Egy kecske nyarat csinál

Remélem, megbocsátja nekem az olvasó, hogy az ismert mondást a cím kedvéért kifordítottam. Hogy a bocsánatkérésemet nyomatékosítsam, hozzáteszem, olyan szobor következik, amelyik kicsinysége, látszólagos sutasága ellenére mégis önmagában kvintesszenciája az 1960-as évek progresszívabb magyar szobrászatának. Nem azt állítom, hogy ez a legjobb vagy legjellegzetesebb szobor a hatvanas évek első feléből, de valamiképpen sűrítmény, sok minden vonás benne van abból, amit a korszak erényeként ma dicsérni lehet. Sportban, életben, művészettörténetben persze nincsen ha (mentségemre szóljon, hogy eddig itt nem is alkalmaztam) — mindössze annyit teszek az egészhez hozzá, Bors István Fiú kecskével című kis alumínium szobra nem valamelyik sokak által látott budapesti helyszínen áll, hanem 1965 óta a veszprémi egyetemi lakótelep szélén, a fényképek készítésének idején, 2014 augusztusában kis mértékben éppen megrongált állapotban.

Tüskés Tibor az 1970-es években interjúsorozatot készített néhány Dél-Dunántúlon élő képzőművésszel, festőkkel, grafikusokkal, gobelin- és iparművészekkel főleg, de egy-két szobrászt is felkeresett (külön utánajárt az alkotótelepeknek, köztük az akkor virágkorát élő villányi-nagyharsányi nyári szimpozionnak), és interjúalanyai közé Bors Istvánt (1938-2003), a Kaposvárott született, az 1956-61 közötti évek (Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán végzett tanulmányai időszakának) kivételével mindvégig szülővárosában maradó szobrászt is kiválasztotta. Az interjúk összegyűjtve, könyv alakban Műteremben címmel, 1978-ban jelentek meg az akkori Jelenkor folyóirat kiadásában. Bors a vele készült interjú idején a harmincas éveinek a közepe táján járt, szobrászként ez ifjúkornak számít, mégis feltűnő, mennyi kiábrándultság, elégedetlenség, milyen sok önmagát lekicsinyítő elhárítás sűrűsödött ebbe a róla akkor készült pillanatképbe.

A beszélgetésből kiderül, hogy kamaszkorában ugyanabba a művészeti szakkörbe járt Kaposváron, amelyikbe Klimó Károly és Perneczky Géza, felnőtt fejjel ő maga is vezetett hasonló szakköröket. Elmeséli, hogy öt köztéri szobra is áll már (az 1965-ben felállított Fiú kecskével-t időrendben másodikként említi köztük), túl van első görögországi tanulmányútján, mely új plasztikai felismerésekkel ajándékozta meg, kiderül, sokféle anyaggal dolgozik,  köztük a műanyaggal is (ez valójában poliésztert jelent), külön beszél saját viaszejtéses technikájáról, amely főleg kisebb méretű szobraiban segíti. Szót ejt róla, hogy nem szívesen dolgozik lemezdomborítással, túl hangos, a szomszédai nehezen viselnék, és nem szereti a mészkövet sem, számára túlságosan lassú technika, képtelen egy szobor előtt hetekig, hónapokig állni és faragni, a gondolatai közben máshol járnak már. Igen érdekes, amit arról mond, hogy számára az anyag mennyire szabja meg a készülő szobrot, mert hogy azt állítja, semennyire, neki mindig a szobor van meg előbb a képzeletében, ellentétben főiskolai mesterével, Borsos Miklóssal, akinek külön kövei voltak, amelyeket képes volt addig nézni, amíg meg nem látta bennük a szobrot.

Amikor a közéleti visszásságokat kifigurázó műanyag karikatúraszobrairól esik szó, elhangzik, hogy minden hatalom véget ér egyszer, ez a megjegyzés a beszélgetésben végül azonban nem kapja meg azt az akcentust, ami miatt ma feltűnik. Az persze tény, ezt már 2016-ból tehetjük hozzá, Bors István neve nem került bele a szobrászok nagykönyvébe, nem lett belőle az ország nagy köztéri megbízásain a különféle pályázatokra automatikusan kiválasztott művész, köztéri megrendelésekhez főként Kaposvárott és a szomszédos dunántúli megyékben, egy-két Balaton-parti településen jutott (nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy ezt korábban a nála két évtizeddel fiatalabb Fischer Györgyről elmondtam), idősebb korában, amikorra ifjúkori munkakedve, alkotó fantáziája minden látható jel szerint megcsappant már, végül Budapesten is.

Pedig szobraiból, különösen azokból, amelyek pályája első huszonöt évében készültek, jól látszik, hogy Bors István szívesen kísérletezett az egyensúllyal, a szobrászati architektúrával, és merészen kereste a groteszk figuralitás lehetőségeit — a Fiú kecskével ennek a kísérletező mentalitásnak az egyik korai megnyilvánulása.

A szobor felállítása nem volt problémamentes, emiatt a terv a szokásos Művészeti Bizottság-beli kanosszát is bejárta. Ennek köszönhetően viszont tudható róla néhány biztos dátum és fennmaradt néhány olyan reflexió, amilyenekhez hasonlókat e blog olvasói már megszokhattak — részletesebben Laborcz Ferenc vagy legutóbb Szandai Sándor kapcsán. Tudható tehát, hogy Bors István a szoborra, élete első köztéri alkotására 1962. június 12-én kötött szerződést, a megbízás 180 cm-es, mese témájú vagy állatfigurát ábrázoló egyalakos, játszótérre készítendő körplasztikára szólt, honoráriumát a 15-25.000 Ft közötti sávban állapították meg (hogy az összeg végül melyik irányba lendült ki, rendszerint mindig az adott szobor végleges felállításakor dőlt el, bár ha felállt az a szobor, a szobrász általában a magasabb díjat kapta meg), a posztamens elkészítésére ugyancsak a szobrász kapott megbízást, ennek tiszteletdíját 1.500 Ft-ban jelölték meg. Az első tervet 1962. augusztus 27-én a Képzőművészek Szövetsége Munkaelosztó Bizottsága nem fogadta el. 1962. szeptember 10-re Bors a ma láthatóhoz hasonló kétalakos kompozíciót csinálta meg, amelyet a MEB elfogadott, a beruházó (a Veszprém megyei Tanács) és a lakótelep tervezője (Márton István) pedig kifejezetten örömmel vett. De elképzelhető, hogy ez a szeptemberi verzió az a változat volt, amikor a fiú a kecske hátára ülve, meglovagolva próbálta elkapni az állatot.

A szobor azért került az akkor nemrég megalakult Művészeti Bizottság egyik első, 1962. október 1-jén megtartott ülésének napirendjére, mert (túl azon, hogy kétfigurás kompozíciót tervezvén, a szobrász új honoráriumkategóriába szeretett volna kerülni) a terv ellen — túlságosan kisplasztikai jellegűnek ítélve a mintát — Cifka Péter és Ujvári Béla lektorok kifogást emeltek. Berkes József, a Képzőművészeti Alap osztályvezető-helyettese a felterjesztésben hangsúlyozta, hogy “fiatal művészről van szó, akinek ez az első munkája (korábban egy pályázaton vett részt, eredménytelenül). (Helytelennek tartom, hogy egy fiatal szobrászművész mindjárt ilyen komplikáltabb feladatot kapjon, főleg abban az esetben, ha már tervstádiumban az alkotás értékét tekintve ilyen viták merülnek fel.)”

Magán az ülésen Pátzay Pál megjegyezte, hogy “A szobor humoros érzésből fakad. Ezt a humort azonban a közönség folytatná”,

amely megjegyzéssel vagy a kecskét meglovagló fiúra (ha arról a változatról vitatkoztak), vagy a kecske tökére gondolt — a közönség idővel annyiban igazolta is őt, hogy a szobornak azóta is ez a legtöbbször tapogatott részlete. Bernáth Aurél osztotta a lektorok véleményét, hogy “Ez egy zsánerszobor és kisplasztika”, Somogyi védelmébe vette (“Nem kisplasztika”), Pátzay annyit fűzött még hozzá, “Nem kisplasztika, rossz szobor. Nincs téri rendje, ami által a tagok szoborrá válnak”, a Bizottság így azt a határozatot hozta, hogy “a művész egyelőre egy egyfigurás szoborral birkózzék meg, amire egyébként is szerződött”, egyúttal viszont elvetette a lektorok észrevételét, hogy ez kisplasztikai jellegű munka lenne.

A szobor az itteni dokumentumokból ezzel kitűnik, egy 1963. március 11-én kelt feljegyzés még közli, hogy Bors István az ügyben új zsűrire addig nem jelentkezett. A szobrot 1965 késő nyarára a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat elkészítette, valamikor az ősz folyamán pedig felállították. Lehetséges, hogy a lakótelepnek ez a része akkoriban játszótér volt, lehetséges, a szobrot azzal szankcionálták, hogy mégsem játszótérre, hanem a lakótelep szélén lévő házak mellé került.

Azzal is tisztában vagyok, hogy a fenti jegyzőkönyv-részletek nem szó szerinti beszélgetésfordulatok, túlságosan nagy jelentőséget nem érdemes tulajdonítani nekik, hiszen inkább olyasféle schlagwortok, amelyek arra szolgáltak, hogy az üléseken lefolyt kommunikációt valamilyen hivatalosnak látszó módon érzékeltessék. Ha van momentum, ami szemet szúr bennük, az ezúttal nem annyira a szakmai megjegyzések minősége vagy mélysége, hanem a megfordított előjelű ageism. Itt idősebb tekintélyek gyakorolták fiatalabb, tapasztalatlanabb ember irányában, és ami folyik, klasszikus gyámkodás: de hiszen fiatal még ez a fiú egy ilyen komoly szoborhoz!

A szobor felállított változatának nagy leleménye az, hogy a két főalak alsó végtagjai szabályos szögben, x-alakban keresztezik egymást,

ami módot ad arra, hogy az első látásra filigrán, ám figyelmesebben nézve mégis nagy tömegű szobor mindössze kétszer két apró ponton (a fiú előrenyújtott két lábfején, illetve az ágaskodó-előrefeszülő kecske két hátrafeszülő hátsó lábán, a két patáján, mindent összeszámolva alig néhány négyzetcentiméteren) érintkezzen a talajjal, és emelkedjen az eljárás következtében a szokványosnál jóval légiesebben a levegőbe (vagy legalábbis a talapzat szintje fölé).

A kisplasztikánál, ahol a szobortest végső súlya a méreteknél fogva adott esetben elhanyagolható tényező is lehet, mindez valóban bevett eljárás, egy ekkora volumenű köztéri plasztikánál azonban a szoborba foglalt architektúra lényege, az egyensúlytól gyakran elválaszthatatlan törékenység benyomását keltő legfőbb eszköz.

Azon túl, hogy a kompozíció a fenti módon jóformán legyőzi a mindenkori szobor paradoxonát, vagyis hogy a plasztikának szükségszerűen a földön kell állnia,

apróbb részletei is arról tanúskodnak, hogy itt mutatva van valamilyen tartalmi-tematikus elvonatkoztatás. A két alak között nem ádáz élet-halál küzdelem folyik, hanem inkább játszódás,

incselkedés, a kecske is jóllakjon,

a fiú is megmaradjon, kövessük csak végig a bal kéz szépséges, bensőséges mozdulatát, amely azonban mégsem “realista” kéz,

vagy a jobb kéz óvó ölelését,

amely inkább féltéssel teli gesztus, mintsem a minden áron folytatódó küzdelem megörökítése,

egyáltalán a fiú tekintetét,

amely egyáltalán nem különbözik a korszak

plasztikai fiú-ábrázolásaitól,

a csodálkozó, nyílt tekintet

mégis aláhúzza, kiemeli

a szoborba foglalt narratívát.

És hát persze ott az ebben a blogban elégszer dicsérni nem tudott geometria, vagy legalábbis a geometrikus elgondolás nyoma, ívek, szögek, idomok, a fiú már-már eltúlzottan behajló teste,

hosszú végtagjai és az egész szobor végső, bár nyugtalan harmóniája —

beszédesebben és feltétlenül érdekesebben, mint amilyen normál esetben ezen a helyen egy egyszerű állatfigura, csókolózó mackók vagy maga Róka Koma lett volna.

*

A kaposvári tévé 1973-ban 9 perces műsort készített Bors Istvánról, ebben jó néhány kisplasztikai munkája látható.

*

A szoborról a Köztérképen — további érdekességekkel a szobor ötletét, végső megformálását illetően.

*

Az írás legelső internetes hivatkozása mögül, ahogy ez gyakran megtörténik más esetekben is, az idők során elszivárgott az eredeti tartalom. Szeifert Natália verse jól kiolvasható formában a következő:

rek Bocsánatot ké

csánatot kérek, hogy olyan sok memóriát

lefoglaltam a külső winchesteren. Bo

natot kérek, hogy nem raktam rendet

hét napja, nemhogy porszívózás. Bocsá

ot kérek, hogy nem rád néztem, amikor hozzám

beszéltél, hanem magamba. Bocsánat

kérek, hogy rossz szavakat mondtam rossz

pillanatokban, ráadásul rosszul. Bocsánatot

rek, hogy eltörtem azt a bögrét, amit

mindenki úgy szeretett. Bocsánatot ké

hogy én pont nem szerettem azt

a kurva bögrét. Bocsánatot kérek,

sírok a versen, amiben múltba kövült csigaház van

és nem azért, mert tetszik. Bocsánatot kérek, hogy

mindenről ugyanaz jut az eszembe, még most

is. Bocsánatot kérek, hogy nekem

dok egyszerre két helyen lenni, ma például

ott, veled. Bocsánatot kérek, hogy nem tu

ra gondolok, hogy el vagyok veszve, el vagy veszve

nélkülem. Bocsánatot kérek, hogy mindig ar

nultam meg jó ütemben, jó helyen törni el.

Bocsánatot kérek, hogy nem ta