Derékhaddelhadd

Talán meg fogja bocsátani e poszt olvasója nekem az első olvasásra valószínűleg keresettnek ható címet, de végül hiába igyekeztem, semmi kifejezőbbet nem találtam arra, ami itt következik. A Lejaklózottan cím néhány hónapja egyszer bejött már — arra gondoltam, akkor ez az izlandi bányásztelepülésnek való nevet rejtő cím is működni fog. Hiszen Kerényi Jenő négy egyalakos szobra van soron, és ha az olvasó belekezd a szó etimológiai felfejtésébe, és közben nézegeti a képeket is, rögtön érteni fogja, miért ezt a címet választottam. De Izland messze van. A szobrok eredeti felállításának fordított időrendjében itt a

Lángot tartó nő az első (Rózsa Gyula Kerényi-monográfiája szerint 1968-ban készült, de csak a szobrász halálának és a felszabadulás 30. évfordulójának évében, 1975-ben állították fel a rózsadombi Vérhalom téren),

a miskolci Géniusz a második (eredetileg munkásmozgalmi emlékműként avatták fel 1969-ben, mostani helyétől kétszáz méterre, zöldben, és 2011-ben helyezték át abba az építészeti környezetbe, ahol jelenleg áll),

a harmadik a Korsós lány, Zuglóban (1967-ben állították fel a Torontál utcai lakótelep egy jellegtelenebb, még zsánerszobor elhelyezésére sem igazán alkalmas pontján),

a poszt negyedik főhőse pedig Kerényi legelső, már az új rendszerben felállított reprezentatív munkája, első monumentális, témaválasztásában az új hatalom elvárásaihoz igazodó köztéri alkotása, a ma Sassal viaskodó fiúnak címzett szobor, eredetileg az 1944-es sátoraljaújhelyi börtönlázadásnak emléket állító Partizánemlékmű (mely viszont 1948-as felállítása óta rendületlenül áll eredeti helyén — ebben remélhetőleg szerepe van annak, hogy a szobor a maga korában kifejezetten üdítő, modernista műnek számított). Elegendő csak végigpörgetni a négy fenti képet, hogy világos legyen, a “derékhaddelhadd” pontosabban mire is utal.

Mert más terekben áll mind a négy, a Lángot tartó nő egy szépen gondozott terecske és kis játszótér felől

kifelé fordulva,

bazaltkövekből formált virágágyás közepén, közelebb az úttesthez (és hopp!, még a jó öreg elhussanó 91-est is sikerült lekapni),

a Géniusz, új helyén megfosztva ugyan jelentésbővítő eredeti kísérő architektúrájától, de monumentális mesterséges térben, a városi sportcsarnok előtt,

a Korsós lány háta mögött lakóépületekkel,

oldalt

és szemben viszont kertvárosi utcákkal,

parkoló autókkal,

a Mártíremlékmű a templom apszisa mögött kialakított terecske végpontján,

ahol elhelyezésének összes apró eleme jelentését sulykolja,

és egyalakosság ide, egyalakosság oda, közülük csak a Korsós lány sima zsánerszobor.

A másik három emlékmű, még akkor is,

ha a Géniusz szemantikájából az áthelyezéssel

kikerült az eredeti elképzelés,

és 2011 óta a szobor nem a munkásmozgalmi hőstetteket, hanem a sportcsarnok előtt egy általánosabb, vagy ha úgy tetszik, sokkal földhözragadtabb győztesség elvét hirdeti,

továbbá akkor is, ha a Lángot tartó nő mégiscsak elsősorban 1945-re és 1975-re emlékezik, noha feltűnően a maga szelíd, nem harsány, joviális, az új korba Buda kellős közepén belehelyezhető módján.

Kamaraszobrok tehát, nem mozgalmas sokalakos plasztikák, amihez az is hozzájárul, hogy mindegyikük tart a kezében valamit,

a Korsós lány nevéhez méltóan egy filigrán vizes edényt,

a Vérhalom téri nő elnevezése szerint valamiféle

égő, lángoló alkalmatosságot,

a fiatal nő jobb kezével óvja, védi a lobogó lángocskát,

igen, mécses ez leginkább; a Partizánemlékmű sasmadarat,

és a szobor tárgya, közvetlen tematikája éppenséggel az állattal való küzdelem,

és még a Géniusz is emel valamit,

igen,

ő történetesen a Semmit emeli,

a szabadságszobrok obligát testtartásával.

Az arcok is jellegzetes Kerényi-arcok,

tipikus elrajzoltsággal,

négyszögletű szemekkel,

sajátos arcéllel,

bávatag elbámulással, és ez a megformálás már az 1948-as partizánemlékműben is ott rejtőzik,

az önkényesen összeválogatott kvartett egyetlen férfi tagján.

Vaskosak mind,

ahogy egy Kerényi-alak

per definitionem vaskos mindig,

legyen szó nőről,

a szabadság mindenkori letéteményeséről,

vagy férfiról,

tetőtől

talpig,

és meztelen talpig. Mert hát mind a négy szobor mezítlábas, ahogy Kerényi figurális szobrainak döntő többsége az.

És ennek a vaskosságnak a foglalata mégsem feltétlenül csak az alkat vastagsága.

Kerényi a hatást úgy éri el, hogy kicsivel

a valóságos derékvonal alatt ejt,

és valamilyen figuratív szobrászati elemmel

külön ki is emel

egy cezúrát,

egy megtört metszést, ami által alakjainak alsó része kitüremkedik, megvastagodik, a tompor karikatúraszerűen megnövekszik, a szeméremdomb eltúlzóan kiemelkedik,

és érdekes módon ez nemcsak stilisztikailag egyöntetűen érett, kései művein érvényesül,

hanem olyan korai szobrán is, mint amilyen az első köztérre állított munkájának számító Partizánemlékmű.

Persze, e blog figyelmes olvasói ismerik jól már ezt az eljárást, az optikailag megváltoztatott testalkatot,

hiszen ott van például a Madách Színház homlokzatának Kerényi formálta két hármasán,

ott van a két nagy katalogizáló önreflexív dombormű, az 1964-es orvosegyetemi kollégium

vagy a győri pályaudvar megannyi figuráján,

ott van az egri Thálián,

ott van egy másik fekvő Kerényi-nőn, a pécsi kútszobron,

ha ez így nem meggyőző, nézzük hátulról, és igen, ott a metszés,

és felsejlenek még olyan korai, szocreál beütésű szobrokon is, mint amilyen az 1950-es évekbeli Felvonulók a Népstadion kertjében,

vagy a komlói Kalapácsvető. Derék tehát, átvittebb értelemben derékhad, de hogy miért haddelhadd, azon azért gondolkodhatunk még, miközben futunk egy (pontosabban négy) utolsó kört.

Ilyen egyszerű az egész. Ugye, az a haddelhadd se annyira bonyolult?

*

A szobrokról a Köztérképen:

Partizánemlékmű (1948)

Korsós lány (1967)

Géniusz (1969/2011) — az archív képek között néhány felvétel a szobor eredeti elhelyezéséről és állapotáról; ezen a linken pedig képek az áthelyezésről.

Lángot tartó nő (1975)