A rontás mint talált tárgy

2017 késő augusztusában, két nap szigligeti JAK-táborozás után úgy vettem hazafelé, Budapestre az irányt, hogy kitérőt tettem, és megálltam egy rövid délutánra Nagykanizsán. Nagykanizsára kifejezetten emiatt a szobor miatt zarándokoltam el, ennek a bejegyzésnek a tárgya miatt,

Laborcz Ferenc 1972-ben a mai Nagykanizsai Szakképzési Centrum Cserháti Sándor Szakképző Iskolája és Kollégiuma épületének előkertjében elhelyezett Agronómusok című szobra miatt. Az avatás idején Cserháti Sándor Felsőfokú Technikum és Mezőgazdasági Szakközépiskolának nevezett intézmény keretein belül egyébként éppen 1972-ben indult be a felsőfokú képzés, a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumot a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Agronómiai Főiskolai Karává nyilvánították, de jogaiban és helyben maradt meg a középfokú oktatás is. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a szobor állításával ezt a kezdetet kívánták emlékezetessé tenni. (Az egyedül maradó név a különféle elnevezésekben az 1852 és 1909 között élt Cserháti Sándoré lett, aki növénynemesítő volt, szakíró, pedagógus, az egykor Magyaróváron beindított mezőgazdászképzés, a Magyaróvári Gazdasági Akadémia oktatói karának egyik vezető alakja.) Tény, hogy 1972-ben, az Agronómusok felállításakor a szobrász, Laborcz Ferenc már nem élt (1971 novemberének végén halt meg tragikus autóbalesetben), tény az is, hogy a szobor talprészébe a szobrász vezetékneve mellé jól láthatóan az 1969-es évszám van beleírva (ahogy ezt az eljárást Laborcz érett korszakában monumentális köztéri megbízásai esetében kivétel nélkül gyakorolta), és az is tény, hogy Laborcz egyik kiállításának katalógusában

a szobor bronz kisplasztikai változatának műtermi fényképfelvétele 1967-es dátummal szerepel ott. De ezekben a dátumokban (noha a szobrász halála megkavarja őket) nincs ellentmondás, és még talán a fenti, kissé valószerűtlen feltételezést sem cáfolják, hogy az Agronómusok az említett eseményre esetleg célirányosan és szándékosan készült. És a dolog éppen Laborcz Ferenc esetében nem is szokatlan, gondoljunk csak

Apa és fia című rákoskeresztúri szobrára, melynek a Janus Pannonius Múzeumban őrzött kisplasztikai változata 1964-es,

a végleges köztéri szobor azonban csak tizenegy évvel a szobrász halála után, 1982-ben került a helyére,

Fortepan 144924. Magyar Nemzeti Galéria/Adattári Gyűjtemény

bár a közönség egy évvel korábban, Laborcz Ferenc a Nemzeti Galériában 1981-ben megrendezett emlékkiálításán a végső bronz öntvényt láthatta már, akár egyenesben, magán a megnyitón,

Fortepan 144928. Magyar Nemzeti Galéria/Adattári Gyűjtemény

akár az üres teremben annak a plasztikának a perspektíváján át,

amely ugyancsak 1969-ben készült, már egyértelműen Laborcz absztrakt korszakához tartozik,

és amely a Pest-Buda egyesítése címet viseli, de tudomásom szerint köztérre sohasem került, a 2010-es évek közepén pedig így mutatott a szobrász tiszteletére kialakított, Czimra Gyula festőművésszel megosztott emlékház udvarán. De a sok filológiai részlet tisztázása után el kell mondanom, életemben nem először

és nem is utoljára csalódás ért — ott állt ugyan a helyén a kétalakos szobor,

jól láthatóan

egy férfi

és egy nő,

a maguk ösztövér kedvetlenségével, ám a nyári vakáció utolsó napjainak következtében rettentő iskolafelújítási turbulencia közepette. Közvetlenül a szobor mellett egy épp kirakodásban parkírozó furgon állt,

a szobor előtt építőanyagok, konténerek, sürgölődés-forgolódás,

és a szobor említett mesterjegyét a jobb oldalon álló női figura sarka mögött

távolabbról ugyan nem, de közelebb lépve még háborítatlanul le lehetett fényképezni,

ahogy szemből jószerével mind a négy mezítlábat is. De elkedvetlenített, hogy a szobrot, ezt első rápillantásra észleltem, a körülmények miatt nagyon zárt perspektívában látom, és egy bő óra múlva még visszamentem ugyan, hátha Pestre indulásom előtt javul a helyzet,

és annyiban javult is, hogy a parkoló furgon eltűnt, lényegében mégis úgy éreztem, a nagykanizsai útnak ez a része kudarc lett, nem sikerült az Agronómusok titkára lelnem, már a szobor fényképezésének fiaskóérzete miatt sem.

Pedig érdekes, korhoz kötött szó az “agronómus”, valami olyasmi, ami Cserháti Sándor korában a “tanult mezőgazdászt” jelenthette, valakit, aki az átlagosnál magasabb szintű képzést kapott, hogy szakmáját, földek művelését és állatok tenyésztését tudással felvértezve végezhesse, és igen jellemző, hogy amikor a minap, már erre a posztra készülve újra megláttam a szobor címét, a többes számú szóalakot, egy pillanatra arra gondoltam, hogy nyomdahibát vagy betűvétést látok, újra neki kellett veselkednem a szó kiolvasásának, olyanniyra kikopott ez a szó a napi használatból, miközben tény és való, a hatvanas-hetvenes években erőteljesen benne volt a nyelvben, és valamiképpen a vidék felemelkedésének ígéretét hordozta, valóban jártak-keltek köztünk húsvér agronómusok. De a fényképeket félretettem, lemondtam róluk, arra gondoltam, majd máskor, szerencsésebb alkalommal újra nekirugaszkodom a szobornak. Érdekelt volna, ez a két agronómus mit tart olyan demonstratívan a kezében,

a nő nyilvánvalóan baromfit, a férfi valamilyen növény szárát, de 2017 őszén ennek megvitatását feladtam, úgy éreztem, értelmes, tiszta szoborrészletben úgysem tudtam volna megmutatni. Fel is háborodtam rajta, hogy egy köztéri műalkotást erre használnak, az útterelő szalagot kötik ki hozzá. Eltelt több mint öt év, a képeket elfelejtettem, csak az incidensre emlékeztem, és valami egész mást kerestem az akkori nagykanizsai képeim között, amikor erre a képre rápillantva hirtelen beugrott: hiszen a piros-fehér műanyag útterelő szalag a magyar oktatás legnemesebb, legvagányabb és legkitartóbb szabadságharcának, a Színház és Filmművészeti Egyetem a kormányalapítványosítás elleni küzdelmének lett a tökéletesen magától értetődő szimbóluma! És ahogy ez eszembe jutott, és a különleges jelentésváltozáson így átesett, ha nem is a szobor, de a róla készült néhány kép, azonnal felmagasztosult a félretolt felvételsorozat,

újra látni tudom a kompozíció Giacometti-ösztönzését,

a figurák dezillúziótlan ünnepélytelenségét,

vagy ünnepélytelen dezillúziótlanságát, ha úgy jobban tetszik (mindkettőt kiszolgálja az alacsony szobortalapzat), a korban mindenképpen rendhagyó és fanyar, leginkább még Vilt Tibor által gyakorolt gesztust (lásd hányatott sorsú csepeli strandszobrát),

de mindenekelőtt a bal szélen álló figura karjára kötött piros-fehér műanyag terelőszalagban a közismert szimbólumot, az egykori SZFE dicsőségére emlékeztető, sokunk által jól értett és szolidaritással kísért motívumot. Azt hiszem, a “nem tudják, de teszik” igazsága ebben a véletlen teremtette kontextusban ritkán érvényesül ennél heurisztikusabban.

*

A szobor a Köztérképen

Laborcz Ferenc: Agronómusok (1972)

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok.

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt szereti: