból vagy megbízásból állították fel 2002-ben az itt bemutatandó szobortól néhány lépésnyire, szobrainak többsége ráadásul a kilencvenes években került a helyére, éppen a fentebb kárhoztatott korszakban. Logikailag a dolognak mégis pontosan itt a helye; remélem, a végére ki fog derülni, miért.

DSC_1379Fischer György Siklóson született, a pécsi képzőművészeti szakközépiskolában kezdte művészeti tanulmányait, a főiskolát 1977 és 81 között végezte el, ahol Somogyi József volt a mestere. A diploma után Zala megyében telepedett le, Zalaegerszegen nagy része volt abban, hogy az ottani Ady Endre Általános Iskola és Gimnázium tantervében a művészeti oktatás előtérbe került. Nem tartozott a felkapott budapesti elit világába, felállított szobrai kivétel nélkül választott megyéjének településein állnak. E bejegyzés főszereplője, a zalaegerszegi Európa téren (a panelházas egerszegi belváros egy kicsi parkjában) 1999-ben járókövekből kirakott köralakú kis posztamensre elhelyezett Ivókút című, életnagyságú szobra viszont rendkívüli dolog. A szobor önmagában testesíti meg, összegzi mindazokat a vonásokat, melyek egy modern köztéri díszítőszoborral kapcsolatban felmerülnek a kétezres években.

DSC_14122015-07-30_12-15-02Figurativitásából eredően kellőképpen felismerhető és közérthető,

DSC_13842015-07-30_12-09-57emberi alakot jelenít meg, akinek arca van,

DSC_13892015-07-30_12-10-45lába,

DSC_14132015-07-30_12-15-15keresztbe vetett lába,

DSC_13652015-07-30_12-08-11lábfeje,

DSC_13882015-07-30_12-10-34keze,

DSC_14002015-07-30_12-13-43és itt már a magyar nyelvtan a páros testrészekre vonatkozó kényszerszabályát sem kell erőltetnem,

DSC_14012015-07-30_12-13-50hiszen a két kar szemmel láthatóan

DSC_13862015-07-30_12-10-21egyetlen tenyérré olvad össze,

DSC_14072015-07-30_12-14-39bár ennek a tenyérnek 8+2 ujja van,

DSC_14032015-07-30_12-14-06és ez szinte észrevétlenül átsodor minket a dolgok túlsó oldalára,

DSC_14042015-07-30_12-14-17hogy miközben persze látjuk, hogy a figurának szabályos köréfoglalt piedesztált képez a dézsa, melyben ücsörög, és melynek oldalán mintha még a fürdőlepedő is lelógna,

DSC_14062015-07-30_12-14-30azért már az absztrakciónál tartunk,

DSC_13852015-07-30_12-10-06a keletiesen, mégis ironizálva felkunkorodó frizuránál,

DSC_13662015-07-30_12-08-25a behunyt szemű, egzotikusan, hogy ne mondjam, Húsvét-szigetekiesen elnyújtott fizimiskánál,

DSC_13672015-07-30_12-08-27a karokon kívül, a hónaljak alatt

DSC_13732015-07-30_12-08-58félrecsüngő petyhüdten összetöppedt melleknél,

DSC_13782015-07-30_12-09-27a dézsában szétterülő, nőiesen széles

DSC_14092015-07-30_12-14-50csípőnél, és annál, hogy mindezt, figurativitás és elvonatkoztatás határvonalait, egymásbamosódásait képesek vagyunk egyszerre, egyidejűleg, egyetlen rátekintésre látni és érzékelni.

DSC_13692015-07-30_12-08-39Mint ahogyan egyszerre vagy inkább állandóan látjuk

DSC_13712015-07-30_12-08-48az egész kompozíció

DSC_13722015-07-30_12-08-52abszolút központi elemét, motívumát,

DSC_13752015-07-30_12-09-10a mindegyik nem valamely speciális részlettel foglalkozó képen ott szereplő,

DSC_13762015-07-30_12-09-17szobrászatilag, mértanilag, tartalmilag tökéletesen elhelyezett,

DSC_13772015-07-30_12-09-21a vízben időző nő

DSC_14022015-07-30_12-13-57tenyerének élén egyensúlyozó golyócskát,

DSC_13832015-07-30_12-09-49az ivókút vizének tulajdonképpeni forrását. (Talán mondanom sem kell, életemben először voltam hálás vízszolgáltatónak, hogy a vizes szobornak szánt plasztika körül a fényképezés idején épp nem folyt víz.)

Az érett Fischer munkássága, vagyis szobrászati pályájának záró 15-20 éve stilisztikailag hallatlanul egységes plasztikai látásmódot, tudatos választást takar. A blog olvasójának meg kell elégednie egyetlen összehasonlítással (mivelhogy csak erről vannak saját képeim), a keszthelyi mártíremlékműével, mely a zalaegerszegi Ivókút előtti évben, 1998-ban készült.

DSC_89972014-08-07_19-49-35A keskeny, nagyon enyhén előrefelé döntött kőhasábon álló,

DSC_89932014-08-07_19-49-04szilárd geometriájával kihívó törékeny szobor,

DSC_91642014-08-09_09-36-21az egyik legjobb szobrászati mű ebben a témakörben, a jobboldali Magyarország újabban szokásos szoborkörtáncában osztozott: eredetileg a belváros kellős közepén állt, jobbikos javaslatra, a város szoborállományának átrendezése ürügyén került jelenlegi helyére, egy félreeső, a Keszthellyel közigazgatásilag határos Gyenesdiáshoz közeli kis fürdőutcácska kiteresedő oldalára. Ez persze a szobor értékéből semmit nem von le, legfeljebb azok látják kevesebben, akikhez szólna, akikhez szólnia kellene —

DSC_89952014-08-07_19-49-19márpedig a szobor jellegzetes megformáltságával,

DSC_89892014-08-07_19-48-29szándékosan a szélsőkig vitt testtartásával nagyon erősen beszél,

DSC_89882014-08-07_19-48-20igen sokat mond el a szobrászat, a szoborfelépítés nyelvén az “áldozatról”, az áldozat-létről.

DSC_89902014-08-07_19-48-38Ami viszont a zalaegerszegi Ivókúttal való összehasonlításban érdekes (noha nehéz és talán nem is lehet egy emlékművet és egy díszítő kútszobrot összevetni),

DSC_89912014-08-07_19-48-46hogy Fischer pontosan ugyanazokat a visszafogott és egyszerre nagyon is kibontott szobrászati gesztusokat

DSC_91612014-08-09_09-36-01alkalmazza itt is, amelyek révén ennél a szobornál is létrejön a figura és az absztrakt elv valamilyen egyedi szimbiózisa,

DSC_89942014-08-07_19-49-13még a mértan is kellőképpen érvényesül felhőtlen, nagyvonalú megoldása egyik erős mozzanatában,

DSC_91592014-08-09_09-35-52a testtartáson kívül szobor és talapzat extrém viszonyában is, és ha az egészet még közelebbről vesszük szemügyre, magát az arcot,

DSC_91602014-08-09_09-35-55akkor úgy tűnik föl, mintha az Áldozat az egy évvel későbbi Ivókút nőfigurájának férfi változata lenne.

DSC_13912015-07-30_12-12-36Úgyhogy még egy utolsó körbefutás

DSC_13932015-07-30_12-13-25az Ivókút és a jóasszony tenyerében tartott golyócska körül,

DSC_13952015-07-30_12-13-28és közben tempósan elárulhatom,

DSC_13962015-07-30_12-13-30hogy miért tartom kivezetésnek (és egyszerre lezárásnak) ezt a szobrot (és általában Fischer György munkáját) a hatvanas-hetvenes évek magyar szobrászatából, illetve ezt a kort illetően.

DSC_13982015-07-30_12-13-33Nem azért, mert mondjuk Kerényi Jenő vagy például Fischer mestere, Somogyi József, vagy bárki a blogon eddig szerepeltetett régi szobrászok közül ilyen szobrot készített volna, ha megéri a XX. század utolsó éveit.

DSC_13992015-07-30_12-13-36Hanem inkább azért, mert ez a mű a maga szobor-mivoltában, a saját szoborságában

DSC_14102015-07-30_12-14-55pontosan ugyanazt az anti-utilitariániusságot, csodálatos haszontalanságot jeleníti meg,

DSC_14112015-07-30_12-14-58a szobrászatnak ugyanazt az örömét önti formába a maga remek kétfenekűségével,

DSC_14142015-07-30_12-15-24amit annak idején, egy sokkal béklyózottabb korban egy ülő/álló/fekvő nő vagy egy íjazó/lovagló/követ a vízbe dobó férfi, egy fára mászó vagy egymás hegyén-hátán tornászó gyereksereg és megannyi hétköznapi, az akkori politikához vagy ideológiához szorosan nem kötődő téma testesített meg.

DSC_13622015-07-30_12-07-29És még egy apróság. Ez a szobor nem szép (az írott szövegben épp elég energiát fektettem bele abba, hogy kimutassam nem-szép vonatkozásait) — ez a szobor egész egyszerűen gyönyörű.

*

A két szoborról a Köztérképen:

Ivókút (Zalaegerszeg, Európa tér, 1999)

Áldozat (Keszthely, Fő tér, 1998/Semmelweis utca, 2006)

Advertisements

A tenyeremen hordozlak” bejegyzéshez egy hozzászólás

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s