Nem kerget a tatár

Magyarországon ma sajnos ritkaságszámba megy az olyan kisváros, mint Tata: köztéri szobrai sajátos egyensúlyban vannak egymással, régi és új egymás mellett létezik, a régiből gondosan őrizve megmaradt minden, ami vállalható, az újba nem rondít bele egyelőre egyetlen hidegburkoló által fabrikált Trianon-emlékmű, országzászló vagy Wass Albert-szobor sem. Úgy is lehet mondani, itt még minden rendben van. A séta a tatai Öreg-tó Óváros felé eső körnegyedét öleli fel, az első lakóházak előtti parkban kezdődik, és az Esterházy-kastély környékén a tavat elhagyva, az egykori zsinagógánál ér véget. 12 szobor, 27 képen, tényleg nem kerget a tatár, még Tatára sem.

Az első nagyobb mészkő szobor 1971-ből való, a törékeny, meghajló nőalak a tónak hátat fordítva, szenvtelen arckifejezéssel Tata címerét tartja a kezében. Szép, kiegyensúlyozott zsánerdarab, furcsa architektúrája mintha azt érzékeltetné, hogy a víz szelleme kikelt a tóból és a partra helyezte a várost. Ez persze ilyenformán mindössze a városka sajátos mitologémája. Hogy Tata és a vizek között miféle valódi kapcsolat van, annak érzékeltetésére a túlparton egy mellszobor ad majd alkalmat.

A következő szobor a vár partszakaszára fordulás előtt igazi különlegesség. Első nézete a parti sétányon haladva ez volt:

Martyn Ferenc (1899-1986) festő volt elsőrendűen, igazi mester nemzedékek számára, aki szívesen kirándult a szomszédos művészeti ágakba. Tervezett kisplasztikákat is, ezeket tanítványai nagyították fel aztán köztéri méretű szoborrá — legismertebb közülük talán az a két szobor, mely Pécsett, egykori lakóháza, a valamikori Martyn-múzeum épülete előtt áll 1989 óta (Várnagy Péter, Bencsik István és Böszörményi István közreműködésével).

Mindkét itt felállított szobron, különösen az öregkori Gabriel Fauré emlékművén látszik,

hogy alkotójuk nem csupán háromdimenziósan találta ki őket, hanem festőként e rendhagyó territóriumra kirándulva arra is törekedett,

hogy ezeknek a plasztikáknak minél változatosabb nézetei legyenek, valósággal sokszorozódjanak meg a körbejárással. A tíz évvel a mester 1986-ban bekövetkezett halála után állított tatai Martyn-szobor e tekintetben is hasonlít a pécsi szobrokra, és genezise is hasonló azokéhoz, hiszen egy kisplasztika-tervből lett itt is nagy méretű, a vízhez nagyon is illő szobor; a felnagyítás Friedrich Ferenc munkája.

A szobor témája Martyn fiatalkori élményeire nyúlik vissza, a harmincas évektől több mint tíz esztendőt töltött Franciaországban, leginkább a breton tengerparton, az absztraktnak ható műalkotás (melyen külön külön is felismerhető a hal, a hajó, a vitorla és maga a hajós) ezeket a képeiről, grafikáiról jól ismert breton halászbárkákat imitálja és teszi át három dimenzióba.

A tatai vár oldalára fordulva következik az első helyi jellegű mellszobor, noha Magyary Zoltán (1888-1945) szélesebb körben ismert tudós, a közigazgatás professzora volt (alakját, a Teleki Pál miniszterelnökhöz fűződő viszonyát, konfliktusát Bereményi Géza Tanítványok című filmje is megidézi, a nevét viselő ösztöndíj negyven év alatti fiatal kutatók nem is titkolt vágyálma). Tatán született, és nagy szerepe volt a tatai mintajárás közigazgatásának kialakításában, finomításában. Monokli a szemre, kendő a szivarzsebbe, ahogy azt kell.

Ezután az ember egy korai Borbás Tibor-szoborba ütközik. Borbás ugyancsak  kompromisszumot nemigen ismerő, az ideológiától önmagát távol tartó művésznek számított, bizonyosan mesternek egy-két nemzedék számára, számtalan légies, apró szobra áll szerte az országban (a Nyugat-nemzedék összes nagyját saját művészi programja szerint megmintázta).

Az Öreg halász kétségtelenül vaskosabb, erőteljesebb, határozottan fiatalkori mű (a szobor tömege sem hasonlít a kései Borbás műveihez), talán már a múló idő is fogott valamelyest rajta, de expresszivitása alighanem újszerűnek és modernistának hatott az 1970-es évek első felében.

Rögtön ezután korai Melocco jön, szintén modernista felfogású szoborral, mely szimbolikusan elmozdítja a realitástól a szinte csak vázlatosan felrajzolt jelenetet: a szobor a lovas küszködését ábrázolja földre rogyott lovával. Melocco Miklós szobrát eredetileg a várban állították fel 1968-ban, néhány évvel később került jelenlegi helyére.

A tatai 1848-as emlékmű, kicsit hátrébb, a vár körüli kertben, közel a szabadtéri kőtárhoz jól illik környezetéhez. Semmi kirívó nincsen benne, a feliratos fehér mészkőoszlop tetején ott az elmaradhatatlan bronz kerecsensólyom, a megformálás, a beállítás régi, mára klasszikussá vált formákat idéz.

Ismét helyi kötődésű, országosan ismert nagy ember következik, Öveges József (1895-1979) mellszobra, aki tíz éven át, 1930 és 1940, Vác és Budapest között a tatai piarista gimnáziumban tanított.

A mellszobor persze nem a fiatal tanárembert, sokkal inkább az idős bácsit, a közismert tévés személyiséget idézi fel, aki a kamerák előtt pohárba tudott fújni egy pénzérmét a zsírpapírról, és közben képes volt érdekesen elmagyarázni, miért nagy dolog ez.

S a tó felé pillantva megláthatjuk a talán legrendhagyóbb elhelyezésű magyarországi szobrot, a sétány legfeltűnőbb ékességét, noha nehezen lehetne ráfogni, hogy a sétányon állna.

Nagy Kovács Mária szobrát az Öreg-tó vízében mesterségesen kiképzett szigetecskén helyezték el. A szobor az 1940-es évek első harmadában készült, díjakat nyert, ez a mű képviselte Magyarországot az 1943-as velencei biennálén. 1944-ben állították föl ott, ahol ma is látható, ám időközben egy időre pihenőre kényszerült. A Rákosi-korszakot túlélte ugyan, de 1958-ban vandálok ledöntötték, és csak 1989-ben állították fel újra eredeti helyén.

Valóságos fényképészeti csodamű, a délelőtti délkeleti ellenfény szó szerint rétegeket csinál a háttérből, az Öreg-tó túlsó partjaiból. Minél minimalistább az ember, úgy érzi, annál nagyobbak a lehetőségei.

De háttérként azért a vár partfala sem akármi.

A kissé mélabúsan a tó felé pillantó úriember Mikoviny Sámuel (1698-1750), korának nagy hírű polihisztora, mérnök, térképész, matematikus és földmérő. Mélabúra azért nincsen semmi oka, mert az 1700-as évek közepén ő irányította a Tata környéki lápvidék lecsapolását és vízi szabályozását, amelynek révén Tata végül a “vizek városa” kitételt elnyerte. Hogy munkálkodása nem volt eredménytelen, az előző képek is bizonyíthatják.

A tó felé fordul a piarista rendház alatti, Esterházy-kastély előtti kis tóparti park legnagyobb attrakciója, ugyancsak ritkaság, hiszen női lovasszobrot viszonylag keveset lehet látni a magyarországi köztereken.

A részletek mind-mind külön gyönyörűséget jelentenek.

A lófej alulról:

Vagy ugyanaz oldalról:

A lovasszobor jellegzetesen rímel e séta kezdődarabjára, Rácz Edit mészkő szobrára, hiszen a maga eszközeivel ugyancsak a várost, a városnak valamiféle szimbólumát vagy allegóriáját kívánja a néző elé állítani. Kifejezetten könnyed, törékeny, finom darab, szépséges árnyéka (melyről majd másutt esik részletesebben szó) külön figyelmet érdemel.

A parkot az Óváros irányába elhagyva előbb az első világháborús emlékmű következik.

Fülöp Elemér rendhagyó témát választott az emlékműhöz, deheroizáló megjelenítésben. S az ábrázolás mégiscsak megjelenít valamilyen fokú hősiességet: a földön fekvő, kürtjét fújó honvéd ábrázolása pontosan érzékelteti a vesztés előtti pillanatot, metaforikusan a veszteséget és a vereséget, a legyőzetést és elesést.

S a földön (a mészkő talapzaton) fekvő honvéd tekintetét szinte az egykori zsinagóga felé veti, úgyszólván lépve egyet a magyar történelem kataklizmáinak sorában. Hívőit elveszítve az 1861-ben átalakítással emelt zsinagóga ma a helyi múzeum antik szobormásolat-gyűjteményének ad otthont. Oldalában viszont nagy formátumú emlékmű emlékeztet a történtekre és az értelmetlenül elvesztett áldozatokra.

A mű a szobrászati holokauszt-emlékezéseknek azt a konvencióját testesíti meg, melyben a kezdetben ép, köztünk élő, közülünk való emberi alakok alakulnak át felismerhetetlen testekké, végül geometrikus kubusokká. (Hasonló megoldással él Király Róbert az egri kis-zsinagóga bejárati traktusában elhelyezett domborművén: kisebb léptékben, talán tárgyszerűbben az épség káoszba váltását mutatja be.)

Ám fordított irányban is olvashatjuk ezt a kifejezetten erőteljes és invenciózus holokauszt-emlékművet: a borzalomból csakis háttal lehet kikerülni, de nem kimenekülve belőle, hanem úgy, hogy a tekintetünket, a figyelmünket mindenkor a már megtörténtekre vetjük.

*

Ajánlott olvasmány a bemutatott szobrokról a Köztérképen: Rácz Edit, Martyn Ferenc-Friedrich Ferenc, Balás Eszter, Borbás Tibor, Melocco Miklós, Gyulavári Pál, Tóth Béla (Öveges József), N. Kovács Mária, Tóth Dávid, Tóth Béla (Tatai Diana), Fülöp Elemér, Lugossy Mária