Ennek a bejegyzésnek a címét Kosztolányi Dezső nevezetes “csacskaságának” átköltésével nyertem ki. Az “Átadta a telefont, / Mit lombokkal telefont” bravúrját persze nem lehet felülírni, megismételni vagy egyáltalán csak a közelébe jutni egy t-re végződő szó tárgyesetével, de most mégis átadom régi tervemet, az elefántot a blog legkitartóbb olvasóinak (és abban a pillanatban, hogy ki fogom ezt posztolni, elmondhatom majd magamról, hogy “Átadta az elefántot” — de ez a skizofrénia olyan összetett példája már, hogy jobb nem pedzegetni), közülük is annak, ki az elefántot szereti. Rossz ember nem lehet.

Vagy hát ki tudja? Micsoda leegyszerűsítés ez, hogy ha valaki valamit — virágot, elefántot, kutyát, macskát, szobrot — szeret, máris jó ember, vagy legalábbis nem rossz ember? Szeressen egy esendő embert, halandót, aztán majd meglátjuk. De ez sem ide tartozik; bár még visszatérünk rá. Az viszont igen, hogy az elefánt régi tervem, és nem másfél éve, a Rómában 2017 nyarán megtalált, a nyitóképen látható és hamarosan majd főszereplővé előlépő Elefántos obeliszk/Minerva-oszlop óta, hanem sokkal régebben dédelgetem. Nagyjából a londoni Albert-emlékmű Ázsia-allegóriájának, az ott szereplő

pazar indiai elefántnak, John Henry Foley márványszobrának a tüzetes végignézése óta (ez 2015 őszén történt meg velem).

Annak az állatnak hatalmas tömegével, térdelő összehúzódzkodásával ráadásul egy zsúfolt földrész megszámlálhatatlanul sok bajos dolgát kellett egyetlen pillanatban megjelenítenie. (És amikor készült, még Anglia volt a világ rendőre; ahogy fokozatosan kiszorult ebből a szerepéből, a dolgok még jobban elbonyolódtak.) Ezt a zárójeles megjegyzést nem, de ezen kívül a gigantikus Albert-emlékműről és benne az elefántról mindent elmondtam abban a gigantikus posztban (megnyugtató, hogy az embernek élete vége felé a sok száz közül végül mégis marad egy-két olyan szövege, amiről a legvégén nem érzi majd úgy, gyorsan át kell még írnia; Az aranyból faragott királyfiról nem érzem úgy). De tény, hogy a római elefánt más tekintetekben sem ért felkészületlenül, az évek során szorgalmasan gyűjtögettem a magyarországi elefántszobrokat.

Ezek közös jellegzetessége,

hogy üzletportálok jól látható díszítőelemei, akár Vácott (ahonnan ez a piros terítőnyerges elefánt való),

akár Sopronban (ahonnan ez a csupasz jön)

bámulnak le a járókelőre —

a helyük, az elhelyezésük mindenképpen feltűnő,

hiszen az a dolguk,

hogy létezésükkel hirdessék,

az utca emberének a tudomására hozzák a helyet, ahol állnak.

És ezek az üzletek a tizenkilencedik század végétől kezdve, Magyarországon legalábbis, többnyire “fűszer- és gyarmatáru-kereskedések” voltak, egy olyan kereskedelmi kategória megtestesülései,

amelynek mára, hogy használati vagy fogyasztási cikkeink 95 %-a, akár akarjuk, akár nem, Kínából származik, végképp semmi értelme már. A kis (vagy éppenséggel nagy) boltok a kommunizmus beköszöntével eltűntek, megszűntek, átalakultak, évtizedek múlva új formában, teljesen más profillal bukkantak fel — az elefántdíszek maradtak,

alapvető funkciójuk pedig a névadás lett, mint ezé a pécsi példányé, amelyik megnevezését egy egész belvárosi tömbnek kölcsönözte (eredetileg különben nem kereskedés, hanem egy kocsma cégére volt, Weöres Sándor kedves törzshelyéé pécsi idejében),

és az “elefántos tömb” most már évtizedek óta erősebb névnek bizonyul, mint bármely, az épületegyüttesben akár kitartóan helyet foglaló intézmény vagy vendéglátóipari egység megnevezése.

Reklámozó ornamentalitás és a névtovábbítás viszonya igaz ez a megszületését tekintve az időben hozzánk legközelebb álló, rendszertani értelemben a fenti választékból a legrégebbi őslényre, mindazonáltal az összes bemutatott példa közül a legmesterségesebb állatszoborra, a mamutra is a budai Lövőház utcában.

Olyan munkába fogott elefánt, mint amilyen a római lesz mindjárt, Budapesten ritkaság, ezek közül tulajdonképpen csak Maugsch Gyula az Állatkert bejáratát díszítő szobrait tudom bemutatni (a kétszer két egymással szemben állóból egyet), és hát díszítés és munkavégzés arányát itt sem igazán merném definiálni.

És persze mindig minden szabály alól van kivétel,

Miró Eszter 1965-ben a Bogdánfy úti óvodában felállított,

mára intézményét és medencéjét vesztett elefántborjúja nem áll semmi helyett, nem szimbolizál vagy érzékeltet semmi önmagán túlit, egyszerűen az ifjú elefántélet szertelen boldogságát tolmácsolja mai nézőjének.

Hát. Ez a kulcsszó. Meg a korábbi példákból is felsejlő orientalizmus. A fényképezéskor, 2017 júniusában nem volt szerencsém, az egész térnek nevet adó fő attrakciót, a reneszánsz homlokzatú, de gótikus Santa Maria sopra Minerva templomot, melynek az összes nyugati irányból készült képen jól kéne látszania, éppen tatarozták, állványzat takarta el, így nem derül ki az obeliszkes szobor elhelyezésének szép geometriája (az olvasónak megint, mint már oly sokszor, hinnie kell nekem, az oszlopos szobor pontosan a templom szimmetrikusan kiképzett homlokzatának tengelyére van állítva).

De a lényeg itt van,

a lépcsősen kialakított talapzaton ott áll az elefánt,

az elefánt a hátán pedig ott egyensúlyozza a tizenhárom Róma-szerte álló, egyiptomi eredetű obeliszk egyikét,

és egyikét annak a nyolcnak, amelyet Egyiptom római megszállásakor zsákmányoltak (öt olyan van, amelyeket megrendelésre faragtak Egyiptomban, nem hadizsákmányként, hanem békeidőben, alkalmazott műalkotásként állítottak tehát köztérre a városban).

Ezt az obeliszket történetesen Diocletianus idején tulajdonították el Sa El Hagar városából, egy páros egyik darabja volt (a másik obeliszk, elefánt nélkül, Urbinóba került), és eredetileg a közeli Iseumot, a mai Santa Maria sopra Minerva helyén egykor álló három római templom egyikét díszítette.

Akármekkorának hat, a tizenhárom ma Rómában álló, egyiptomi eredetű obeliszk közül a maga 5 méter 47 centiméterével

a legalacsonyabb, a legkisebb.

Az obeliszk újkori csúcsdíszének ikonográfiájáról (a Rómát jelképező dombokról, a pápai csillagról és a keresztről) majd egyszer máskor. Most jöjjön az elefánt,

ez a dupla terítőnyerges vagy nagyterítőnyerges és kisnyerges márvány állatszobor,

saját kategóriáján belül mindent (nemcsak az obeliszket) vivő

példány. (Az elefánt faránál e pillanatban a Pantheon hátsó traktusa látszik, a Minerva térről átjárás van ugyanis a Pantheon terére. A tér egyébként is híres, a dominikánusokhoz tartozó Minerva-templom az elefánt feneke felé eső kolostorában ítélték máglyahalálra Giordano Brunót, az elefánt pedig afelé a szálló felé fordul, ahol többek között Stendhal időzött szívesen.)

Nem fogja meglepni a blog figyelmes olvasóját az az információ,

hogy az elefánt Gian Lorenzo Bernini (1598–1680) műve,

és az sem, hogy a voltaképpeni szobron Bernini egyetlen vésőnyoma sincs rajta. A szobor kifaragása valószínűsíthetően egyik asszisztensének a munkája — Ercole Ferrata (1610–1686) ekkoriban többször dolgozott Bernini keze alá. A nagy Bernini a nevéhez kötött szobrokat mindig csak megtervezte papíron, tényleges előállításukkal nem bajlódott sosem.

Az obeliszket mindenesetre 1655-ben találták meg a római romok között, a szobor és a hátára állított obeliszk felavatására 1667 februárjában került sor, és ez volt az utolsó megbízás, amit Bernini VII. Sándor pápa megbízására teljesített (a pápa májusban meghalt). De Berninit az elefántos ötlet már harminc évvel korábban is foglalkoztatta, a világ különféle múzeumaiban négy-öt változatot is őriznek különféle időkből származó oszloptartó elefánt-rajzaiból. Nem hirtelen, a templom előtti terecskét meglátva pattant ki tehát a fejéből az ötlet.

A végső változat mindenesetre kedves jószág lett,

a joviális fejtartásnak köszönhetően az elefánt mosolya

(ha van ilyen)

szembetűnőbb, mint vélt vadsága, és hogy belopta magát a semmit nem kímélő rómaiak szívébe, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy gúnynévvel is ellátták, Minerva disznajának nevezték el, Berninit azzal vádolva meg így, hogy nem elefántot, hanem egy malacot emelt piedesztálra a templom előtt.

És ugyan a kis teret mindig is kő borította,

manapság, a motorizáció elhatalmasodása következtében a minden nagyváros belsejéből kiszorított parkoló autók nélkül is élet működteti (a fentebbi képek némelyikén jól látható, a fényképezéskor éppen iskolás korú gyermekek fociztak körülötte), mint amúgy a római belváros minden négyzetméterét.

És hát az észnek és az erőnek ez a sokféle asszociációból táplálkozó sugalmazása (az egyiptomi istennő, Minerva bölcsessége, az elefánt okossága — hogy könnyen tanul és nehezen felejt — , továbbá az egyiptomiak tudása előtti tisztelgés; rabold el kincseit, aztán tiszteld)

ikonográfiailag végül nagyon magától értetődően ér össze

ebben a megfogalmazásban, a legnagyobb szárazföldi emlős hátára elhelyezett oszlopban. De mégis jobb, ha evidenciában tartjuk, hogy az okosság és a testi hatalom csak ilyen vagy olyan eszköz a túlélésre,

egy lényt — legyen az egy elmosolyodó márványelefánt — mégiscsak a szeretet éltet. Ennek az obeliszkes elefántnak viszont akkor nagyon kell élnie, mert igazán lehet szeretni.

*

Az Elefánt obeliszkkel a Köztérképen.

A szövegben képpel idézett többi szobor ugyanott:

Elefánt cégér (Vác)
Fekete Elefánt-cégér (Sopron, 1978)
Elefánt (Pécs)
Maugsch Gyula: Az Állatkert főbejáratának szobordíszei (Budapest, 1912)
Miró Eszter: Kiselefánt (Budapest, 1965)

*

A Minerva-obeliszk talapzatán, a templom felé eső oldalon a latin nyelvű felirat:

SAPIENTIS AEGYPTI
INSCULPTAS OBELISCO FIGURAS
AB ELEPHANTO
BELLUARUM FORTISSIMA
GESTARI QUISQUIS HIC VIDES
DOCUMENTUM INTELLIGE
ROBUSTAE MENTIS ESSE
SOLIDAM SAPIENTIAM SUSTINERE

Szabad fordításban:

Aki látja itt az egyiptomi bölcs a legerősebb állaton, az elefánton álló obeliszkre vésett írásait, megérti, csakis az erős ész bír el a komoly bölcsességgel.

 

 

Reklámok

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.