Volt idő, amikor valósággal faltam Thomas Bernhardot. A régieket előkerestem vagy megvettem antikváriumokban, mindent elolvastam. A könyvkiadás is a kezemre játszott, egymás után jelentek meg jobbnál jobb regényei. Némelyik mondatát, jelenetét, részletét kívülről fújtam. De aztán depressziós lettem ezektől a könyvektől. Sokszor eszembe jutott anyám, aki egy ízben váratlanul azt mondta, mikor kedvenc lemezemet hallgattam, stilizált fúvós kamarazenét: „Ne haragudj, kisfiam, ez nekem egyáltalán nem vidám. Olyan, mintha a saját temetésemen lennék.”
Csak a képre emlékezem 