Pest városát ujjá. Zeke Gyula könyve elé

[Ez az írás 1995. március 8-i keltezésű, az Írók Boltjában hangzott el, Zeke Gyula Idősb hölgy három ujja vállamon című, a JAK-füzetek 77. darabjaként megjelent debütáló novelláskötetének bemutatóján. Aztán úgy felejtődött, soha sehol nem publikáltam, az elmúlt napokban, valami mást keresve, véletlenül találtam meg. Azért is adom itt közre, mert eszembe juttatja szerkesztői pályafutásom minden bizonnyal legderűsebb vasárnap délutánját.

 A kézirat postán érkezett, még valamikor 1994 tavaszán, hazavittem magammal, és a borítékot, benne az öt-hat, ebből a későbbi kötetből származó, kinyomtatott novellakézirattal és Zeke Gyula kézzel, nagy műgonddal és udvariassággal írt kísérőlevelével otthon bontottam ki. A szerző neve az akkori Magyar Naplóból volt ismerős, pár írása ott megjelent már, személyesen addig soha nem találkoztunk. Egyedül voltam, és miközben olvastam őket, hangosan nevettem, sőt erre szokás olyan fordulatokat használni, hogy a könnyeim folytak, gurultam a kacagástól stb. Van ilyen, hogy az emberen úrrá lesz a nevethetnék, és nem tudja leállítani. Ellenállhatatlannak tartottam az írások humorát azon a magányos vasárnap délutánon. 1994 második felében a Jelenkorban aztán három közlésben öt darab is megjelent ezek közül az írások közül (“három sorban az öt szó”), így kézenfekvőnek látszott, hogy a bemutatóra a szerző engem, a kézirat feltétlen hívét kérje fel. Ennek a felkérésnek az eredménye lett az itt következő szöveg.]

Forgatom Zeke Gyula könyvét, belelapozok, felveszem, vissza­teszem. Három teljes nap telt el azóta, hogy könyvalakban, gondo­san megtördelt, finoman metszett betűkkel kinyomtatott formában újra elolvastam azt, ami kéziratból, amúgy nyersen idestova majd’ egy esztendeje otthonosan ismerős volt már. De csak lapozgatom, nézegetem, újra kóstolgatom itt és ott a könyvet, felállok, téblá­bolok, sétálgatok, visszaülök, nézem megint a címet, Idősb hölgy három ujja vállamon, ízlelgetem a lejtését és a nyakatekert furcsaságát, a borítólapon három sorban az öt szó, s az üres és telni a jelek szerint egyáltalán nem akaró képernyő előtt egyre inkább látom, hogy ami néhány hete, néhány napja vagy akár csak három nappal ezelőtt, az utolsó oldal utolsó szavait elolvasva is biztosan oly egyszerű feladatnak tűnt, vagyis hogy ez alkalommal nem lesz más dolgom, mint ajánlásképpen beszélni a magátólértetődőről, a kézen­fekvőről, az bizony megint nagyon gyötrelmes helyzetté válik végül.

Hiszen mi rejtőzik valójában e novellafüzér, vagy ha úgy tetszik, önmagában is megálló darabok egymásutánjából megszülető kis regény magátólértetődősége és kézenfekvősége mögött? Első látásra és talán legkívül csupa olyan jellegzetesség, amit egyál­talán nem nehéz sorolni, csoportosítani, tipologizálni. Észre lehet venni például Zeke mondatainak hátravetéses szerkesztésmód­ját; látható, hogy a szerző igen-igen nagy kedvelője a mellérende­léseknek, a felsorolásoknak, egyúttal eléggé meglepő módon a kihagyásos-asszociatív történetmondásnak is. Nem szükséges különö­sebb erőfeszítés ahhoz, hogy belássuk: e világ nyelvileg feltétle­nül horizontálisan terjeszkedik, ezzel összhangban van bejárata és kijárata, kerete, ha mindenáron ehhez az általános iskolában tanult, s e minőségében meglehetősen ritka elméleti fogalomhoz akarunk folyamodni. Nem is sokkal később az is látszik, hogy van hagyomány: Broccoli Atanáz harmincegynéhány éves budapesti lakos élettörténetét nekünk, kényelmes tempóban, és kissé megtévesztő módon konzervatív fekvéssel, bizony, elmondják, megközelí­tőleg úgy, ahogy ezt a régiek tették. Aztán itt van az, ami talán a leginkább szembetűnő: ez a könyv a részekről részekre való gyarapodásában mindvégig őrizni tudja saját nyelvi gazdaságosságát és beosztását. Sehol egy ismétlődés, egy újra felismerhető vagy megszokottá váló, esetleg elunható fordulat: inkább megannyi változat, variáció, hol erőteljesebben megrajzolt, hol szinte láthatatlan pontok az olvasó segítségére, s mindez benne egy áttetsző, világos írói beszédben. Ez azonban csupán poétika, technika, elhagyhatatlan eszközök és kellékek telt halmaza, csupa olyasmi, amire a magátólértetődőséghez szükség van, annak törvény­szerű eleme, mégsem feltétlenül gyakori és nem is elégséges jel­legzetesség.

Nézem újra a borítót, rajta a párizsi Porte Dauphine szecessziós metrólejáratá­nak fényképét, és betűzöm a feliratot: “metropolitain”. A metropolis jut eszembe, hogy most ezt a szót vajon s-sel vagy sz-szel kell-e írni és mondani. Zeke Gyula könyve igazi metropolitánus könyv, nagyvárosi könyv, budapesti könyv és Budapest könyve (még ha Budapest nem is metropolisz, legfeljebb egy fontos csomópont az európai utak hálójának különféle kereszteződéseiben), valami, amire csak a nyitódarab címét tudom megközelítő pontossággal idézni: “Városálom”. Talán nem is csak első, felületes pillantásra a ritka, barátságos szigetek egyike a mostanság olyannyira elhara­pódzó Budapest-szidalmazások árjában. Persze, ravaszul budapesti könyv ez, és még ravaszabbul apoteózisa a jelen Budapestjének: egyik fejezete például egy vonatúton játszódik, egy másik egy Tolna megyei kisközségben, aztán itt egy jelenet Cádizból, röpke másodpercek, majd négy hosszúlépés a bátaszéki restiben. És mégis Budapest van mindemögött, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Budapestje, olykor a kilencveneseké, mikor melyik, és mikor me­lyiknek kell ott lennie. Az idő jól elkülöníthető, valóságos rétegei, fénykor és pusztulás egymás mellett, egymáshoz érve, egymást kiegészítve, felesleges nosztalgiák nélkül, valamiképp mégis mindig a már megtörtént kötőanyagával. Miközben amiben vagyunk… Mert azt is ismeri ez a könyv, hogy mi az, amiben vagyunk, az unott őslakos rutinjának és a rejtettre-ottlévőre rátaláló utazó figyelmének szerencsés egyidejűségével. Rutin és figyelem. Ez a könyv tudja például, hogy a Moszkva tér igazából nem is tér; és tudja azt is, hogy egy tér mitől lesz tér. Olvassuk el a címadó írást.

Azt mondom, hogy a szeretet mégsem csak proxemikai kérdés.

Újra a tartalomjegyzékre lapozok, látom, hogy Grog, hogy Hosszúlépés, hogy Rum, hogy ezek címek és címtöredékek, van persze unikum, rumpuncs, konyak, likőr, és eszembe jutnak a sörök, perge­tem a lapokat, keresem a nagybetűs neveket, Carlsberg, Gösser, Kőbányai világos, Borsodi világos, Reininghaus, a Heinekkent, akárhogy keresem, nem találom, Heideggert és Honeckert a Másnap két könyvoldalt kitevő daktilusaiban viszont igen. Aztán a kávék különböző válfajai, említései, helyzetei, az első rögtön az ajánlásban: “Ajánlom mindazoknak, / kikkel valaha is / együtt kávéztam.” Budapest könyve és az italok könyve, jóllehet a kávé nem ital. Az ételek könyve, a nők könyve, a barátságok könyve, a család könyve, a viszonyok könyve, az érzékek könyve, a helyzetek könyve, a visel­kedés könyve, a nyelv könyve. Az öniróniában és az aláfogalmazás­ban rejlő végtelen humor könyve, ritka holló, kis budapesti tudás­regény: az emlékezés, a személyes történet apró darabjainak köny­ve. Egy író könyve, egy civil foglalkozását tekintve szabadfoglal­kozású történész csodálatos irodalmi könyve: Idősb hölgy három ujja vállamon. Régies jelző, finom érintés, alig észrevehető tapintatos mozdulat, csupa magátólértetődő és emiatt elmagyaráz­hatatlan dolog.

A fülszövegben Zeke Gyula vendégségbe hív, olvasásra – aki elmegy, olvasó lesz, ezt biztosan mondhatom, az a tudás és a bölcsesség könyvének lesz, sajnos, nem túl terjedelmes ideig a vendége. Sem szerző, sem könyv nevében nem tudok többet tenni, minthogy megerősítsem ezt a hívást, és ajánljam elfogadását.

[1995. március 8.]

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok. csuhai összes bejegyzéseinek megtekintése