A dicséret fokozatai — Darvasi Lászlóról

(A szöveg 2005 decemberében hangzott el a Füst Milán Alapítvány prózaírói díjának átadásán, a kép majdnem tíz évvel korábban készült, 1996 tavaszán, Berlinben, a Wannsee-nél, Kleist és kedvese sírjánál. Nem emlékszem, hogy a laudációt közöltem volna valaha is [a képet alighanem Gács Anna készítette, mert egy nagyobb kivágatban Laci balján az én karom is látszik, és rajtam is nevezetes fehér pólóim egyike van], történeti érdekességként viszont, hiszen mégiscsak tizenhét év telt el, és fehér pólót ma már tényleg csak a megmaradt néhány bölény visel, érdeklődésre tarthat számot. Ilyenek voltunk.)

A kérdés nem az, hogy örülünk-e annak, hogy a Füst Milán Alapítvány 2005. évi prózaírói díjainak egyikét Darvasi László nyerte el. A válasz túl egyszerű: a díjazott közeli jó barátunk, lassan húsz esztendeje az, természetes tehát, hogy nagyon örülünk a díjazásának, mint ahogy minden sikerére figyelünk és mindig osztozunk vele az örömében. Ebből következően a kérdés az sem lehet, hogy vajon szívesen vállaltuk-e magunkra a feladatot, hogy dicsérőbeszédet mondjunk ebből az alkalomból. Úgyszólván kézenfekvő volt ugyanis, hogy magunkra vállaljuk. Egy-két kósza kivételtől eltekintve jóformán a kezdetektől fogva a szerző szerkesztői vagyunk, akár könyv alakban, akár folyóirat-publikációként, akár immár közös szerkesztőségünk nyomtatott inkarnációjában, az Élet és Irodalom különböző rovataiban jelenteti meg írásait. Ily módon az idők folyamán műhelyében talán nem is egészen kéretlenül ott lábatlankodó segéderők, kéziratainak szinte legelső olvasói, néha-néha előfordult, e kéziratoknak még életre keltő serkentői is lett belőlünk.

Megkockáztathatjuk, most még csak nem is az a kérdés, hogy milyen megfontolásból, milyen okból, miért ítélte a kuratórium éppen Darvasi Lászlónak ezt a díjat. Hiszen nem arról van szó, hogy a közelmúltban megjelent volna valamilyen minden eddigit megváltoztató nagy műve — ha csak A világ legboldogabb zenekara című novellaválogatást, a novellaíróként elinduló Darvasi László munkájából ízelítőt adó gyűjteményt nem számítjuk ide, ám úgy hisszük, mikor ez a kézre álló csinos kötet úgy három hete a könyvesboltokba került, a döntés a díjazásról már megszületett. Jól tudhatjuk, nem ünnepli mostanában a díjazott valamely kerek születésnapját, sem a gyorsan távolodó negyvenharmadik, sem a lassan közeledő negyvennegyedik nem igazi évfordulós szám, szemmel láthatóan nem gyötri őt semmilyen szörnyű kór sem, éppen ellenkezőleg, ereje teljében van, alkotó képességének megítélésünk szerint a kezdő térfelén még. Húsz évesen persze kedvünkre volt a megfogalmazás, hogy prózaíró bőven negyven felett lesz valakiből. Mindent összevetve mégis nyugodt szívvel gondolhatjuk, amit meggyőződésből és fennhangon most állítunk is: Darvasi László egész egyszerűen azért kapja meg ezt a díjat, mert megérdemli. És azért érdemli meg, mert megdolgozott érte.

Nem ezek tehát a kérdések. A kérdés az, hogy elismerésből, dicséretből, laudációból, dicsérő beszédből mennyi az, ami szemtől szembe mondva még épségben elviselhető. Mert mi Darvasi Lászlóról nagyon sok jót tudunk elmondani, még ha álmunkból ugrasztanak is minket. Nem fogjuk ezt a nagyon sok jót elmondani, illetve nem mindent mondunk el belőle. A fiziológiai folyamat egyébként a vérkeringés enyhébb zavaraival veszi kezdetét, legelőbb éppen a fül, ez a védtelen porcogós szerv adja meg magát, és pirul el menten, s csak utána következik az arc, mely jelenségre a nyelvújítók oly szép szót találtak ki: pír. Ennek előidézéséhez alkalomadtán esetleg elég csak elsuttogni a díjazott nevét: Darvasi László. Könnyfakasztáshoz, zavart köhincseléshez, a tekintet elhomályosulásához, fizikai rosszulléthez ennél azért jóval több kell.

Darvasi László versekkel kezdte a pályáját, első önálló kötete szabályos verseskötet volt, a második amolyan vegyes műnemű gyűjtemény. Valamikor az ezerkilencszázkilencvenes évek elején kezdett szépprózát írni. Az akkor már gyakorló újságíróként hetente jelentős penzumban margótól margóig tartó szövegeket gyártani kényszerülő költő pályáján szinte óhatatlanul be kellett következnie ennek a váltásnak, bár a versszerű formálásmód jó néhány helyen visszaköszön későbbi prózai munkáiban. Első novelláskötetét, s különösen annak antológiadarabbá vált címadó gyöngyszemét, A veinhageni rózsabokrok című elbeszélést mindenesetre a történet, a cselekmény, a szüzsé klasszikus jogaiba való visszahelyezésének gesztusáért becsülte nagyra megjelenésekor a kritika. Ez a történet-központúság a szépíró Darvasit a mai napig mélységesen jellemzi, elbeszélései, rövidebb lélegzetű prózai írásai folyamatosan és e folyamatosságból következően értelemszerűen szerveződnek önálló tematikus egységekké, lesznek magyar novellákká, délszláv háborús történetekké, kínai elbeszélésekké, rövidtörténetek olvasókönyvévé már önmeghatározásuk szerint is, de ugyanígy a német múlt vagy a szegedi századforduló, esetleg éppen a sztálinizmus és ötvenhat kicsiny és nagy korrajzaivá. Ennek a történetmondói ambíciónak az apoteózisa Darvasi eddigi főműve, A könnymutatványosok legendája című, a magyar tizenhetedik század nagyszabású tablóját adó nagyregény a maga több száz kisebb vagy nagyobb szereplőjével, ahol báró Absolon Demeter nagyúrtól a legutolsó névtelen törökig mindenkihez hozzátartozik legalább egyetlen történet. A regény minden részletén végigvonuló vagy éppen csak egy szempillantásra megjelenő és azonnal el is illanó figurája nem pusztán több száz, e hatalmas könyv oldalain lepergő születést és életet, de ugyanennyi halált is jelent ugyanott. S ami legalább ilyen fontos: ennek az írói világnak a kezdetben látszólag komor, tragizáló hangja idővel az irónia és a humor legfurcsább, szelíd és megütköztető változataival színesedett ki.

A sokfajta íráshoz, szépíráshoz és újságíráshoz már szinte a kezdetekkor alteregó is kellett, megjelent a színen Szív Ernő hírlapíró, s megjelent neki is három saját kötete, így összesen tizenkét olyan első kiadású könyv sorakozik már a polcunkon, amely Darvasi Lászlóhoz kötődik. A műveiből készült fordításokkal, az említett mostani válogatással jószerével napról napra szaporodik ez a szám. Színházi szerző lett, ami a szerzőségnek alighanem minden másnál közvetlenebb tapasztalata. Újságok, folyóiratok hasábjain sok-sok kicsiny szövege hever, olyanok is jócskán, melyekről mi magunk is véletlenül tudunk. Véletlenül tudni pedig nagyjából annyit tesz, mint majdnem nem tudni. De nem kell mindent tudni. Eszünkbe jut Balassa Péter több mint tíz éve, egy késő őszi könyvbemutatón a szerzőhöz intézett baráti figyelmeztetése a sokat írás veszélyeiről, mely aztán Darvasival kapcsolatban sok megfogalmazásban visszaköszönt már, néha nem is azzal az óvó figyelemmel, ahogy eredetileg elhangzott. Mi ennek a sokat írásnak szívesebben látjuk egy másik aspektusát: az a huszonegynéhány éves fiatalember lebeg a szemünk előtt, aki a szegedi főiskola elvégzése után, túl már második katonaidején is, hajnalonként kibuszozik a Hódmezővásárhely melletti általános iskolába, gyerekeknek jobb esetben Kincskereső kisködmönt és Pál utcai fiúkat, rosszabbikban szótagolva olvasást tanít. Délután, már sötétedéskor indul vissza, másnap hajnalban újra ki. Ha Darvasi akkor nem az írók legigazibb gyötrelmét, az üres papírlap feletti dolgozás, az egy helyben ülés, a munka, ha úgy tetszik, a sokat, a nagyon sokat írás alternatíváját választja, továbbmegyünk, ha ebből a választásából, a munkából és a sokat írásból azóta jottányit is enged, ma bizonyosan nem hangzik el ez a laudáció.

A munkakedve és az írás hozta ide, ez a kedv és az írás tartja itt, és ennek a felismeréséhez se fülpirulásra, se feltoluló könnyekre nincs szükség.

(2005. december 12.)