Ünnep van

Nem olyan nagy ünnep, de azért a kis ünnep is ünnep. Aki követi itt legfelül, a képernyő jobb oldalán a rovatoknál szereplő zárójeles számokat, jól tudja, hogy a blogon ez a 100. olyan bejegyzés, amit a “Szobor” kategóriába soroltam be. Amikor mindezt írom, időnként az előnézetben ellenőrzöm, a szóban forgó kijelző még 99-et mutat, de a végén egy kattintás, és azonnal ugrani fog egyet. Kattints egyet te is, kedves olvasó, ide, és kedvedre végigpörgetheted most már mind a százat.

A számok persze csalnak, egyrészt a blog kezdetekor még következetlenebb voltam a kategória-besorolásban, és ezt merő nosztalgiából nem akarom utólag kijavítgatni, másrészt (ha a domborműveket nem számolom is szorosan a szobrok közé), a “Piedesztálról levéve“, a “Szoborárnyék“, a “Szoborrészlet“, sőt még a “Rontások“ című kategória is szép számmal magában foglal szobrokat, amiket nem a “Szobor”-ban adtam közre végül, arról nem beszélve, hogy sok poszt nem egyetlen szobrot mutat be, hanem sokszor kettőt vagy néha még többet is (a Budapest 140 például 140-et). És pláne nem beszélve arról, hogy a Faviccek bronzból vagy kőből alapanyaga eleve kötelezően szobor. Szóval ily módon a 100 indulásból jóval több, mint 100, de nem használom az iskolában tanult matek teljes potenciálját, ám mivel ilyen szép, feltűnő, emlékezetes kerek szám, és még a gép is hozzásegít, hogy tudjak róla, pedig én csak egy jelet adok neki, úgy döntöttem, megünneplem. Mégpedig úgy ünneplem meg, hogy beváltom egyik régi ígéretemet.

Az Andrássy Kurta János csillagformájú sárospataki lovasszobráról szóló írás befejező részében ígértem, hogy a cím (Jobbat nem tudsz találni) állításával ellentétben találtam jobbat, és nemsokára ez is jön. Hát itt van a jobb, bár aki ezt a sok linket végigkattintgatta, már találkozott vele.

Tar István 1979 óta a zuglói Nezsider-parkban ilyen perspektívában álló lovasszobra ez,

de a fellengzősnek ható köztéri vagy postacím ne tévesszen meg senkit, lakótelepi díszítőszoborról van szó,

életnagyságnál nem nagyobb, csak a körülbelül hatvan centis téglalap alakú mészkő talapzat miatt magasabb modern plasztikáról.

Sokkal érdekesebb a szobor felállítási éve, az 1979-es év. Tar István 1971 decemberében, 61 éves korában autóbalesetben meghalt, így valószínűsíthető, hogy egy korábbi kisplasztikájának évtizeddel későbbi felnagyítása és köztérre helyezése történt itt meg.

Rendkívüliségét csak részben magyarázza rendhagyó genezise,

hiszen gyakran megtörténik, hogy a kiállítási pódiumon, tárlóban vagy íróasztal szélén remekműnek tetsző 20-30 centiméteres kisplasztika az utcán vagy a téren közönségesnek, jellegtelennek hat.

A Lovas figurával nem ez a helyzet,

köztéri mérete pontosan megegyezik ideális arányaival, tömegével, és minden szépsége első látásra azonnal megmutatkozik.

Az 1910-ben született Tar Istvánról itt sokszor elmondtam már, hogy szobrászi pályájának alakulása megegyezik tágabb nemzedéke legkiválóbb képviselőinek pályafutásával,

vagyis tanuló- és inasévek a háború előtti Horthy-korszakban, a negyvenes évek végétől a szocreál legvastagabb, mindent elborító taknya, 56 után lassanként, egy-két, a rendszerhez lojális politikai emlékmű árán kinél szelídebb, kinél markánsabb kísérletezés a plasztikai modernizmussal, az elvonatkoztatással, az egyensúllyal, a szoborarchitektúrával, a finomabb, izgalmasabb térbeli formák többszöri próbálgatása.

Tar Lovas figurája azért kiemelkedő dolog, mert a lehetséges utak egyikének éppen a végpontján van.

Közvetlen témaválasztásának köszönhetően megvan benne a magától értetődő figurális referencialitás,

részleteinek kidolgozásában,

voltaképpen már a szögletességgel lecsapódó lófarokban,

a lófejben,

a figura szó szerint “figuraként” tartásában,

a ló fülének, szemének, koponyájának kidolgozásában,

az emberi arc elnagyolásában, vázlatszerűen hagyásában,

ezek összjátékában,

és legerősebb, még az arcnál is erőteljesebb akcentusként

a lovas kéztartásában,

a keresztbe font, kissé megemelt karokban,

a ló fejének enyhe kifordításában az egész szobor síkjából,

valamint a figura előrébb ültetésében ott van az a fajta absztrakció,

ami az egész kompozíciót hasonlíthatatlanná teszi.

Mert hát van egy-két lovasszobor Budapesten, Róna Józsefé a törököt kiűző Savoyai Jenőről,

Stróbl Alajosé István királyról,

ifj. Vastagh Györgyé Hadik Andrásról, szintén szép statikus délceg ábrázolás,

a mozgalmas Rákóczi, Pásztor Jánostól, itt mesterséges vízködben,

Petri Lajos huszáremlékműve,

az újraformázott, újraöntött Görgey Artúr (Marton László),

illetve Andrássy Gyula (Engler András, Polgár Botond, Meszlényi János),

fent

és lent a Hősök terén

valóságos kis ménes

Zala György jóvoltából,

aztán két Pátzay Pál, a Sportlovas

meg a Pécsett álló Hunyadi János feles mintája a Vajdahunyadvár árnyékában,

és ha figyelünk a helyesírásra, a lovasszobor mellett sok-sok lovas szobor, itt például ifj. Vastagh György Csikósa,

amott Kő Pál Szent István királya,

de olyan vegytisztán evidenset,

sallangmenteset, egyszerűt,

mint Tar István Lovas figurája,

nem fogunk találni.

Bizonyosan sokat számít,

hogy Tar szobrában nincs emlékmű-kényszer,

nem kell megfelelnie valamilyen

rögzült történelmi ikon vagy ábrázolás elvárásainak,

de az is kétségtelen,

hogy ez a majdnem negyven éves vagy negyvenen túli szobor

ugyanúgy szólítja meg mai nézőjét,

ahogy születésekor tette,

valamikor az 1960-as években, vagy jó, legyen, 1979-ben,

és közben nem beszél másmilyen nyelvet, mint a saját modern nyelvét.

Szóval valahogy így lesznek századikokból legelsők,

és így lesz a nyitóképből zárókép.

*

A szobor a Köztérképen.