Hogy a lába sem éri a földet

Talán ildomtalanság rögtön a címben lelőni a poént, a gesztus, a lelövés viszont magyarázatot kíván, és ez a magyarázat lesz végül maga a dolog. Laborcz Ferenc — ő ennek a blognak, a “Laborcz Ferenc” címkére kattintva láthatjuk, amúgy is az egyik főszereplője — három szobra következik három posztban, három egyszerű, egyalakos szobor a művész legfontosabb alkotói korszakából, az 1960-as évekből, időrendben visszafele haladva. Ez közülük az első: az Anya gyermekkel című zsánerszobrot 1969-ben, másfél évvel a szobrász halála előtt állították fel Angyalföldön, Vizafogón, a Karikás Frigyes utca egyik parkos részén, nagyjából akkor, mikor az ottani lakótelep házait felhúzták.

Egyszerű, kissé talán bumfordi alkatú figurának látszik, voltaképpen két alakot foglal magába, ez mégis egyetlen egynek hat, a beállítás természetellenesnek tűnik, amibe belejátszik a szobor mérete és a környezete is. Az Anya gyermekkel egy játszótéren áll, és a felületes szemlélőnek óhatatlanul is egy csúszda jut a szoborról az eszébe.

A szobor nagy témája valóban konvenció a korszakban, anya-gyermek szobrok több tucatjával készültek ekkoriban, nem is kellett kórház, szülőotthon, egészségügyi iskola vagy valamilyen gyermekintézmény a közelben, a családi jóléti rendszer kiteljesedésével egyszerűen a helyszín — egy új lakótelep — napközbeni főszereplői lehettek az anya-gyermek-szobrok fő témájává.

Azóta felnőttünk,

megjött a magunkhoz való eszünk, és a saját lábunkra álltunk.

Ha ráálltunk egyáltalán.

Az Anya gyermekkel rendhagyó dolog, és erre éppen az előbb említett bumfordisága, látszólagos együgyűsége hívja fel a figyelmet. Nagyon finom architektúrájú mű, amibe számoljuk bele azt (vagy éppen teljesen tekintsünk el tőle), hogy Laborcz itt nem a tőle megszokott fémmel, a tőle még inkább megszokott rézhegesztéssel dolgozik, hanem kővel.

Mégpedig a vöröses színű, márványszerűen ható tardosi mészkővel, amit a márványhoz hasonlóan könnyű faragni és igen jól lehet polírozni, fényes, sima felületeket elérni rajta.

Az egész szobor egyetlen erős jelzés, egyetlen figurányi érzékeltetése a könnyed egyensúlynak, úgy, hogy az egész alkat egyúttal őrzi a mű anyagszerűséget is.

Gyönyörűséges, finom egyensúlyozás.

Egészen egyszerű hatással: a jelzésszerű, egyáltalán nem valóságosan megformált láb nem érinti, nem éri el a földet, a figura mintha a posztamensen hintázna,

miközben a címnek megfelelően ott van a kézben tartott csecsemő is,

pólyásbaba,

és a fej már-már non-figuratív vázlatosságba forduló megformálása emlékeztet a szobrász némelyik jellegzetes emberábrázolására.

De a gyermek és a gyermeket tartó kéz kialakítása határozottan nem szoborra, sokkal inkább domborműre vall,

amit ismételten a figuralitás eltávolítására vagy a figurálistól való eltávolodásra szolgáló eszköz.

Akárhogyan van, a testet öltött geometria lényegében tökéletes harmóniában van hátterével, a sorakozó panelházak vonalaival.

És alig kell térülni, alig kell fordulni,

már meg is van a szokásos körbe-körbe.

Lényegtelen apróság, és munkás gyalupadom legfeljebb tűzgyújtásra használható forgácsai közé tartozik, hogy zöldekhez és kékekhez szokott fényképezőgépem láthatóan nagyon örült a tél végi lombtalan ágakon áthatoló súrlófénynek meg a benne megcsillanó vöröses színnek.

*

Utószó a szobor történetéhez

Jóval a poszt közreadása után jutott a kezembe egy dokumentum-sor, amely igen érdekesen világítja meg ennek a szobornak a történetét. A szobor ügyét 1962. december 17-én tűzték a Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellett működő Művészeti Bizottság napirendjére. Tudni kell, hogy ez a plénum, melynek tagjait a művelődési miniszter jelölte ki, több művészeti ág képviseltette magát benne, és néhány évig tartó fennállása során — amellett, hogy időről időre a köztéri művészet általános, elvi kérdéseiben is állást foglalt –, a kétezrelékes törvény virágkorában számtalan építészeti beruházás keretében megvalósuló műalkotásról döntött, általában az első zsűri lefolytatásakor vitás és vitatott dolgokról. Ez volt a legutolsó testület, ahol művészek bevonásával, az ő kifejtett véleményük alapján döntöttek egy-egy köztéri mű végső sorsáról, a zsűri döntésének helybenhagyásáról/megváltoztatásáról, de tettek javaslatot gyakran a mű átfogalmazására, az eredetileg elgondolt anyag megváltoztatására, a honorárium mértékére stb. (A korszak politikai jellegű emlékműveiben a végső döntés nem itt született meg, hanem a különféle párttestületekben, egy-egy ilyen vitatott ügy a Művészeti Bizottság elé legfeljebb csak a tudomásulvétel céljával jutott oda.)

Ilyen vitatott döntés eredményeként került napirendre Laborcz Ferenc az újonnan épült nyíregyházi kórházhoz készült Anya gyermekkel című szoborterve. A szobor ellen kifogást emelt az első zsűri, és a beruházó képviselőinek is erős fenntartása, elutasító ítélete volt Laborcz terve ellen. Említettem a bevezetőben, hogy az anya-gyermek szobrok a korabeli köztéri művészet egyik alapvető tematikus konvenciójának számítottak. A szobrász életművében viszont nincsen több ilyen című és jellegű köztéri monumentális munka (korai pályaszakaszában kisplasztikában kidolgozta ugyan a témát), ezért ebből, továbbá az alább következő leírásból azt valószínűsítem, hogy éppen arról a tervről van szó, melynek aztán Angyalföldön a végső változata 1969-ben felállt. A Laborcztól ebben a korszakában szokatlan anyaghasználat (rézhegesztés vagy bronz helyett mészkő) a közbülső időszak kompromisszuma lehetett.

Dehát lássuk a papírokat.

“Szilárd elvtárs [Szilárd Györgyről van szó (1906–1980), a korabeli Képzőművészeti Alap igazgatójáról, ezeknek az üléseknek az ügyvezető elnökéről, noha rotációs rendszerben időszakonként más-más töltötte be a formális elnöki tisztet, Cs. I.] ismerteti a jkv. tárgyalását. Ugyancsak felolvassa a Lektorátusi Osztály előadójának, Teknős Péternének feljegyzését Laborcz Ferencnek a zsűrin tanúsított magatartásáról. Bár a zsűri javasolja, hogy az új vázlatot a Művészeti Bizottság zsűrizze, ezzel nem ért egyet. Az egész kérdést csupán tájékoztatásul ismerteti az MB-al és inkább azért, hogy tudomása legyen a zsűri lefolyásáról.

(A két hivatkozott dokumentum a következő:

A lektorálási jegyzőkönyv 1962. december 11-én kelt, a szobrász a mű megalkotására 1962. október 24-én kötött szerződést, a zsűrizés Rákoshegyen, a Dózsa György út 27. szám alatt [ez bizonyára Laborcz műtermének a címe lehetett] készült az 1:5 léptékű vázlat alapján.

“A Bizottság szobrász tagjai [Martsa István, Segesdi György] a bemutatott 1:5 vázlat kompozícióját érdekesnek tartják, a kompozícióban idegenül ható elem — pólyásbaba motívum — elhagyását kérik, mert véleményük szerint az alapkoncepció jobban kifejeződne ily módon. Továbbá kérik, hogy az alsó tömeget oly módon változtassa meg, hogy az minden nézetből téri élményt nyújtson.

Cifka Péter [ő volt a szaklektor, 1929–1993] észrevétele, hogy a vázlat jelen formájában — a figura statikai helyzete, és helyenként kemény, rideg megfogalmazása — ellentétes tartalmával, az anyaság fogalmával. Előadásmódját tekintve a figura nem egységes, különösen a lábak szembenézetén kialakított sík, valamint a váll- és mellrészek, s a lábak oldalnézete között jelentékeny különbség van. A térbeliség élménye szempontjából a művésztagokkal egyetért.

Új vázlatot kér a Bizottság. A beruházó [Szabolcs-Szatmár megyei Tanács VB Tervezési Osztálya] és a kórház igazgatóhelyettese az elhangzottakkal egyetért és kérik a művészt, hogy az új vázlat elkészítése előtt a beruházóval közölje elgondolását.

Cifka Péter kéri, hogy a Művészeti Bizottság vizsgálja felül az ügyet, és a vázlatzsűrit a Művészeti Bizottság tartsa meg.”

A Képzőművészeti Alapot a zsűrin képviselő Teknős Péterné 1963. december 13-án kelt feljegyzése az Alap igazgatója, Szilárd György részére a következő volt:

“Cifka Péter szaklektor a Művészeti Bizottság közbelépését azért kéri, mert a zsűri alatt a vita elfajult, Laborcz Ferenc Cifka Péter megjegyzéseit rágalomnak nyilvánította, azt kívánta, hogy a zsűri művésztagjai által kért módosításokat ő azonnal elvégzi és a zsűri nyombán bírálja azt el. Erre Cifka Péter nem volt hajlandó, mert a beruházó kérése és az ő véleménye alapján is csak egy új vázlat elkészítésével oldhatná meg azokat a problémákat, amit a zsűri tagjai elmondtak.”)

A Művészeti Bizottság ülésén a szoborral kapcsolatban a következők hangzottak el:

“Szöllősi György: Az egész kérdés nem érdemi elbírálás szempontjából került az MB elé, hanem magatartás és hozzáállás szempontjából. Laborcz a vázlatot földhöz vágta, mereven Cifkának szegezte a kérdést, hogy mondja meg, mit csináljon, és ő azonnal megcsinálja, ahogy Cifka mondja, tiltakozott, hogy ügye a MB elé kerüljön, mert szerinte a MB úgyis negatív álláspontra fog helyezkedni, később ezt tőlem is kérte telefonon. Én közöltem vele, hogy az ügye nem érdemben került ide, hanem a zsűrin kialakult légkör miatt.

Bernáth Aurél: Véleményem az, hogy ne csináljunk ebből nagy ügyet. Vannak hisztérikus szobrászok. Laborcz csináljon új vázlatot, mutassa be a zsűrinek, mi pedig térjünk napirendre felette.

Somogyi József: Egyetértek ezzel. Engem is felhívott telefonon, véleményem szerint egy teljesen talaját vesztett ember — legalábbis ezt a szobrot illetően. Megalázva érzi magát.

Aradi Nóra: Minden munkájával baj van. Cifkának [helyesen alighanem Laborcznak, Cs. I.] nem lehet és nem is kell elégtételt adnunk ebben az ügyben.

Bernáth Aurél: Talán írjunk neki egy levelet, amelyben felkérjük, hogy csináljon új vázlatot.

Pátzay Pál: Ezt mint intézmény nem tehetjük.

Szilárd György: Majd én behívatom, és beszélek vele.

Bernáth Aurél: Ez nagyon helyes, jobb, mint a levél.”

A határozat végül az eredeti zsűri-jegyzőkönyvből vett szaklektori idézettel új vázlat benyújtására kéri a szobrászt.

A szobor ügye még egyszer kerül a Művészeti Bizottság elé, az 1963. március 11-i ülésen, a vitás ügyek további alakulását felsoroló listában, ebből kiderül, hogy Laborcz Ferenc a szobrot 1:1 agyagban felrakta, a zsűri ezt akkor még nem látta, a beruházó viszont nem kéri a szobrot.

Így történt tehát, hogy a szobor ma nem Nyíregyházán áll, hanem Budapesten. Még érdekesebb, amiről ezek a megjegyzések ugyancsak tudósítanak: ami a korabeli szakma és közízlés szerint elhibázott, megoldatlan volt a szoborban, az ma újszerűnek, modernnek, érdekesnek, a korból kimutatónak hat vele kapcsolatban.

(Felhasznált forrás: Adatok és adalékok. A Művészeti Bizottság jegyzőkönyvei 1962-68. Szerkesztette Wehner Tibor. Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2002. I. k. 261., 271., 278-279. és 473. oldalak.)

*

A szoborról a Köztérképen.