Rózsa Gyula emlékének
Ennek a szobornak az első fényképezése arra az időszakra esett, amikor a blogom elkezdett megállapodni, és a nyitó expanzió után átlépett a szisztematikus gyűjtés szakaszába. Kerényi Jenő (1908–1975) a szocmodern magyar szobrászat időszakának, az 1950-es évek legvégétől az 1980-as évekig tartó szakasznak abszolút kulcsszereplője. Nem csoda tehát, bárhol jártam, első dolgaim közé tartozott a településen felállított Kerényi-szobrot megkeresni. A blog figyelmes olvasói emlékezhetnek rá, mert akkoriban beszámoltam róla, hogy megtörtént, előzetes tájékozódás sem kellett a körbefényképezéshez: Karcagon például egy járó motorú, az utolsó komp indulása által sürgetett jó gépkocsiból ugrottam ki, hogy ezt az Anya gyermekkel-t valamivel több mint egy perc leforgása alatt gyorsan megörökítsem —
és a végén még a kompot is elértük. Budapesten ugyanez a ténykedés nem volt ennyire heurisztikus, a Kerényi-életmű itt elhelyezett részének bejárása Rózsa Gyula kitűnő Kerényi-monográfiája meg a Köztérkép segítségével gyerekjátékszámba ment, és amikor első nagyobb összefoglalómat megírtam Kerényiről, pontosabban az általam leggyakrabban látott domborművéről (a munkahelyem ablakai éppen A gyógyítás történetére néznek, hetente tiszta játékidőben legalább egy órát azóta is tudatosan bámulom, és bár új dolgokat régóta nem fedezek fel rajta, olyan, mint a macska — jó nézni, ahogy elvan magával), abba a posztba már sok Kerényi-szobrot beletehettem. A blog figyelmes olvasói azt is tudhatják, mert sosem rejtettem véka alá, hogy a honlap létrejöttében milyen döntő szerepe volt Szeifert Natáliának. A segítsége nem csupán technikai jellegű volt, az első hatvan-nyolcvan, a blogra felkerült szobor esetében rengeteget segített állandó érdeklődése, a szobrokról vagy képekről vele folytatott rendszeres beszélgetéseim beleszűrődtek a leírásokba is, máig tartóan a blog egész szellemébe és stílusába. Mindezeken kívül szívesen jött velem fényképezni, 2014 márciusában például segített bemászni az egyik legkáprázatosabb budapesti szobor, ugyancsak Kerényi-mű, a hatalakos városligeti Díszkút
medencéjébe, hogy alsó nézetből is lefényképezhessem a figurákat (akkoriban még nem a bemászáshoz kellett segítség, hanem a kamera beadásához, hogy ne üssem meg a gépet). Az igen jól sikerült, rendkívüli képek azonban egy számítógépes összeomlás következtében mind elvesztek,
mutatóba maradt meg közülük véletlenül néhány darab, és mivel ez a szoborcsoport eredetileg az egész blog kiváltó eszméje, elindító gondolata volt, nekem egyik legkedvesebb szobrom, arra gondolok, ha majd egyszer újra a medencébe ereszkedem, és újra lefényképezem ezt a hat csodás figurát, az a blog befejezését is fogja jelenteni, úgyhogy egyelőre tartózkodom az ismétléstől. De sok más szobor mellett e bejegyzés közvetlen tárgyához, az Irinyi József utcai Kerényi-szoborhoz is Natáliával mentünk 2014 májusában, másodszori próbálkozásra, előszörre egy-két héttel korábban Újbudát keresztül-kasul bejárva egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni. Ebbe belejátszott, hogy a különben másodpéldány szobrot (első változata 1971 óta a távoli Moszkvában, a magyar nagykövetségen áll,
a budapesti másodpéldány mesterjegyén is ez a dátum szerepel, 1971-es — akárcsak a Díszkút első nekilendülése — noha a kisplasztikai változat 1970-ből való) 1980 júniusi, eredeti felállításához képest a 2000-es években az első helyén, az úgynevezett és egyébként soha ki nem épült Horthy-rondó külső körén elkezdett építkezés miatt a parkon belül valamivel arrébb, a Duna irányába helyezték. Amikor végre meglett a szobor, ez a látvány fogadott minket.
Az árnyékok, faágak, lombok miatt
ez talán
nem azonnal észrevehető,
ami más szögekből
igen: a szobrot megcsonkították,
az anyja ölében ülő kisbabának hiányzott a feje,
az ülő anya hátát összefirkálták. Soha nem éreztem kötelességemnek, hogy szoborrongálásokat a közzétételükkel dokumentáljak (anyag lenne hozzá, bőven elég), és ezzel propagáljam ennek vagy annak az elmebetegnek a sikeres akcióját. Az akkori sorozat mindenesetre hasznavehetetlen volt, a látvány szívfacsaró. Eltelt kis idő, mire jött a hír, hogy a Budapest Galéria a szobrot 2018 elején felújította, és újra eredeti szépségében pompázik.
Erről nekem
éppen Szeifert Natália
2018 májusában átküldött,
szabályos négyzetre vágott négy képe számolt be látvány formájában, egy régi közös emlék lezárásaként, én mindezt tudomásul vettem, és úgy tekintettem, hogy a történet végül jó véget ért.
*
És mégsem fejeződött be teljesen. 2019 tavaszán felhívott régi pécsi barátom, első pécsi éveim egyik legszeretetreméltóbb tanúja, utóbb a blog egyik nagy olvasója, több alkalommal előrelendítője, Gálosi Adrienne. Pesten jár, vigyem magammal, mutassam meg neki, hogyan készül el egy ilyen bejegyzés. Zavarban voltam, kicsit úgy, mint amikor középiskolások jönnek a szerkesztőségbe, hogy megnézzék, hogyan folyik a szerkesztés. Hát egyikben, másikban sincs semmi látványos, igazából látható se, de igent mondtam, pedig akkor már egy ideje nem jártam rendszeresen szobrot fényképezni (nem tudtam, hogy eljön majd a járvány, és nem rendszeresen nem fogok járni, hanem egyáltalán nem). Mindenesetre azonnal ez a szobor ugrott be, felújítva való mivoltában még sosem láttam, menjünk ki akkor ehhez.
És ott volt, teljes pompájában,
a legtávolabbi képen még az a kőhasábokkal kirakott tér is látszik, ami kicsit messzebbről, de közvetlenül a szoborhoz tartozik,
megvolt minden a szobron, ahogy annak lennie kell,
legelsősorban a kisbaba feje,
szelíd imitációjaként
a fölötte magasodó
anyai fejnek,
épségben,
hiánytalanul,
letisztítva,
legtöbbször szembefényben,
vagy épp az éles fényekhez oldalhelyesen igazodva.
És megvolt rajta minden,
ami az érett Kerényi Jenő-szobrokhoz hasonítja Kerényi örök főtémájának ezt a sokadszori feldolgozását:
egyedül ebben a szoborban benne van Kerényi megannyi jellegzetes stílusjegye,
az antropomorf monumentalizmus
különböző jelzéseitől
és a valóságnak valami olyan érzékelésétől, amely ismerős minden emberi lény számára,
a szándékos, de visszafogott
geometrikusságon, még az ülő test Kerényire olyannyira jellemző deréktagolásán is át
a szobor szembenézetből feltáruló legnagyobb ötletéig: a kisbaba nem szabályosan szimmetrikusan a centrumban, az anyja ölében ül (ahogy ezt az oldalsó nézetek sugallják), hanem kissé elmozdítva onnan. És még az is eszembe jutott, kizárólag Losi kedvéért, hogy végre valamivel lenyűgözzem őt és valamilyen rendkívülit produkáljak előtte, hogy a kamerát betegyem a nagyobbik figura ölébe (a kisebbikébe nem fért bele),
alkalmat adva magamnak nem feltétlenül arra, hogy előhozakodjam a “mit lát a szobor” sokadik variációjával,
hanem inkább arra, hogy összehasonlítsam kicsit és nagyot,
kisded
és édesanyja hátát, íveket, vonalakat, textúrát, a ragyogó napsugarak által külön kiemelt bemélyedéseket.
Az egész dolog akkor ült volna, ha a 2019 áprilisi fényképezés után röviddel megírom ezt a bejegyzést, de persze halogattam, hónapok teltek el, elsodortak más dolgok, aztán beütött a már emlegetett járvány, az első hullám nekem Roberto Bolaño olvasásával telt, a másodikban már magyarul még nem olvasható, angol nyelvű könyveire tértem rá, és miközben magam is fordítottam, egy reggel, bemelegítésül, rögtönzésként lefordítottam egyik rövid tárcáját. Mainstream módon nem tudom publikálni, nem a spanyol eredetiből készült, és ugyan semmi köze Kerényi Jenőhöz, abszolút mellékszál, most itt az alkalom, hogy megmutassam a nagyközönségnek:
Roberto Bolaño: RepülőgépekEgy nap Amerikából tartottam visszafele, éjszaka volt, és a gép, úgy sejtem, Brazília felett repült, és mindenki vagy majdnem mindenki aludt; a repülőgép utasterében a fények le voltak tompítva, és a képernyőkön egy film ment, azt hiszem, egy vígjáték, halkan játszották, csakis az álmatlanok és csakis a film fanatikus mindenevőinek kedvéért, amikor hirtelen hang szólalt meg a hangszórókból, és közölte, csatoljuk be a biztonsági öveinket, és az egyik stewardess, aki csak angolul beszélt, végigsietett a folyosón, felébresztett minket és azt mondta, kapcsoljuk össze a biztonsági öveinket, és a biztonsági öveket jelző fények felgyulladtak, és arra utasítottak bennünket, hogy csatoljuk be a biztonsági öveinket és további utasításig ne csatoljuk ki őket. Úgy tettünk, ahogy mondták, és a gép turbulenciába került, ez nem ébresztett fel minket, noha álmainkban érzékeltük a repülő nyikorgását, a rázkódást, mintha egy másik álom foglalta volna el az álmunkat vagy mintha rosszullét fogott volna el az álom közepén (benne az álomban), és nem lehetett mit tenni. De aztán a gép egész hosszában megremegett, és zuhanni kezdtünk. Feleségem, az álmatlanok egyike a fiunkba és belém kapaszkodott. Akkor ébredtem fel, amikor a repülőgép összes (eddig tompán világító) fénye elsötétült, beleértve a tévéképernyőket és a rajtuk játszódó filmet is. Felébredtem, és sötét volt, és kiáltások hangzottak fel a sötétben. A gép lenyűgöző sebességgel zuhant, bár itt a lenyűgöző szónak semmi értelme nincs. A feleségemmel és a fiammal összepréselődve a valóságot érzékeltem. A tömény, súlyos, megmásíthatatlan valóságot. Semmi nem volt hamis. Nem voltak fények, nem voltak filmek, nem voltak stewardessek, akik megmondták volna, mitévők legyünk. Sírások és pityergések igen. A valóságnak valami olyan érzékelése, amely ismerős minden emberi lény számára. Aztán, tíz másodperccel később, a repülőgép egyenesbe került. Néhányan visszaaludtak. Mások whiskyt kértek. Az utasok közül valaki azt állította, látott egy stewardesst a konyhában, amint térdre borulva imádkozik.
Több mint két és fél évnek kellett eltelnie, hogy a bejegyzés végül megszülessen, és hát ez az, itt rejlik a titok, kizárólag a monitor és a billentyűzet előtt, így készül el egy bejegyzés. Semmi rendkívüli nincs benne.
*
Ezt a Kerényi Jenőről szóló bejegyzést Rózsa Gyula emlékének ajánlottam. Soha nem találkoztam vele személyesen, nem beszélgettem vele, pár évvel ezelőtt ismerősnek jelöltük egymást a Facebookon, és ott folyt közöttünk valami nagyon minimális kommunikáció. Ő képzőművészeti kritikus volt, az egykori Népszabadság munkatársa, sokan biztosan úgy emlékeznek rá, hogy valamikor élet és halál ura. A munkám során az elmúlt években rengeteg írásával találkoztam, és mindig az volt az érzésem, hogy kifejezetten megbízható ízlésű, tájékozott ember, aki bizonyos vitás esetekben határozottan tisztességesen és karakánul állt ki a meggyőződéseként vallott eszmények mellett. Kerényi Jenő munkásságát tekintve pedig éppenséggel megkerülhetetlen, amit elvégzett, 2010-es Kerényi-monográfiája az egész szocmodern magyar szobrászat alapműve. Ezért ez a sajnos már időn túli ajánlás.
*
A szoborról a Köztérképen:
Anya gyermekkel, Budapest, 1980
Csak a képre emlékezem 