“A legjobb”

Ebbe a posztba belekergettem magam. Senki mást nem okolhatok amiatt, hogy létrejött, ó, jaj, csakis saját magamat. Aki figyelmesen olvasta az elmúlt években a blog némelyik bejegyzését, könnyedén rekonstruálhatja, hogyan történt; de azért segítek.

Az egész Somogyi József 1986-os sárospataki Rákóczi-lovasszobrával kezdődött,

az Új s új lovat című bejegyzésben már belekezdtem az egészbe azzal, hogy a szobrot összevetettem ugyanő

1968-ban felállított szigetvári Zrínyi-szobrával, és ebben a versenyben a szigetvári szobor nyert — de végül a kérdést azzal a megállapítással rendeztem el, hogy a korszak egyik vezető köztéri szobrásza idősebb korára klasszicizálódott, és a (Rákóczi számára) nyugalmasabb Sárospatak nyilvánvalóan hagyományosabb ábrázolást kívánt meg, mint a (Zrínyiknek) mindenkor vehemensebb Szigetvár. Igenám, szoktuk a meséket a cselekmény fordulata után folytatni a gyerekeknek, csakhogy az történt, rákerült a sor a sárospataki Rákóczi-szobortól úgy kétszáz méter távolságra álló lovasszoborra,

Andrássy Kurta János 1982-es Lovasára, a róla szóló elemzésemnek ráadásul a hangzatos Jobbat nem tudsz találni címet adtam, és ezzel már bőven a spirálban pörögtem, ezzel viszont én is tisztában voltam: az a bejegyzés a “még jobb” ígéretével zárult, és ez a “még jobb” lett

Tar István zuglói lovas figurája, a blog 100. szoborposztja, az én szememben a lovasszobor akkori nonpluszultrája. Akkor viszont már biztosan nem voltam teljesen ártatlan, mert az itt következő szoborról készített képeimet a Tar István-féle lovas könyvtárában találtam meg most, a fejemben tehát annak kellett járnia 2017 januárjában, mikor azt a posztot közreadtam, hogy lesz még jobb lovasszobor,

mégpedig a bolgár Ludmil Bonev a nagyharsányi szoborparkban 1984 óta ott álló, a villányi alkotótelepen nyilván annak az évnek a nyarán készített mészkő kompozíciója. A legjobb.

Ha figyelmesen nézzük ezt a képsorozatot, akkor (eltekintve most attól, hogy az én sorom leghagyományosabb darabja két évvel később állt fel, mint a legrendhagyóbb) nagy vonalakban a blogon belüli haladvány a klasszikustól a modernig tartó utazásnak számít egy viszonylag szűk idősávban, 1968 és az 1980-as évek közepe között, kiiktatva ebből az előző korszakok amúgy igen pompázatos, hatásos vagy derék lovasszobrait. Még akkor is az, ha le kell számítanunk az összehasonlításból egy köztéren felállított emlékműjellegű szobor, egy díszítő zsánerszobor, illetve a művészeti alkotótelep speciális viszonyai között sebtében, néhány nap vagy hét alatt véglegesített plasztika különbségeit. A legek keresése általában is a fiatal elme privilégiuma, a világban való eligazodás első kapaszkodója, noha az ember éppenséggel öreg korában is mondhatja, hogy “te vagy a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem”, “te voltál a legnagyobb szerelmem életemben”, “mindig is tőled kaptam a legjobb ajándékokat”, ő meg “a legjobb barátom” stb., de ezek szenvedély vezérelte megjegyzések, szubjektív összehasonlítások, nem pedig egy elvileg mindenki által megtekinthető objektumsorozat ilyen vagy olyan szempontból kiemelhető és előtérbe vagy rangsorba helyezhető elemei. A legek keresése mindig infantilis dolog, a vén ember, elmagyarázta ezt nekünk Roland Barthes, gyermekké vagy kamasszá válik újra, amikor ilyesmiket vizslat. Ezzel mélységesen tisztában vagyok, és ezért a címbe foglalt minősítést most azonnal idézőjelbe is teszem, mielőtt szemügyre vennénk Ludmil Bonev Trák harcosát.

Az ötlet pofonegyszerű,

a két fő elemből álló elülső mészkő idomra

merőlegesen áll a hátulsó, ugyancsak két tagból összeillesztett, az elülsőnél valamivel magasabb emberi test,

és míg az elülső elem az alsó taggal, a megnyújtott nyakkal és a ráhelyezett lófejjel a maga absztraktságában is figurálisan egésznek, teljesnek tekinthető,

addig a hátulsó elem csonka,

hiányzik róla a harmadik tag, az emberi fej, felső része éppen a nyaknál, a fejnél hiányos, üresen hagyott — de a szobortest hátulról

és elölről sem nélkülözi

a szinte anatómiailag szabatos figurális megformálást, a farpofákat, illetve

a férfi nemi szervet a vesszővel és a heregolyókkal.

Az egész plasztika ötlete ennyi, a két főelem egymáshoz való viszonya, a részletek elnagyolása, illetve kidolgozása,

no meg a hallatlan szerencse, hogy a Trák harcos

a nagyharsányi alkotótelepi főépülethez, az alkotóházhoz felvezető szervízút

rézsűjének tetejére került,

perspektívája ezáltal a délnyugati nézetből kifejezetten légies és panoramikus lett.

Mint fentebb említettem, a Trák harcos jellegzetesen képzőművészeti alkotótábori szobor, ötletei nem igényelnek

annál több munkát, aprólékos kidolgozást és időt, mint amennyi a szobrász számára adódik, amennyit a telepen vagy táborban vagy szimpozionon eltölthet,

ezek az ötletek azonban ebben az elsőre hevenyészettnek ható megvalósításban is élőek, működőképesek. Az 1954-ben született Ludmil Bonev, aki harminc évesen készítette ezt a végül a szoborparkban ott maradó, a gyűjteményben állandósult munkáját, honlapja tanúsága szerint nemigen tulajdonított nagy jelentőséget ifjúkori nagyharsányi kirándulásának; amennyire meg tudom ítélni, monumentális köztéri szobrászatában idővel inkább a szakrális témák, egyházi megbízások felé fordult, és nem afelé a profán frivolitás felé, amit ez a szobra olyan szellemesen közvetít. (A poszt facebookos megosztása után hozta tudomásomra Bedecs László, hogy Bonev 2018 nyarán meghalt.)

De a Trák harcos itt maradt nekünk,

és remélhetőleg anyaga végső tűrőképességének határaiig fogja hirdetni, hogy a szobrászatban

sokszor éppen a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldások jelentik a legjobb utat. A “legjobb” utat.

*

A szoborról a Köztérképen:

Ludmil Bonev: Trák harcos (Villányi Szoborpark, Nagyharsány, 1984)