Te most pontosan mire célzol?

A kérdés megfogalmazása persze eleve nem teljesen szabatos, hiszen a célpontot ismerjük. Mert a célpont vagy ő,

vagy ő,

és akkor az eredmény valami ilyesmi lesz:

Esetleg ők a célpontok,

vagy egy közülük,

vagy pedig ő a célpont,

és akkor pontosan látjuk, mi az eredmény. És a megszólított sem ismeretlen,

mert lehet egy kapualjban megbúvó, zsákmányát büszkén mutogató pufók angyal, aki eredetileg vélhetően más cél után indult (bár erre kizárólag személyéből lehet következtetni, personájából vagy animájából, angyaloknál egyremegy),

esetleg büszke turáni ősmagyar Óbudán, Ady Endre leglelkesebb plasztikai hívének, Csorba Gézának a megformálásában (a kemény férfira a pajkos esővíz gyönyörű szeméremajkakat rajzolt az idők folyamán),

éppenséggel a lovon hátrafele ülve nyilazó magyar harcos a Kresz Géza utcában,

talán oroszlánt legyőző Herkules Bécsben, a Hotel Bristol homlokzatán (bár a magukra valamit is adó vadászok oroszlánt sohasem vennének célba, Herkules ráadásul az oroszlánt puszta kézzel birkózta le, muszáj, Herkules!),

vagy a rettentő ellenfelére leselkedő kalapos íjász a Csengery utca egyik házfalán.

Külön fejezet ebben a történetben a magyar vadász, lásd a Ray Rezső Vilmos tervezte Bajza utcai iskola homlokzatának egyik táblaképét, Horvay János munkáját, a Hunor és Magyart,

aztán persze az imént már említett hátrafelé nyilazó lovas mítoszát, ezúttal a Győző utcából, Ohmann Béla vagy ifj. Mátrai Lajos művét,

és persze a magyar legendáriumon belül a legnagyobbat, Mátyás királyét, Stróbl Alajos Mátyás kútja című budavári Gesämtkunstwerkje kapcsán, ahol a főhős

közvetlenül a számszeríjjal elkövetett gyilkolás után, a leölt vad tetemével látható, amit aztán a körültekintő Stróbl szobrász a kompozícióban úgy próbált ellensúlyozni, hogy Szép Ilona jobbra lent egy fiatal őzet simogat biztatóan.

Szóval nem a “ki”-n, nem is a “mit”-en, hanem — mint minden komoly kérdés esetében — az eredeti megfogalmazásban különben csak áttételesen szereplő “hogyan”-on van a hangsúly a nyilazásban is.

Például erővel.

A fiatalon főleg akadémikus portréiról és elomló aktjairól elhíresült, később minden szembejövő politikai rendszer fenekébe habozás nélkül belebúvó Kisfaludi Strobl Zsigmond a városligeti Műjégpálya előtt az 1920-as, 30-as évek fordulóján felállított Ijászának

legapróbb mozzanatai,

kisebb részletei

és a szobor egésze is

a pillanatnyi erőfeszítésről, a megfeszülésről árulkodnak,

az egyetlen döntő mozzanatnak, a megfeszülő íj húrja elengedésének

páratlan dinamikát, lendületet, mozgalmasságot, mindent egybevetve erőt és energiát kölcsönözve. Egyáltalán nem csoda,

hogy a hivatali autójában a szobor előtt elkocsikázó Vorosilov marsall, az íjász-szobrot megpillantva, ragaszkodott hozzá, hogy Kisfaludi Strobl Zsigmond legyen az, aki Budapest monumentális szovjet felszabadítási emlékművét, a Szabadság-szobrot elkészíti. (Megjegyzem,

az Íjászra jellemző dinamika leginkább a két oldalsó mellékalakban

köszönt aztán vissza, és kevésbé a főalakban, míg az előtalapzatról 1992-ben eltávolított és aztán a Szoborparkban elhelyezett szocreál szovjet katona-alak

pedig egyenesen Kisfaludi Strobl akadémizmusát tükrözte). Van még egy jellegzetesség a városligeti Íjászban, ami az ilyen íjász-, íjazó, nyilazó szobrokban kifejezetten archetipikussá lép elő (leszámítva az ősmagyarokat),

mégpedig a nyílt mezítelenség vagy a csak hellyel-közzel fedett test, vagyis hogy a szív vagy a természet meghódítására törő harcos egyenlőként áll ki ellenfelével szemben, és voltaképpen maga is védtelen.

A Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrát generáló jellegzetességek megjelennek legközvetlenebb leszármazottjánál, az egyik pestüjhelyi iskola bejárata előtt 1958-ban felállított Indián című szobron, Ungvári Lajos alkotásán is. Rímel a beállítás,

az itt ugyan nem bal féltérdére ereszkedő, hanem nyújtott lábú íjazó alak hasonlóképpen kitámasztja magát a mesterségesen megemelt szobortalpon,

az “egyetlen pillanat” itt is a nyílvessző elengedésének mozdulatában artikulálódik,

amit ugyancsak expresszív,

noha a Kisfaludi Stroblénál visszafogottabb

érzelem-

és mogorvának ható arckifejezés kísér.

És főszerephez jut itt is az erő, a test rendkívüli megfeszülése,

és persze minden apró részlet,

a támaszkodó,

szinte az ujjhegyeivel kapaszkodó

bal láb,

a jóval semlegesebb

jobb,

a húrt épp elengedő

jobb kéz,

az egész mozdulatsor visszafogott, megfékezett, és mégis hallatlanul erőteljes dinamikája.

Hátulról férfiakt,

amely elölről mégsem felejti el, hogy a tanulóifjúság bimbózó erkölcseire is tekintettel kell legyen,

noha a tisztelt közönség e bősz indián jelenlétét úgy hálálta meg, hogy íja alsó részétől

és fejdísze kiálló tollaitól az idők során megszabadította őt,

és ahol csak érte, összefirkálta. De egy igazi indiánnak ez nem tesz semmit, ettől ő még a tű pontosságával talál.

Nem járt sokkal jobban Szabó László 1960-as Nyilazója sem,

amely a kiskőrösi Petőfi Sándor Általános Iskola elé került,

az ugyancsak kissé megemelt, elformált talapzaton elhelyezett, kiforduló fiúakt az idők során szintén elveszítette fegyverét,

ma lényegében torz figura,

és a szép kisfiútekintet mintha ezen a veszteségen bánkódna.

Pedig hát minden együtt van, ami a bevett íjász-ábrázoláshoz szükséges,

a műfajtól megszokott rendhagyó testtartás,

a meztelenség,

a hátrahajlított kar és a csuklóból előrelendített kézfej, az ezúttal nem izmokkal, hanem inkább gesztusokkal érzékeltetett gyerek-erő,

csak az a fránya fegyver hiányzik.

Így jutunk el a tulajdonképpen legmodernebb felfogású magyar nyilazó szoborhoz,

Kampfl József a Csörsz utcai MOM-parkban 2009-ben felállított kis szobrához,

jóllehet, ez a megformálás nem teljesen autonóm szobrászati gondolkodás végeredménye:

a szobor kicsinyített mása annak a kb. 6-7 méteres épületdísznek, mely az egykori Süss Nándor Finommechanikai és Optikai Részvénytársaság (a későbbi Magyar Optikai Művek) gyártelepén, az F-épület közbülső homlokzati pilléreinek tetején kiképzett harangtornyon állt, és a gyár által kiírt pályázatot megnyerve, annak idején a Pásztor János-tanítvány szobrásznő, Haich Erzsébet (1897-1994) munkájaként 1936-37 körül állítottak fel.

Az eredeti szoborról — melyet 1945-ben, nyilas jelképet gyanítva benne (először írom le a szót, amely a sok íjászszobor közepette már annyiszor kívánkozott elő), eltávolítottak a helyéről — nincs itt értelmesen közzétehető archív képem, de a régi szobor köztérképes lapját a bejegyzés végén megosztom, és ott jól látható, hogy Kampfl 2009-es replika-szobrához talapzatként az egykori, 1999-ben az egész gyárteleppel együtt lebontott harangtorony imitációját készítették el.

A szobor ma így őrzi az egykori MOM emlékét; a már 1938-ban Magyar Optikai Művek Rt-re átkeresztelt gyár valamikori jelképe ma a gyártelep helyén épült lakópark házai közötti füves térségben helyezkedik el.

Rendhagyó testtartása is,

vagyis hogy nem a földön, vele egy szinten lévő célpontra, hanem fegyverét az ég felé tartva céloz, ebben az emlékműjellegben érthető meg. Haich Erzsébet szobráról eredeti minta különben nem maradt fenn, később előkerült tervei és rajzai alapján rekonstruálták a ma látható változatot.

Minden rajta van, aminek az íjászszobrok eddig körülírt követelményrendszere szerint rajta kell lennie egy nyilazó szobron

(ezen történetesen még a fegyver és a húr is hiánytalanul),

tehát ott a megfeszülő, a célra koncentráló tekintet,

az egyenesen kitartott bal kéz,

a hátrahúzott jobb,

a mozdulatsor kiragadott pillanatának dinamikáját érzékeltető testtartás,

térdre eresztett jobb, és felhúzott, előrenyújtózkodó, behajlított bal láb,

az erőnek, a feszültségnek megfeleltetett izom

és a meztelenség apoteózisa.

És persze nem akarom a szobrot ténylegesen mintázó Kampfl József érdemeit elvitatni,

de szorosan ide tartozik, hogy Haich Erzsébet az 1930-as évektől élénken érdeklődött az indiai spiritualizmus és a jóga iránt (örülök, hogy ezt pont egy ilyen konstruktivistára sikerült kép alatt van alkalmam elmondani),

az 1937-től Magyarországon élő és a szobrásznő fogadott fiának számító Selvarajan Yesudian (1916-1998) társaságában

a negyvenes évek elején jógaoktató iskolát alapítottak a művésznő műtermében,

mely tevékenységüket 1948-as emigrációjukat követően Svájcban folytatták,

a rákövetkező évtizedekben jó néhány közös, a jóga irodalmában azóta is közkeletű könyvet publikálva a témáról.

Az tehát, hogy ezen az égbe nyilazó férfin ilyen határozott akcentust kap

az erőnek a jól formált testen keresztül érvényesülő kinyilatkoztatása,

valószínűleg nem véletlen,

jóllehet az íjazásról (még az eddigi szobrok ismeretében is) azt gondolnánk, nem feltétlenül erősportág.

És hát nem is az, elég néhány országhatárt átlépni,

és a londoni Hyde Park rózsakertjébe csöppenni, hogy erről meggyőződjünk.

A kis kör alakú medencéből egy újabb medencében négy hölgy emelkedik ki,

fejtetőjükön egy harmadik medencécskét tartanak (medence medence hátán),

abban pedig Diana, többek közt a vadászat istennője áll, lövésre kész íjjal,

és hát itt aztán semmi nyoma a feszültségnek vagy az erőfeszítésnek.

Nyugalom,

a lazán behajlított jobb lábnak köszönhetően minimális dinamika,

de nyugalom, vagy inkább közömbösség az arcon is.

Ha feszül valami, az a húr,

ez itt az elengedés előtti pillanat,

a zsákmány már a képzeletbeli célkeresztben.

Újra a lazán behajlított jobb láb,

és már-már paradicsomi pőreség,

amit legfeljebb a megállás nélkül épülő London darui ellenpontoznak,

de az izmok vagy a test megfeszítése biztosan nem fodroz.

Simaság van,

és az áldozat utolsó pillanatai, hiszen az íjász sikere azt jelenti,

hogy valami bizony szempillantás múlva véget ér,

vagy valami, ha tényleg célba jut az a nyílvessző, szép lassan elkezdődik.

London egyik ikonját, Alfred Gilbert a Lord Shaftesbury emlékének a Piccadilly Circus közepén állított

Eros című nyilazó szárnyas angyalát elnézve (a nagytotál 2009-es, a közelebbi kép 2015-ös, ezért különböznek az épületen a feliratok), a korábbi erő-nyilasokkal összehasonlítva

azonnal feltűnik a szobor kézenfekvő ötlete:

Erosz a sima talapzaton bal lábának ujjhegyére támaszkodik,

és ahelyett, hogy ezzel a lábbal valami mesterségesen megemelt síkra helyezkedne,

inkább maga a test fordul el úgy 45 fokkal,

és keres célpontot az alant járókban,

ma kevésbé drogot bárgyú szívélyességgel kínáló hippikre vagy drága pénzért erőszakosan áruló dílerekre,

mint inkább kínai, japán vagy olasz turistahadra.

De ne reménykedjünk,

Erosz fürge lábujjain mindenhová odafordul,

és akár szürkés köd van,

akár délvidéket idéző ragyogó napsütés, hiszed vagy nem,

mindenkor, mindenütt, mindenhogy célt talál.

*

A bejegyzésben képpel emlegetett szobrok a Köztérképen:

• Varga Miklós: Leány akt (1959)
• Ferenczy Béni: Kisfiús díszkút (1977)
• Laborcz Ferenc: Cantata profana (1962/1981)
• Mamikon Yengibarian: Csodaszarvas (2000)
• Kiss György: A pécsi Szentháromság-szobor Szent Sebestyén mellékalakja (1908)
• Csorba Géza: Íjazó turáni harcos (1942)
• Ismeretlen alkotó domborműve a Kresz Géza utca 38. sz. ház kapudíszítő sorozatából (1941)
• Alfonso Canciani: A bécsi Hotel Bristol főhomlokzatát díszítő sorozat egyik darabja (1914)
• Horvay János: A magyar mondavilág hősei a Bajza utcai iskolaépület homlokzatán (1917)
• Ohmann Béla vagy ifj. Mátrai Lajos: Magyar harcos (1929)
• Stróbl Alajos: Mátyás kútja (1904)
• Kisfaludi Strobl Zsigmond: Íjász (1925/1930)
• Kisfaludi Strobl Zsigmond: Szabadság-szobor (1947)
• Ungvári Lajos: Indián (1958)
• Szabó László: Nyilazó (1960)
• Kampfl József: Íjazó (2009)
• Haich Erzsébet: Íjász (1936 v. 37)
• Alfred Gilbert: Erósz-szobor/Lord Shaftesbury Memorial Fountain (1893)

A 3. kép a Rijksmuseum kertjében álló Merkúr és Psyché című szobrot mutatja, mely Adriaen de Vries (1556-1626) 1593-ban mintázott, ma a Louvre-ban látható szobrának 1890-ben, Louis Gasne bronzöntő által készített másolata.

Az 7. kép egy amszterdami kapubejáró jobb oldaláról készült, a 11. kép a Csengery utca 21.-Jósika utca 2. számú lakóépület Csengery utcai homlokzatáról.

A londoni Hyde Park déli részén futó South Carriage Drive melletti Rose Gardenben álló nyilazó Diana-szobor Lady Feodora Gleichen (1861-1922) 1899-ben készült alkotása, melyet 1906-ban állítottak fel jelenlegi helyén.