Majdnem és mégsem

Nyírő Gyula az 1920-as években született szobrászok generációjához tartozott, ugyanahhoz a nemzedékhez, amelyikhez például Bártfay Tibor, Bolgár Judit, Csontos László, Gádor Magda, Gyenes Tamás, Illés Gyula, Kiss István, Kiss Kovács Gyula, R. Kiss Lenke, Kiss Sándor, Konyorcsik János, Kovács Ferenc, Kucs Béla, Marton László, Megyeri Barna, Mészáros Dezső, Nagy Sándor, Radó Károly, Somogyi Árpád, ifj. Szabó István, Szabó László, Varga Imre, Varga Miklós, Várady Sándor, Vigh Tamás, Wágner Nándor — hogy csak olyan neveket soroljak, akik szerepeltek már vagy szerepelni fognak még szobraikkal a blogon. Van persze különbség egy 1920-as és egy 1929-es születési évszám között (az előbbi tulajdonosát fiatal férfiként akár a háborús frontra is vezényelhették, a későbbié, ha szerencséje volt, köztéri szobrász-karrierjét már a szocreál ideje után kezdhette el), mindenesetre ez az a generáció, amelynek tagjai, a tíz-húsz-harminc évvel idősebb mesterek árnyékában, ha elfogadták az alapszabályokat, még jellegadóan, kellő intenzitással vehettek részt a magyarországi köztéri szobrászat 1960-as, 1970-es évekre eső expanziójában. A harmincas években születettek körében már jóval szórtabb a kép, és közülük meg a fentebb említett szobrászok közül jó néhányan mester korukban érkeztek el a paradox módon éppen 1990 után fokozatosan eluralkodó köztéri jelentéktelenségbe. És hát nincs mit szépíteni, sokan, ha megérték, túlságosan könnyen adták meg magukat a szabadság látszólag jóval egyértelműbb viszonyai között.

Nyírő Gyula (1924-2005) nem tartozott ebbe a halmazba, öregkorában nem fogott bele Wass Albert mintázásába vagy országzászlók tervezgetésébe, ahogy fiatalabb vagy középkorában megkímélte magát Lenintől meg a különféle muskásmozgalmi emlékművektől is; ezért úgy fizetett, hogy ma kevesebb szobra áll, mint amennyire tehetsége képesítette volna. A szegedi származású fiatalember főiskolai tanulmányait a háború utolsó éveiben kezdte Pásztor János, majd Pátzay Pál tanítványaként, diplomája megszerzése után tíz éven át művésztanárként dolgozott. Első köztéri munkái épületdíszítő ornamentikák voltak a lágymányosi Kábel és Műanyaggyárban, illetve három állatos samott dombormű a pécsi Uránváros egyik lakóépületén,

a Legelésző kecske,

a 15-ös házszámot figyelmesen őrző Pihenő dámvad

és a (valahogy érzem, ez lesz a három közül a közönségdíjas) Holdat ugató kutya, mindhárom 1958-ból, első teljes alakos szobra, az 1959-ben, az Üllői út Kőbánya felőli oldalán elterülő Szárnyas utcai lakótelepen felállított díszítőszobor, a Horgászfiú

igazi reveláció, amin jól láthatóan nem fogott a nem is annyira művészettörténeti, inkább a közösségi tér esztétikáját mérő idő. A közönség igen, a szobrot a kilencvenes évek vége felé ellopták, és csak 2015-ben öntötték újra és állították fel megint eredeti helyén (az időjárási idő hiánya alighanem ennek köszönhető). Szépséges, vagány pillanatkép, a felismerhetőséggel operáló zsánerszobor, igazán nemes díszítő plasztika, értelemszerűen nem lehet kivonni, lepárolni belőle saját korát: ma képtelenség lenne szoborként köztéren megcsinálni. Idővel majd részletesebben körbe fogom járni, a párja is megvan már, csak egy harmadik horgász-szoborra várok a horgászság létélményének minél körültekintőbb kiaknázásához.

De ez itt most nem a szokásos pályakép, Nyírő Gyula szelíden vagy merészebben kísérletező szobrairól, fali vagy finoman architekturális térplasztikáiról nincsenek saját képeim, illusztrációval csak annyit tudok itt elmondani, hogy Nyírő köztéri szobrászi hírnevét leginkább portréi vívták ki, például a tatabányai

Puskin az egykori Puskin Művelődési Ház előtt, 1973-ból,

egy kissé törődött Erkel Ferenc a komlói zeneiskola utóbb szépen felújított épülete előtt (a jelek szerint nem csomagolták be elégszer telente), két évvel későbbről,

a szőlőnemesítő Mathiász János mellszobra a Mezőgazdasági Minisztérium árkád-panteonjában 1978-ból,

és egy rendhagyó Batthyány Lajos ábrázolás, egy igazi klasszikus palástbüszt a Veszprémhez tartozó Gyulafirátóton, a településen átvezető országút kanyarulatában (amúgy ez az 1999-es portré Nyírő Gyula utolsó köztéren felállított műve). Elfogadom, ha az olvasó ezen a ponton azt mondja, hogy mindebben semmi eget rázó nincs. Egészen más viszont a helyzet, ha rátérünk a poszt voltaképpeni tárgyára, a Komlón, a szénbányák akkori Legényszállója előtti kis füves rézsűn 1966-ban felállított kétalakos alumínium kompozícióra,

a Tornászokra.

Első látásra megkapó, modern vonalú dolog,

az apa-fiú kettős nagy tematikájának egyik alváltozata, tornázó fiúk, fiatal hímek, edző és versenyző vagy nagy testvér és kis testvér, alul mindenesetre egy idősebb, nagyobb termetű alak a feje felé emel egy kisebb alakot,

az alul álló függőleges figura síkjára merőlegesen rákerül egy vízszintesen fekvő alak, és együttesük geometriáját az anatómiailag szabályszerűen álló végtagok, a nagyobbik alak szétterpesztett lába, a kisebbik kalimpálózása külön kiemelik. A blog jó memóriával rendelkező olvasója már sejti, hogy közeli formai analógiaként

Andrássy Kurta János 1982-es sárospataki lovasszobrát fogom felidézni, az ottani szobor kontúrjaiban a szélső nézetekből észlelhető kör itt

egy függőleges egyenesre illesztett körként köszön vissza. De van más közelebbi tematikus analógia is, a Nyírőnél egy évvel fiatalabb, szobrászati tanulmányait kétkezi munkásként, bányászként később, köztéri szobrász-pályafutását viszont valamivel előbb kezdő Kucs Béla 1962-es pasaréti bronz szobrának személyében,

amely hasonló címmel (Tornázó fiúk)

pontosan ugyanezt a szereposztást alkalmazza, két játszódó hím,

ugyanúgy a geometriát, a vonalak és az egyensúly összességét, a test és az erő jelentőségét helyezi a középpontjába,

és ugyanazzal a meztelen bukolikával operál,

mint Nyírő Gyula komlói szobra. A meztelenség mindkét szobor esetében elvonatkoztató tényező, hiszen a valóságban így,

ahogy itt két példában is látható, sohasem szoktunk tornázni, és noha mindkét szobor valamilyen erőmutatványt ábrázol, Kucs szobrának és pláne Nyírő Gyula szobrának végső soron semmi köze ahhoz, amit való életünkben tornának vagy tornázásnak vagy tornagyakorlatnak gondolunk. Nyírő szobrának éppenséggel Tajgetosz is lehetne a címe,

mintha az idősebb figura épp a mélybe készülne vetni a fiatalabbat,

aki méla nemtörődőséggel veszi tudomásul a másik döntését,

legalábbis ami az arckifejezését illeti, mert testbeszéde, széles mozdulatai eközben maga a megtestesült tiltakozás és ellenszegülés. Thanatosz és Érosz ezúttal mégsem járnak kéz-a-kézben,

a jelenet fő aktorának igazán nagy műgonddal megmintázott nemi szerve abszolút nyugalmi állapotban van, és minden ezzel ellenkező megoldás nemcsak nevetségessé vált volna, hanem elképzelhetetlen is a köztéri szobor korabeli vagy akár mai etikettjében.

(És a tisztelt közönség irigy rontásáról most nem ejtünk szót.)

A komlói Tornászok mindenesetre

a belefoglalt jelenet nagy mozdulatainak köszönhetően

elegáns és nagyszerű dolog,

voltaképpen csak másodszorra tűnik fel,

hogy egyetlen pillanatba sűrített gesztusával egyidejűleg jeleníti meg a statikát és a dinamikát, a figurális szobrászat két alapmodalitását,

és lenyűgöző hatásában egészen biztosan óriási szerepe van ennek az egyidejűségnek.

Egyetlen dolog gondolkodtatott el, hogy idestova három év alatt sokadszorra vettem elő ezeket a képeket — olyasmi, amit máskor nemigen szoktam mérlegelni. Ez a szobor viszont valósággal előhívja ezt a játékot. Mert egy pillanatra gondoljuk csak el, mi lenne, ha Nyírő megszabadította volna figuráit a valóságos referenciáktól, arckifejezésektől, ujjaktól, lábfejektől, fütykösöktől, miegyebektől, és a figuralitást így a sokkal merészebb absztrakcióban tette volna időtlenebbé? A Tornászok akkor ugyanezekkel a széles gesztusaival nem csak hírhozó, tudósítás lenne saját korából, hanem bizonyára örökre szóló műalkotás abból az időből.

De hát majdnem, és végül is nem — és a kettő, jól tudjuk, pontosan ugyanaz.

 

*

A szobor a Köztérképen:

Tornászok, Komló, 1966

Kucs Béla Tornázó fiúkja (Budapest, Pasaréti út, Szabó Lőrinc Kéttannyelvű Általános Iskola, 1962) ugyancsak a Köztérkép gyűjteményében.

*

A szövegben képpel említett többi Nyírő Gyula szobor, illetve dombormű:

Legelésző kecske, Pécs, Esztergár Lajos utca, 1958

Pihenő dámvad, Pécs, Esztergár Lajos utca, 1958

Holdat ugató kutya, Pécs, Esztergár Lajos utca, 1958

Horgászfiú, Budapest, Szárnyas utcai lakótelep, 1959

Puskin mellszobra, Tatabánya, 1973

Erkel Ferenc mellszobra, Komló, 1975

Mathiász János mellszobra, Budapest, Kossuth tér, 1978

Batthyány Lajos mellszobra, Veszprém-Gyulafirátót, 1999

*

Andrássy Kurta János Lovasának (Sárospatak, 1982) hozzáférhetősége.