Kecs

Immár több mint évtizedes szoborfényképezési tapasztalattal a hátam mögött meg merem kockáztatni, hogy a szobrok fotós megörökítéséhez, akár fém-, akár kőszobrokról van szó, jobban illik a szűrt, mérsékelten tompább fény, mint a közmondásos, minden nyári családi vagy kalandfényképet bearanyozó ragyogó verőfény. Nincs megtévesztő kék ég, nincsenek zavaró árnyékok vagy pláne nincs zavaró ellenfény, jobban megmutatkoznak a részletek, az ilyen viszonyokból a szobornak általában szabatosabb bemutatása kerekedik ki, mint a szépséges napsütéses képekből.

Nem tudom persze, tényleg igazam van-e ebben, Szabó Iván 1971-ben a csepeli belváros és az ófalusi lakótelep találkozásánál felállított Kecskén ülő fiú című szobrát mindenesetre egy napsütés nélküli, szürkés, áprilisi késő délelőttön fényképeztem körbe — ha akarnám, se tudnék élénk, napfényes képeket mutatni róla.

A szobor szinte ugyanolyannak hatott a valóságban és a róla készített képeimen, mint ezen a pontosan már nem emlékszem, honnan letöltött fekete-fehér archív fényképen,

legfeljebb a hátterében álló épületeket derítette fel némiképp a sűrűbbé lett vegetáció. A történet különben már erre az egyetlen ránézésre és összehasonlításra is nagyon tipikus: annak idején vizet eresztő kútszobornak készült el a Kecskén ülő fiú, a magas, hosszúkás talapzat négy oldalából is folyt, zubogott vagy csordogált a víz a szobor körültekintően megtervezett kicsiny medencéjébe,

ma már, csapok híján, ebben a mértaniasan modernista medencében csak az esővíz vendégeskedik időnként, akárcsak ezen az esős reggelt követő megtört délelőttön.

Azonnal hozzáteszem, a Kecskén ülő fiú kiemelkedően jó elhelyezésű szobor, a szélesebb kivágotokon jól látszik saját, külön kiképzett proxemikai környezete,

a kirakott kőlapok szinte odavezetik nézőjét a szoborhoz,

a körbeforgó gifből pedig az látszik jól, hogy a szobor déli oldalán tágas tér, jóformán park nyílik, amiben a kompozíció feltétlenül szellősen és szabadon helyezkedik el, nem zavarják meg a padok és a kukák — tény, mondjuk, hogy ezen a szombat délelőttön történetesen őt néző járókelők se nagyon zavarták meg.

Pedig van mit nézni a magyar népi szobrászat egyik legjelentősebb képviselőjének, különféle állatábrázolások kismesterének, a lovasszobrok igazi nagymesterének, Szabó Ivánnak ebben a már érett korszakában készült zsánerszobrán,

azt egyáltalán nem mellékesen kezelve, hogy voltaképpen lovasszobor ez — az, hogy a megült állat nem ló, hanem kecske, ugyanúgy indifferens dolog,

mint volt Antall Károly nagyjából ugyanebben az időben (három évvel korábban) Pécsett felállított Kőrösi Csoma-szobra esetében a jakkal,

a fiatal fiú olyan szenvedéllyel, és egyúttal

olyan lendületes kajánsággal ragadja meg a kecske szarvát,

mintha egy ló gyeplőjét rántaná,

a kecske pedig úgy veti fel a fejét,

mintha tényleg igazi ló lenne.

Hozzájárul a lovaglás-hatáshoz a fiú testtartásából eredő dinamikus kinetika,

nyilvánvalóan az egyenesen előrenyújtott lábakból és a megfeszülő testből következően,

amely bizonyos nézetekből,

bizonyos kivágatokból

talán

még szembetűnőbb.

A megfeszített, kiegyenesített fiútest biztosan olyasmi,

ami némi geometrikus beütést kölcsönöz a szobornak,

és noha a szobor elölnézetből felidézi

az egyik legjobb magyarországi lovasszobor, Andrássy Kurta János a sárospataki vár előtt álló Lovasának geometriai abszurdját

(hozzá kell gyorsan tenni, hogy elölnézetből mindegyik, még a legszabályosabb lovasszobor is abszurd), Szabó Iván kecskés fiúja közelebb áll a klasszikus megformáláshoz, mint bármilyen, a mértannal folyó kísérletezéshez,

különösen ha a téma egyik mesterdarabjával, a fiatal Bors István Veszprémben álló, sok megpróbáltatáson átesett kecskés szobrával vetjük össze.

De hát pompás Szabó Iván Kecskén ülő fiúja,

kecs és báj együtt, a hiábavaló nagyság kergetése nélkül, egyszerű zsánerként,

amely végső formába öntésével, magasan kiemelkedő talapzatán, a természetet megsejtető bukolikus frivolitásával

még azt is feledtetni tudja, milyen végtelenül urbánus térben áll.

*

A szobor a Köztérképen:

Szabó Iván: Kecskén ülö fiú (1971)