Immár több mint évtizedes szoborfényképezési tapasztalattal a hátam mögött meg merem kockáztatni, hogy a szobrok fotós megörökítéséhez, akár fém-, akár kőszobrokról van szó, jobban illik a szűrt, mérsékelten tompább fény, mint a közmondásos, minden nyári családi vagy kalandfényképet bearanyozó ragyogó verőfény. Nincs megtévesztő kék ég, nincsenek zavaró árnyékok vagy pláne nincs zavaró ellenfény, jobban megmutatkoznak a részletek, az ilyen viszonyokból a szobornak általában szabatosabb bemutatása kerekedik ki, mint a szépséges napsütéses képekből.
“Kecs” olvasásának folytatásaCímke: Csepel
Hol Vilt, hol nem Vilt
Tulajdonnévből szójátékot kanyarintani olyan illetlen dolog, hogy csuhaj. De arra kérem az olvasót, ne ítéljen a címről elhamarkodottan, olvassa végig az alábbi bejegyzést, és utána döntse el, jogos volt-e részemről ezt a címet adni ennek a posztnak. Vilt Tibor következik ugyanis, a korszak egyik nagyágyúja, nemcsak a hatvanas-hetvenes évek, de tulajdonképpen az egész általa aktív szobrászként eltöltött időszak, az 1920-as évek közepétől, az Iparművészeti Iskolában, majd a Képzőművészeti Főiskolán végzett tanulmányaitól 1983-ban bekövetkezett haláláig tartó idő egyik legkiemelkedőbb művésze, fiatalabb szobrászok egész seregének hivatalos katedra nélküli mestere, igazi tekintély — illetve a vázlatos pályaképen túl részletesebben egyik legvitatottabb, ám szimbolikus jelentőségű szobra, a csepeli strandfürdő bejáratánál álló, az 1960-as évek elején készült, de végül csak 1970-ben a helyére került Játszó gyerekek.
Csak a képre emlékezem 