A tenyeremen hordozlak

A blog történetében már számtalan alkalommal faggattak hevesen, illetve nem, talán úgy sokkal pontosabb ez a megfogalmazás: soha a kutya sem kérdezte még meg, hogy vajon ennek a hatvanas-hetvenes évek köztéri szobrászatával foglalkozó blognak hol vannak az innenső, hozzánk közelebb eső határai. Pedig van válasz a kérdésre. Ha szobrászok nevével akarom jelezni a záró határt, a korszakból való szimbolikus kivezetést, akkor négy életművet kell említenem, négy figurális szobrászt: Borbás Tibort (1942-1995), Samu Gézát (1947-1990), Török Richárdot (1954-1993) és Fischer Györgyöt (1956-2012). A kettős évszámok jelzik, hogy egyikük sem él már, hármójuk nem olyan nagyon sokkal jutott túl a nevezetes negyvenedik életéven, a szobrászi pálya legendás, a dolog, a foglalatosság természetéből adódó, az “inasévek”, a mesterek mellett eltöltött idő utáni  kezdetén (Török Richárdnak, akinek szobrai nagyrészt halála után, szülei adakozásaiként, a műteremben fennmaradt hagyaték szétosztásával, alkalmanként végső bronzba öntésével kerültek a közterekre, főként iskolák, kórházak, közintézmények előtereibe, még ez sem adatott meg).  Nem állítom, hogy a névsort nem lehetne akár még élő szobrászokkal vagy fiatalabbakkal, maiakkal is bővíteni, de a köztéri szoborállítási gyakorlat 1990, és különösen 2010 után olyan gyökeresen változott meg, hogy felesleges erre a kérdésre pazarolni bármilyen további megfontolást. Szorosan ide tartozik, bár nem lehet ezzel kapcsolatban utólagos jóslatokba, mérlegelésekbe bocsátkozni, de a fenti szobrászok egyike sem készített (volna) Wass Albertet, mint ahogy nem csináltak Lenint sem (Török Richárd főiskolás korában túlverekedte magát egy Ságvári-megbízáson, amiből a zánkai úttörőtáborban emlékezetes portré lett). Ha tehát a fenti kérdés az, ami, akkor az egyenes válasz rá mégiscsak a felsorolt négytagú társaság. Itt szabtam meg a határt, punktum, mondhatnám.

Fokozati különbségek persze vannak a “kivezetésben”. Borbás Tibornak sok köztéri szobra áll szerte az országban, a kompromisszumokat nem ismerő, engedményeket nemigen tevő szobrász köztéri életműve bizonyos tekintetekben egésznek mondható, egyes darabjaira a későbbiek folyamán részletesebben ki szeretnék majd térni. Samu Géza esete a legkeményebb dió, a közterekre viszonylag kevés szobra került, és mivel egy részük fából készült, felállításuk óta erősen ki vannak téve a pusztulásnak; de némelyikük épségben áll, és hamarosan eljön az ő idejük is. (Akit érdekel, Samu Géza egyik budapesti szobráról itt olvashat rövid kis előzetest.) Török Richárdról legalább egy képgaléria erejéig volt már szó kiváló, 2000-ben állított pannonhalmi Szent István-szobra kapcsán — a későbbiekben ő is részletesebb bemutatást kíván. E helyen most következzen Fischer György, e négyes legfiatalabb tagja.

Talán furcsa, hogy a köztéri szoborállításról mondottakat a bevezetőben éppen az ő pályájával kapcsolatban fejtem ki, hiszen Fischer abban a vonatkozásban a kevés kivétel közé tartozik, hogy Országépítő című szobrát civil kezdeményezésre, közadakozásból, tehát nem valamiféle állami támogatásból vagy megbízásból állították fel 2002-ben az itt bemutatandó szobortól néhány lépésnyire, szobrainak többsége ráadásul a kilencvenes években került a helyére, éppen a fentebb kárhoztatott korszakban. Logikailag a dolognak mégis pontosan itt a helye; remélem, a végére ki fog derülni, miért.

Fischer György Siklóson született, a pécsi képzőművészeti szakközépiskolában kezdte művészeti tanulmányait, a főiskolát 1977 és 81 között végezte el, ahol Somogyi József volt a mestere. A diploma után Zala megyében telepedett le, Zalaegerszegen nagy része volt abban, hogy az ottani Ady Endre Általános Iskola és Gimnázium tantervében a művészeti oktatás előtérbe került. Nem tartozott a felkapott budapesti elit világába, felállított szobrai kivétel nélkül választott megyéjének településein állnak. E bejegyzés főszereplője, a zalaegerszegi Európa téren (a panelházas egerszegi belváros egy kicsi parkjában) 1999-ben járókövekből kirakott köralakú kis posztamensre elhelyezett Ivókút című, életnagyságú szobra viszont rendkívüli dolog. A szobor önmagában testesíti meg, összegzi mindazokat a vonásokat, melyek egy modern köztéri díszítőszoborral kapcsolatban felmerülnek a kétezres években.

Figurativitásából eredően kellőképpen felismerhető és közérthető,

emberi alakot jelenít meg, akinek arca van,

lába,

keresztbe vetett lába,

lábfeje,

keze,

és itt már a magyar nyelvtan a páros testrészekre vonatkozó kényszerszabályát sem kell erőltetnem,

hiszen a két kar szemmel láthatóan

egyetlen tenyérré olvad össze,

bár ennek a tenyérnek 8+2 ujja van,

és ez szinte észrevétlenül átsodor minket a dolgok túlsó oldalára,

hogy miközben persze látjuk, hogy a figurának szabályos köréfoglalt piedesztált képez a dézsa, melyben ücsörög, és melynek oldalán mintha még a fürdőlepedő is lelógna,

azért már az absztrakciónál tartunk,

a keletiesen, mégis ironizálva felkunkorodó frizuránál,

a behunyt szemű, egzotikusan, hogy ne mondjam, Húsvét-szigetekiesen elnyújtott fizimiskánál,

a karokon kívül, a hónaljak alatt

félrecsüngő petyhüdten összetöppedt melleknél,

a dézsában szétterülő, nőiesen széles

csípőnél, és annál, hogy mindezt, figurativitás és elvonatkoztatás határvonalait, egymásbamosódásait képesek vagyunk egyszerre, egyidejűleg, egyetlen rátekintésre látni és érzékelni.

Mint ahogyan egyszerre vagy inkább állandóan látjuk

az egész kompozíció

abszolút központi elemét, motívumát,

a mindegyik nem valamely speciális részlettel foglalkozó képen ott szereplő,

szobrászatilag, mértanilag, tartalmilag tökéletesen elhelyezett,

a vízben időző nő

tenyerének élén egyensúlyozó golyócskát,

az ivókút vizének tulajdonképpeni forrását. (Talán mondanom sem kell, életemben először voltam hálás vízszolgáltatónak, hogy a vizes szobornak szánt plasztika körül a fényképezés idején épp nem folyt víz.)

Az érett Fischer munkássága, vagyis szobrászati pályájának záró 15-20 éve stilisztikailag hallatlanul egységes plasztikai látásmódot, tudatos választást takar. A blog olvasójának meg kell elégednie egyetlen összehasonlítással (mivelhogy csak erről vannak saját képeim), a keszthelyi mártíremlékműével, mely a zalaegerszegi Ivókút előtti évben, 1998-ban készült.

A keskeny, nagyon enyhén előrefelé döntött kőhasábon álló,

szilárd geometriájával kihívó törékeny szobor,

az egyik legjobb szobrászati mű ebben a témakörben, a jobboldali Magyarország újabban szokásos szoborkörtáncában osztozott: eredetileg a belváros kellős közepén állt, jobbikos javaslatra, a város szoborállományának átrendezése ürügyén került jelenlegi helyére, egy félreeső, a Keszthellyel közigazgatásilag határos Gyenesdiáshoz közeli kis fürdőutcácska kiteresedő oldalára. Ez persze a szobor értékéből semmit nem von le, legfeljebb azok látják kevesebben, akikhez szólna, akikhez szólnia kellene —

márpedig a szobor jellegzetes megformáltságával,

szándékosan a szélsőkig vitt testtartásával nagyon erősen beszél,

igen sokat mond el a szobrászat, a szoborfelépítés nyelvén az “áldozatról”, az áldozat-létről.

Ami viszont a zalaegerszegi Ivókúttal való összehasonlításban érdekes (noha nehéz és talán nem is lehet egy emlékművet és egy díszítő kútszobrot összevetni),

hogy Fischer pontosan ugyanazokat a visszafogott és egyszerre nagyon is kibontott szobrászati gesztusokat

alkalmazza itt is, amelyek révén ennél a szobornál is létrejön a figura és az absztrakt elv valamilyen egyedi szimbiózisa,

még a mértan is kellőképpen érvényesül felhőtlen, nagyvonalú megoldása egyik erős mozzanatában,

a testtartáson kívül szobor és talapzat extrém viszonyában is, és ha az egészet még közelebbről vesszük szemügyre, magát az arcot,

akkor úgy tűnik föl, mintha az Áldozat az egy évvel későbbi Ivókút nőfigurájának férfi változata lenne.

Úgyhogy még egy utolsó körbefutás

az Ivókút és a jóasszony tenyerében tartott golyócska körül,

és közben tempósan elárulhatom,

hogy miért tartom kivezetésnek (és egyszerre lezárásnak) ezt a szobrot (és általában Fischer György munkáját) a hatvanas-hetvenes évek magyar szobrászatából, illetve ezt a kort illetően.

Nem azért, mert mondjuk Kerényi Jenő vagy például Fischer mestere, Somogyi József, vagy bárki a blogon eddig szerepeltetett régi szobrászok közül ilyen szobrot készített volna, ha megéri a XX. század utolsó éveit.

Hanem inkább azért, mert ez a mű a maga szobor-mivoltában, a saját szoborságában

pontosan ugyanazt az anti-utilitariániusságot, csodálatos haszontalanságot jeleníti meg,

a szobrászatnak ugyanazt az örömét önti formába a maga remek kétfenekűségével,

amit annak idején, egy sokkal béklyózottabb korban egy ülő/álló/fekvő nő vagy egy íjazó/lovagló/követ a vízbe dobó férfi, egy fára mászó vagy egymás hegyén-hátán tornászó gyereksereg és megannyi hétköznapi, az akkori politikához vagy ideológiához szorosan nem kötődő téma testesített meg.

És még egy apróság. Ez a szobor nem szép (az írott szövegben épp elég energiát fektettem bele abba, hogy kimutassam nem-szép vonatkozásait) — ez a szobor egész egyszerűen gyönyörű.

*

A két szoborról a Köztérképen:

Ivókút (Zalaegerszeg, Európa tér, 1999)

Áldozat (Keszthely, Fő tér, 1998/Semmelweis utca, 2006)