Nők, nők, nők, mindig csak a nők. 1963. január 25-én a Művészeti Bizottság megtárgyalta és jóváhagyta azt a névsort, amit a Képzőművész Szövetség titkársága a 2 ezrelékes szobrász zsűrik tagjaira vonatkozóan terjesztett fel. Antal Károly, Borsos Miklós, Csontos László, Győri Dezső, Halmágyi István, Herczeg Klára, Illés Gyula, Kalló Viktor, Kerényi Jenő, Kiss István, Kiss Sándor, Kocsis András, Konyorcsik János, Kovács Ferenc, Kucs Béla, Laborcz Ferenc, Makrisz Agamemnon, Martsa István, Megyeri Barna, Madarassy Walter, Mészáros Dezső, Marton László, Mikus Sándor, Olcsai Kiss Zoltán, Segesdi György, Szabó Iván, ifj. Szabó István, Tar István, Ungvári Lajos, Vilt Tibor, Vigh Tamás, Várady Sándor.  (A dőlt betűs nevek egyúttal a MEB, a meghívásokról, kijelölésekről, felkérésekről elsőrendűen döntő Munkaelosztó Bizottság tagjai is voltak.) Ha ehhez a listához, amely az elkövetkező években nyilván rendre változott, hozzávesszük a Művészeti Bizottság két szobrász tagját, Pátzay Pált és Somogyi Józsefet, nemcsak azt a névsort kapjuk meg, amelynek tagjai a köztéri szobrászat ügyeiről legelső körben döntöttek, hanem többé-kevésbé rendelkezésünkre áll az 1960-as évek eleji magyarországi köztéri szobrászatnak a kánonja is.

Még feltűnőbb, hogy 31 férfi mellett mindössze egyetlen nő, Herczegh Klára kapott helyet a listán, miközben a korszak (a 2010-es évekből nézve legalábbis) telis-tele van kitűnő női szobrásszal. Az ekkor még aktív G. Lux Alice vagy N. Kovács Mária korábbi generációkhoz tartozott ugyan, de Bolgár Judit, Csikai Márta, Gádor Magda, Kárpáti Anna, Lesenyei Márta, Ligeti Erika, Osváth Mária, Péter Zsuzsa, Rácz Edit, R. Kiss Lenke, Veszeli Jelena abszolút a korszak élvonalába tartozó művészek, az ország sok településén állíthattak szobrot, a Veszprémben élő R. Kiss Lenke kifejezetten sokat foglalkoztatott, meghatározó köztéri szobrásznak számít a hatvanas-hetvenes években, valamivel később Lesenyei Márta is határozottan elnyerte ezt a státuszt. Közülük sokakról írtam már külön is, de legalább egy-két képpel bemutattam a szobraikat (a legnagyobb, hamarosan pótlandó pályakép-adósságom feltétlenül a zseniális Ligeti Erika), most mégis kicsit csalódottan veszem tudomásul, hogy jobboldalt a címkefelhő csak R. Kiss Lenke nevét jelzi ki. Hát hogy a számok, amiknek sosem lehet végletesen hinni, változzanak, következzen egy szinte teljesen elfeledett, magányos szobrásznő.

E. Tóth Ila Tóth Ilonaként 1918-ban született a Nógrád megyei Nagybátonyban, a mai Bátonyterenyén, kilencvenévesen, 2008-ban halt meg Dunaújvárosban. 1937-ben kezdte tanulmányait a képzőművészeti főiskolán, a háború előtt Bory Jenő volt a mestere, a háborút követően Ferenczy Béni tanítványa lett. 1952-ben férjével leköltözött az akkor két éve alapított, épülőfélben lévő Sztálinvárosba. 1954-ben kislánya született, a később autodidakta módon grafikussá, díszlettervezővé lett Egresi Zsuzsa. Semmilyen adat nincs róla, hogy E. Tóth Ila közreműködött volna az egykori Dunapentele helyén mesterségesen létrehozott iparváros nagy szocreál korszakában, a városalapítás első tíz évében. Dunaújvárosban már ott élő alkotóként tudomásom szerint kimaradt a város egyik jelentős kulturális beruházásából is. 1963-ra a Vasmű úton elkészült az a három műteremház,

fortepan_31245
1966-os színes kép. Fortepan azonosító: 31245

amelyeknek felső emeleti, műtermes lakásaiba a városvezetés fiatal, pályájuk kezdetén álló képzőművészeket igyekezett csalogatni (alsó szintjén a város igen impozáns Kiállítótermét alakították ki, mely 1973-ban, egy remek Borbás Tibor-dombormű felavatásával felvette Uitz Béla nevét), öt évvel később a közelben további három épületet húztak fel ugyanilyen célból — így került rövid időre Dunaújvárosba Sváby Lajos, akit másfél év múlva lakásában az ifj. Koffán Károly-Cyránski Mária házaspár követett; de Pálfalvi János és Csasztka Ilona, Mészáros Edit, Míró Eszter, Ravasz Erzsébet és sokan mások is ennek a konstrukciónak köszönhetően jöttek ide. Dunaújváros köztéri művészete a Dunai Vasmű szervezésében, finanszírozásában 1974 után életre hívott alkotóteleppel, időszakos szimpozionokkal, nem pedig az állandó itt-éléssel indult be, ennek során a város könnyen omló Duna-partfalának építésileg hasznosíthatatlan magas  fennsíkját különféle non-figuratív fém műalkotásokkal népesítették be évről évre, de ez a világ, azon túl, hogy képletesen kissé kívül is esett magán a városon, már nem E. Tóth Ila világa volt. Ő polgári életében művésztanárként tevékenykedett, idővel híressé vált kerámia-szakkörét vezette, ahonnan sokan kerültek ki a dunaújvárosi művészeti élet második, harmadik generációs hullámából. Az interneten néhány kisebb, nemes anyagokból készült, tradicionális formálású kisplasztikáját lehet megtalálni, és persze négy-öt köztéri munkáját, melyek zöme mind 1973-ban, 1974-ben, már túl az ötvenen készültek; mintha E. Tóth Ila alkotói korszaka két rövid évre korlátozódott volna. Azóta témája miatt leszerelt emléktábla (a Komócsin Zoltán-portré történetesen 1981-ben készült), mellszobor, domborműportré, és egyetlen egészalakos szobor (mindegyikük Dunaújvárosban), a Bábozó kislány, ennek a bejegyzésnek a főszereplője.

dsc_64042015-03-08_15-40-56Semmi eget rázó: életnagyságú, tizenegynéhányéves, rövid ruhás, mezítlábas kislány jobb kezével magasba emel

dsc_64032015-03-08_15-40-49és kicsit felnőttesen komoly büszekeséggel nézi a kézfejére húzott, a szobor elölnézeti síkjához igazított bababábot, rá hasonlító, ugyanolyan frizurás kicsinyített alakmását.

dsc_63302015-03-08_15-30-51Akárhogy forgatjuk az erős tavaszi délutáni ellenfényben

dsc_63332015-03-08_15-31-04a nem a kezünkre játszó autófókusszal, az egyszerű zsáner nem lesz több annál,

dsc_63242015-03-08_15-30-21mint ami,

dsc_63352015-03-08_15-31-13sima eszközökkel,

dsc_63252015-03-08_15-30-28sallangmentesen megrajzolt Bábozó kislány. A bejegyzés közreadása után hívta fel a figyelmemet a blog egyik szemfüles olvasója, Záhonyi Enikő (és ezt külön köszönöm neki) a szobor legmegkapóbb momentumára, a bal kéz ujjaira. Épp elég sokat nézegettem ezeket a képeket, hogy magam is észrevehettem volna: a kislány a bal kezével, az ujjak tartásával, a kinyújtott hüvelyk-, mutató- és nagyujjakkal, illetve a behajlított gyűrűs- és kisujjal önkéntelenül utánozza bábos, nem látható jobb kezét, és ez a nagyon apró gesztus az így létrehozott ismerősségével, az elmerülés és a koncentráció leheletfinom érzékeltetésével azonnal átírja, közelebb hozza kicsit nézőjéhez az egész szoborkompozíciót.

dsc_63582015-03-08_15-34-35Bizonyára van még belőle néhány szerte az országban, egy-per-egyes realizmus, egy rendkívüli tárgy a kézben (a báb kétségtelenül az) — én legközelebbi rokonát

dsc_01332015-07-05_17-10-24Rétságon találtam meg (szintén erős ellenfényben), Molnár Jenő az E. Tóth Ila-féle szobor után öt évvel, 1978-ban felállított

dsc_01402015-07-05_17-10-51Maszkos lányát, szintén mezítlábas, rövid ruhás álló kislány, rögtön két rendkívüli dologgal, két maszkkal a kezében.

dsc_64052015-03-08_15-41-01Mindkét mű simán a korszak cukiszobra is lehetne, ha eltekintenénk a dunaújvárosi szobrásznő munkájának unikális voltától, továbbá a felállítás körülményeitől.

fortepan_2897
1956-os felvétel. Fortepan azonosító: 2897

A szobor ugyanis ebbe a térbe került, a balra lévő Bartók Béla Kultúrház és a jobbra álló Rosti Pál Gimnázium (a kép készítése idején még a Sztálinvárosi Tanács Általános Iskolája, körbekerítetlenül) közötti gyalogút Bartók térre eső végébe, kicsit közelebb vonva az iskola kerítéséhez. 1973-ban ez a hétköznapi, eredendően nem diadalmas hangvételű szobor elhelyezése itt, ezen az “ünnepi” helyen szentségtörés volt, a régi sztálinvárosi étosz mecsiklandozása. (Ennél csak akkor lett volna nagyobb, ha a pártház elé helyezik.) Ma különben a színháznak is helyet adó szocreál épület előtt, körülbelül a jobbra látható fenyő vonalában, középen

dsc_63442015-03-08_15-32-41Cyránski Mária ugyancsak 1973-ban készült Hajnal című szobra áll, mely eredetileg a fentebb említett Vasmű úti Kiállítóterem elé készült, és felállításakor, a város első aktszobraként ugyanúgy egyfajta szentség megtagadása volt, mint szelídebb formában a Bábozó kislány.

dsc_61772015-03-08_13-31-27Cyránski Mária másik, a dunaújvárosi fedett 50 m-es uszoda elé egy évvel a létesítmény megnyitása után, 1978-ban állított aktja már sokkal merészebb, és szobrászati értelemben is figyelemreméltó, jelentős dolog.

dsc_63372015-03-08_15-31-28De hát ennyire még ne szaladjunk előre,

dsc_63992015-03-08_15-40-32nézzük meg még egyszer

dsc_64002015-03-08_15-40-37ezt a témájánál fogva feltétlenül egyedülálló szobrot — kultúrház és iskola között, egyik és másik uraságnak is adózva –,

dsc_64022015-03-08_15-40-43aminek E. Tóth Ila pályáján végül nem volt folytatása, és vessünk rajta keresztül számot az isten háta mögött, bebábozottan leélt élet szörnyű retteneteivel — fejeztem be ezzel első nekifutásra a posztot. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek ezekről a dolgokról?

*

A szobor a Köztérképen.

A többi, képpel bemutatott szobor ugyanitt:

Molnár Jenő: Maszkos lány, Rétság (1978)

Cyránski Mária: Hajnal (1973/1996)

Cyránski Mária: Sellő (1978)

A bejegyzés megírásakor haszonnal lapozgattam ezt a dunaújvárosi blogot; a bejegyzésemben szereplő dunaújvárosi szobrokról további korabeli képek láthatók benne.

 

Reklámok

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s