Nővérem, nővérem

Nem mesélem el Lábán lányainak történetét, a gyengén látó Leáét, illetve húgáét, a szépséges Ráchelét, akit Jákob feleségül szeretett volna venni, le is töltötte érte hétéves szolgálatát, Lábán azonban a gyönyörű húg helyett a nem túl megnyerő Leát bocsátotta Jákob házastársi rendelkezésére. Jákob a nászéjszaka utáni méltatlankodására Lábán azt felelte, neki apaként figyelnie kell rá, hogy előbb idősebb lánya keljen el. De jó, rendben, ha annyira akarod Ráchelt, szolgáld le érte is a hét évet. Töltsd le, ez a férfi sorsa, ha mindenáron férj akar lenni. Nem mondom végig Szeléné és Éosz történetét sem (nekik még bátyjuk, védelemre, bosszúra alkalmas férfiú is adódott Héliosz személyében), mindkettőjüknek sokat kellett szenvednie rakoncátlan szíve és csillapíthatatlan vágyai miatt. Éosz például az istenekkel kavart, és amikor Arésszal szűrte össze a levet, Aphrodité haragjában azzal sújtotta, hogy azután csak földi halandóba lehetett szerelmes. Még ez előtt az incidens előtt jött össze Asztraiosszal, nászukból született sok más gyermek mellett Boreász, Eurosz, Zephürosz és Nótusz, a négy égtáj, észak, kelet, nyugat és dél szele. Hatalmas dolog a csillagászat és a meteorológia. Testvére, Szeléné sem akárki volt, maga Zeusz is bolondult érte, gyermekeket nemzett neki, de a nő igazi nagy szerelmének Endümión számított, ez a ritka szépségű, fiatal halandó pásztorfiú. Szeléné arra kérte Zeuszt, Endümiónt tegye halhatatlanná, amit az öreg a tőle megszokott felemás módon teljesített is: Endümión örök életű lett, de örök életét álomban kellett töltenie. Nászukból, akárhogy is volt az az alvás, ötven leány és egyetlen fiú született. Nem mesélem el ezeket, sem az ezekből leágazó történeteket, nem veszem hozzá a házasságra kiszemelt nők közül a lánytestvérekkel rendelkezők erősebb esélyeit latolgató Németh Lászlót, sem Jáchym Topol a posztnak címet adó regénye cselekményét nem ismertetem, nem mesélek semmit saját egy szem nővéremről, mese helyett négy nővérszobrot mutatok be, ami — mivel mindegyikük két nőt ábrázol — , testvérek között számolva is azonnal nyolc szoboralak.

És a dolgok már a kezdet kezdetekor elbonyolódtak, mert eredetileg Makrisz Agamemnon fenti, a Budakeszi úti Korányi-szanatórium kertjében álló Nővérek című szobra volt a kiindulópontom, amit viszont akkor, amikor szerettem volna, nem tudtam lefényképezni. Ahogy erről az év elején beszámoltam,

a márvány anyagú szobrot késő ősszel becsomagolták, tavaly decemberben, amikor megkerestem, ez a látvány fogadott, hiába volt meg

soproni hegesztéses bronz párja, a két szobrot saját képek híján nem tudtam összevetni. A szanatóriumbeli Makrisz-szoborról, anélkül, hogy azt élőben láttam volna, azonnal eszembe jutott a másik nevezetes Nővérek,

Pátzay Pál Pécsett, a Sétatér délnyugati részén, a mai Leöwey Gimnázium épületével szemben álló kettőse, amit sokszor volt alkalmam látni életemben, az utóbbi években sokszor fényképeztem is, és mikorra végre október elején, még mielőtt a Makrisz-szobor újra lepel alá került volna, meglettek a budakeszi képek, hirtelen hiányozni kezdett ebből az összeállításból egy másik sejtés,

Szabó Iván Bicinia című, 1980-as újbudai szobra, amely szintén álló női kettőst, mostani megingathatatlan meggyőződésem szerint testvérpárt ábrázol. Most, hogy erről is megvannak a képeim (pár éve fél Újbudát bejártuk érte, de kiderült, a másik felében kellett volna keresnünk), úgy érzem, ezt a nővérek-posztot nemigen halogathatom tovább.

Elnézve ezt a négyszer két köztéri plasztikát,

különösen a pécsi Pátzay-szobor 2011-hez képest 2014-re fehérre tisztított változatát, tulajdonképpen nem is olyan merész asszociáció, hogy az egészbe a Bibliából, illetve a görög mitológiából vett részletekkel fogtam bele. A szakrális szál filológiai értelemben éppen ennél a szobornál a legerőteljesebb,

hiszen az 1930-as évektől vagy a negyvenesek elején, mikor Pátzay a szobor tervezésébe fogott, illetve különféle változatokban elkészítette, a vele szembeni sárga iskolaépület

még a Szent Erzsébet Leánygimnázium nevet viselte, és (ahogy jelentéstanilag a szobor is) a hozzá csatlakozó Miasszonyunk Apácák templomához tartozott. Pátzay Pálról, a háború utáni magyar köztéri szobrászat egyik prominens figurális szobrászáról kevésbé köztudott, hogy első világi köztérre került szobrát a közmondásos szobrászéletkor, negyvenedik életéve betöltése után, 1936-ban állította, a mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémia épülete elé egy Újhelyi Imrét ábrázoló mellszobrot. A pécsi Nővérek, noha 1942-ben már készen állt, 1946-ban került a helyére, és ez az évszám, a felállítás éve olvasható a szobor talprészének hátán. (Azonos, valamivel kisebb változata az 1940-es évek elején Pewny Adolf Albert, a somodini kőszénbányák tulajdonosának síremlékére is felkerült a Fiumei úti temetőben.)

A szakirodalom Pátzay egyik legkiemelkedőbb művének tartja a Nővéreket. Kétségtelen, hogy a szoborba a két arckifejezés és a rendhagyó felső testtartás miatt

sok egyszerűen megfejthető, hagyományos érzelem vegyült,

de az is világos, hogy Pátzay a látszólag statikus beállításba rengeteg

mozgalmasító apróságot komponált bele,

a jobb oldalon álló nővér leszorított jobb kezét (hogy a karkötő valamilyen ruhaszárító madzag vagy diákcsíny maradványa-e, nem tudom),

ugyancsak neki a ruhája redőit markoló bal kezét,

a bal nővér a kendője csücskét szorító kézfejét,

a fejét lehajtó lány a testvére vállát átölelő jobb karját,

egyáltalán kendők és redőzetek nyugtalan, térbeli mozgalmasságát,

ami azonmód életre kelti, plasztikai értelemben kifejezővé teszi

ezt a kétalakos szobrot, anélkül, hogy mindezekkel az eszközökkel megformálása tradicionális határait Pátzay átlépné — valóban ifjúkori vagy az ifjúkor lezárásának számító mesterművé.

Szabó Iván három és fél évtizeddel későbbi párosával, mely minden különbözősége ellenére posztumusz hommage Pátzay pécsi szobra előtt, nemcsak hasonló felfogásában, hanem valamennyire a két szereplő közös lelki játszmájában is,

annyiban más a helyzet,

hogy az egybefüggő, deréktól a szobortalpig elfedő ruházatba öltöztetett két, egymáshoz nagyon hasonló, közös tevékenységet folytató nőalak az ebben a posztban bemutatott többi szobortól eltérően

beszédes attribútumot,

egy közösen használt, szétnyitott, könyvszerű tárgyat

is kap a kezébe (ez egyfelől a térben elválasztja, másfelől, két különböző tekintetük miatt, amivel nézik

a kezükben tartott tárgyat, a lényeget illetően össze is köti őket),

és ez a “könyv” azonnal megmagyarázza a görögösen-latinosan hangzó címet (a bicinia a kétszólamú ének többes száma, “kétszólamú énekek”).

Elhelyezésük pedig magyarázatot ad a mögöttük lévő épület (ma a Kürt Alapítványi Gimnázium) eredeti intézményformájára,

a két, közvetlen arckifejezését tekintve

tulajdonképpen morc lány vagy fiatal nő (akiknek szigorán a diákság csínytevése, a kirúzsozás sem enyhített, sőt)

egy egykori zenetagozatos iskola előtt kapott helyet. Nem olvasó nők tehát, hanem éneklő nők vagy énekelni készülő nők (testvérek), énekeskönyvvel vagy kottával a kezükben, és az a szelíd visszafogottság, amivel a mesterségbeli biztonságon túl Szabó Iván megformálta őket az 1970-es évek vége táján,

történeti értelemben belesimította a szobrot saját korába. Igen nehézkes lenne belelátni a Biciniába valamilyen víziót vagy minket ma is megszólító újszerűséget — a mesterségbeli biztonság miatt mégis számon tartható tétel a budapesti köztéri szobrok katalógusában.

Egész más a helyzet ugyanebben az összefüggésben Makrisz Agamemnon Nővérekjével. Makrisz, mint oly sok más alkalommal, ebben a látszólag egyszerű konvencióban, az álló/ülő két alak zsánerében is tudott valami rá jellemzően nyugtalanítóan újat és vizionáriusat mondani.

A Korányi-szanatórium kertjében a Pogány Ö. Gábor-féle oeuvre-katalógus szerint 1966-ban felállított szobor egyszerre felel meg a hagyományos figurális ábrázolás és a modernista elvonatkoztatás követelményeinek. Valószínűsíthető, hogy van egy néhány évvel korábbi változata is, a szemlőhegyi Kémiai Kutató kertjében — de mivel az a szobor annak idején, ahogy A tüneményes Makriszban részleteztem, a megbízó részéről is erősen vitatott műtárgy volt, arról pedig laikusként lehetetlen meggyőződni, ma is ott áll-e még a kertben, könnyen elképzelhető, hogy az a páros került ide a Korányi Intézetbe.

A tárgy és a beállítás ugyan szinte közhelyesen megszokott,

a megvalósítás azonban éppen a két alak szembetűnő kényszeredettsége, természetellenessége, ellenkezést kiváltó furcsa pszichózisa miatt feszültségteli,

és a gesztusok viszonylagos elrajzolása láttán gyanú ébredhet bennünk, hogy itt valójában a figurális szobrászati kifejezés határaiig megy el az alkotó,

amit a hátsó nézet, a bensőségesen átkaroló kar az elölnézetből nem feltétlenül következő geometriája,

a farpofák-fenekek karikatúraszerű megjelenítése is igazol (egyáltalán nem aktszobrokról van szó).

És nem is csak az elrajzolt anatómiát, a melleket,

a mesterségesen merev ülést

és egyenes testtartást,

a végtagokat, egyáltalán a művi ösztövérséget értem ezen,

hanem — tessék csak nézni ezt a kifényképezett sort —

a szobor részleteiből fel-felbukkanó

különleges plasztikai elvontságot. Mindezek a megoldások az 1960-as évekből nézve egészen biztosan az újdonság erejével hatottak, és modernista módon hatnak ma is.

Említést kell tenni még az arcokról,

melyek apró részleteit az 1966-os felállítás óta eltelt idő és a természet nem is annyira átrajzolt,

mint inkább

finom grafikai részletekkel gazdagított.

A budakeszi márvány Nővérek rusztikus egyszerűségéhez

a soproni bronz verzió az anyag különbségét teszi hozzá,

meg persze egy körülbelül egy méter magas kő posztamenst,

és a budakeszi egyetlen kőtömbbel szemben egy modern vonalúra formált ülőalkalmatosságot, amelynek félköríves támlája egyúttal a lemezhegesztéses szobor hátsó stabilitását, kitámasztását is biztosítja. (Amire rá is szolgál, hiszen a képen például jól látható, a jobb oldalon ülő lány bal kezét vandálok valamikor megrongálták.)

A ruházat részleteinek cizelláltságával

a két figura felöltöztetettségének benyomását erősíti a nézőben ez a változat,

és persze a “magyar” Makrisz

mindenkori leggörögösebb védjegyét,

a másutt is szívesen alkalmazott megfestett szemeket tudja adni a kő verzióhoz képest.

Makrisz 1977-ben állított soproni Nővérekje (14 évvel követi a Kémiai Kutatóban, 11-gyel a budakeszi tüdőszanatóriumban felállított kő változatot, ha hihetünk életmű-katalógusának)

kollokviálisabb, hagyományosabb, simulékonyabb darab,

mint a kő változatok,

noha első látásra minden fontosabb részletük megegyezik, nem olyan tőrőlmetszett modern elképzelés jegyében fogant, mint amazok. Említettem korábban ezeken az oldalakon, hogy a kései Makrisz feltétlenül lágyabb, szelídebb szobrász lett ifjúkorához képest, de ezek a kései szobrai mégsem lettek evidensen lágyabbak vagy szelídebbek ifjúkori dolgaival összehasonlítva.

A soproni párosban sokkal több a fenséges,

a könnyűszerrel megközelíthető méltóság, az ünnepélyesség, és jóval kevesebb a figurális elvonatkoztatásra vonatkozó kísérletező hajlam. De azért ott van benne, kihámozható belőle ez az experimentális ambíció, még ha nem olyan ördögien vizionárius dolog is, mint a kő változat. De persze szerethető így is, és szerethető úgy is. Ahogy felmenőkhöz, apákhoz, anyákhoz, és testvérekhez, öcsökhöz, bátyákhoz, húgokhoz tehetetlenül, a befolyásunk nélkül jutunk, ugyanúgy kapunk Nővéreket is — és aztán arról szól a fél életünk, hogy kezdenünk kell velük valamit.

*

A négy szobor a Köztérképen:

Makrisz Agamemnon: Nővérek (Korányi-szanatórium, Budapest, 1966)

Makrisz Agamemnon: Nővérek (Sopron, 1977)

Pátzay Pál: Nővérek (Pécs, 1946)

Szabó Iván: Bicinia (Budapest, 1980)

A fenti lapokon kívül felhasználtam Romváry Ferenc két pécsi szoborkönyvét (Pécs szobrai [Pécs Városi Tanács VB Művelődési Osztálya, 1982], Pécs köztéri szobrai [Kronosz Kiadó, Pécs, 2014]), a Pátzay Pál. Az ember és a mű című kiadványt (Szerk. Bakonyvári M. Ágnes. Pátzay Pál Művészeti Alapítvány, Budapest, é.n.) és Pogány Ö. Gábor Makrisz Agamemnon (Corvina, Budapest, 1979) című monográfiáját.