Parti Nagy Lajos ötvenedik születésnapjára

[Az itt olvasható írás tíz évvel ezelőtt, 2003 októberében hangzott el a budapesti Szlovák Intézetben, apropóját nemcsak Parti Nagy Lajos ötvenedik születésnapja adta, hanem az is, hogy ebből az alkalomból a pozsonyi Kalligram folyóirat őt köszöntő összeállítást jelentetett meg (az akkori időkben, a kétezres évek elején Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Pályi András kerek évfordulóján is hasonlóképpen járt el). A felkérésem arra szólt, hogy az ünnepelt méltatása mellett mutassam be röviden ezt a Kalligram-számot is.

A szöveg nyomtatásban később nem jelent meg, utolsó hosszabb passzusa azonban alapja lett a Mintakéve című kis 2004-es könyvecske utószavának, mely az itt említett és az ünneplő összeállításban közölt szonettkoszorún kívül Hizsnyai Zoltán ugyancsak itt említett, de a számban nem olvasható párhuzamos szonettkoszorúját is közreadta. Időközben ellebbent tíz év, ezekben a napokban Parti Nagy hatvanadik születésnapját ünnepeljük — ez az írás ilyenformán ezt a mostani alkalmat is nyomatékosítja, és a tíz évvel ezelőttire is emlékezik. Egyedül a képekkel vagyok bajban, Lajossal egy időben, még jóval a digitális fényképezés elterjedése előtt igen sokat voltunk együtt és ezekről az alkalmakról gyakran készültek képek is, de ezek e pillanatban sajnálatos módon egy kivétellel, melyet utólag a szövegbe szúrtam, lappanganak valahol. Úgyhogy azzal főzök, amit megtaláltam a spájzban, amit meg nem találtam meg, arról ünnepélyesen megígérem, hogy legközelebb abból fogok főzni.]

partinagy_01
2013 júniusában a Műcsarnokban, a Jelenkor Kiadó 20 éves fennállásának alkalmából rendezett felolvasóesten, Schein Gábor és Vörös István társaságában.

Fiatalabb, velem egykorú vagy nálam idősebb barátaimnak gyakran szoktam halkan odasuttogni azt a maradi véleményemet, hogy minden, velünk kortárs irodalmi jelenség — legyen az ma jelentősnek tűnő író-költő vagy nagy sikert aratott, széles körben olvasott mű, de akár meg is fordíthatom, legyen az saját pályáját az egyetemi padsorok biztonsága után szövegek közt egyengető kezdő kritikus kinyomtatott véleménye vagy ideig-óráig a szélre sodort, asztalfiókban maradt szonett, novella, esetleg a második fejezet közepén félbehagyott nagyregény — nos, minden ilyen jelenség valódi értéke a mindenkori mai naptól számított ötven esztendő elmúltával fog igazából feltárulni. Mégpedig abból, hogy ötven év múlva emlékezünk-e rá, egyáltalán, tudunk-e róla, pontosabban, a többes szám első személyt könnyű szívvel elhagyva, emlékeznek-e rá és figyelmet szentelnek-e neki majd azok, akik idejüket az akkor születő, akkor kortárs művek és szerzők fürkészésével fogják tölteni, és akiknek a ma akkor már réges-rég tegnap vagy tegnapelőtt vagy szinte teljesen a ködbe vésző múlt lesz.

Úgy marhaság, ahogy mondom, ahogy halkan oda-odasuttogom.

Lajoska
Esterházy Péterrel és Parti Nagy Lajossal a Szlovák Intézetben rendezett születésnapi köszöntésen. A fotóst és a merevlemezemen meglévő kép forrását nem tudtam azonosítani.

Nézzék is el nekem ezt a bárdolatlanságot, hogy épp egy folyóirat kapcsán jut ez eszembe, egy efemer, a mai napnak szóló és mindenkor tűnékeny valami kapcsán. A Kalligram mindenkori szerkesztői ezt a kétszeres időhöz-kötöttséget, valamely kortársunk kerek születésnapjának megünneplését a jelek szerint egyébként is most már sorozatban idézik a fejükre. Bár ha jobban belegondolok, ötven év múlva az akkor százéves Parti Nagy Lajosra biztosan fogunk mi/fognak ők emlékezni, és mivel az olvasóvá levés útjai kifürkészhetetlenek, talán alighanem akad majd olyan olvasó is, akinek a kedvét a további Parti Nagy-olvasáshoz épp ennek a Kalligram-számnak valamelyik közleménye hozza meg.

Kukorelly Endrével Szentpétervárott, 2004 decemberében
Kukorelly Endrével Szentpétervárott, 2004 decemberében. Egyikőjük a Névát nézi, másikójuk a jeget, de mindketten Leningrádot látják.

Mert akad itt olvasnivaló bőven: rögtön tizennégy költő, Kukorelly Endre és Jász Attila, Mizser Attila és Borbély Szilárd, Térey János és Orbán János Dénes, Balla Zsófia és Peer Krisztián, Varró Dániel és László Noémi, Kemény István és Vörös István, Tóth Krisztina és Kovács András Ferenc kollegiális szonettkoszorúja Parti Nagy Lajos mesterszonettjére. Aztán tudós leányok, Ármeán Ottilia, Duschak Zsuzsanna, Gál Andrea műelemzései; Németh Zoltán egy kismonográfia alapvetésével felérő vázlata, Vaderna Gábor a novelláskötetről, A hullámzó Balaton-ról szóló dolgozata, Vári György és Teslár Ákos Hősöm tere-elemzései, zárlatul pedig az “ötösfogat”-nak nevezett ötösfogat, Polgár Anikó, Keserű József, Vida Gergely, Beke Zsolt és Sánta Szilárd egy-egy írása Parti Nagy Lajos legutóbbi verseskötetéről, a Grafitneszről. A sok jeles és értő tudós írás kivétel nélkül fiatalabb emberek tollából származik; nincs rajta csodálni való tehát, hogy a hangsúly inkább a hozzánk időben közelebb lévő kötetekre esik, legfeljebb fájlalom, hogy a költő prózai művészetének genezisében oly jelentőségteljes Se dobok, se trombiták itt kissé mintha elsikkadna. De hadd ne feledkezzem meg a folyóiratszám a szonettkoszorú melletti két legszemélyesebb megnyilatkozásáról sem, az önmaga dolgairól interjúalanyként minden bizonnyal szívesen nyilatkozó Parti Nagy beszélgetéséről M. Csepécz Szilviával, melyet itt az egész szám kronologikus elrendezéséhez hasonlóan időben előrehaladó igazolványképek sora széljegyzetel, továbbá Selyem Zsuzsa remekbe szabott esszéjéről, mely frivolitásával mintha kissé ellentartana a szám tudományos igényű szövegeinek. De nincsen benne kakaó, ám mielőtt bárki megijedne, ezt nem kritikaként értem, csak annyit mondok, nem kakaó van benne, hanem kávé, kellemesen léha kultúrtörténeti kisesszé ez a kávéról, Parti Nagy-idézetekkel fűszerezve, rávilágítván az eddigi életműben benne lévő egyik igen fontos szövegszerű motívumra. (Hadd tegyem ehhez zárójelben hozzá, hogy kávézni Parti Nagy Lajostól tanultam.) Ha ehhez hozzáveszem, hogy a kávéhoz kávén kívül víz kell, akkor szeretném nagyon hinni, hogy megnevezem Parti Nagy Lajos most kezdődő második ötven évének egyik,  reményeim szerint előbb-utóbb végre majd valóban a maga fontosságában kibomló alapmotívumát.

partinagy_03
Bertók Lászlóval 1998-ban, a Jelenkor alapításának negyvenedik évfordulóján tartott esten (Tóth László felvétele)

Amúgy itt kell elmondanom, mert másutt és máskor nem is nagyon mondhatnám, hogy szinte mindent Parti Nagy Lajosnak köszönhetek, nemcsak azt, hogy e pillanatban e helyen állok. Ha ő 1986 végén nem gondolja úgy, hogy elköltözik Pécsről és odahagyja a Jelenkort, valószínűleg nem kerülök a helyére akkor, amikor ez kellett; ha hosszú éveken át nem segít nekem, nem bátorít, időnként nem húz ki a pácból vagy olykor-olykor szelíden nem figyelmeztet, amikor pedig a dolgok úgy kívánták, valószínűleg nem maradtam volna a helyemen. Így sem maradtam ott, de szolgáljon mentségemül, hogy a saját elmenetelemhez a talán legfontosabb mintát, lásd például a Pécsett egyhuzamban, a könyvtáros-Jelenkor-szerkesztő felállásban eltölthető évek számát, a változtatandók megváltoztatásával persze, éppen tőle lestem el. Egészen biztosan nem lett volna a kilencvenes évek elején Csorba Győző-beszélgetéskönyv, melynek Csordás Gábor mellett ő a kitalálója, előmozdítója volt, és a munka egyik lényeges fázisában a szalagra vett beszélgetés könyvvé szerkesztője. De mondhatom, hogy a szerkesztésnek, ennek a különös, néha látszólag dologtalan, néha viszont nagyon is nem látványosan munkaigényes tevékenységnek jó néhány apró-cseprő trükkjét is segített megtanulni, még akkor is, ha nem teljesen a közeléből lestem el, mit hogyan csinál.

Balla Zsófiával 2008 tavaszán
Balla Zsófiával 2008 tavaszán

Mert rengeteg apró-cseprő trükk van. Nem tudom, tudják-e például, hogyan kell szonettkoszorút folyóiratszámba szerkeszteni. Én mindenesetre idén augusztusig nem tudtam, Hizsnyai Zoltántól, e lapszám szerkesztőjétől értesültem róla a nyáron, hogyan kell. Tegyük fel, megvan a mesterszonett. Ezután ki kell választani 14 költőt, akik a szonettkoszorú a sorrendet tekintve kötött darabjait majd megírják. Fel kell kérni, meghívni, adott esetben győzködni őket, meg kell adni mindegyikőjüknek a kötött sorokat, határidőt szabni, aztán várni, várakozni, pocsékolni az időt. Ám az idő nagyon furcsa magaviseletű partner. A szerkesztőnek, nemcsak olyankor, mikor telik, de mindig ott motoszkál az agyában, hogy a költő is emberi lény, feledékeny, elfoglalt, mihaszna, gyarló, vagy csak az e-mailjét nem nézi, esetleg nincs is neki. És akkor az embert, ha szerkesztő, elfogja a félsz: ha csak egy szonett is kiesik, nem készül el, mire a számot a nyomdába kell küldeni, összedől az egész konstrukció. Beindítja tehát a maga musili párhuzam-akcióját. Titokban, lopva, az éjszaka leple alatt, ha versíró, elkezdi írni a saját szonettkoszorúját, hogy ha valakié véletlenül nem érkezne meg, és minden kötél szakad, kéznél legyen, betehesse, beilleszthesse pontosan a hiányzó helyre, mégse rogyjon össze a már majdnem felépült ház. S ha meg mindenki megírta a magáét, időre, pontosan, lapzártára, promt, annál jobb, annál Kalligramabb.

Ez picike apróság, de erről se feledkezzünk meg, amikor Parti Nagy Lajosnak azt kívánjuk, hogy az isten éltesse őt.

Nagy Bernadette Nyitott Műhely-beli kiállításának megnyitóján, 2013 májusában
Nagy Bernadette Nyitott Műhely-beli kiállításának megnyitóján, 2013 májusában

Az ötven éves Parti Nagy Lajost köszöntő Kalligram-szám linkje itt található.

Advertisements

Tíz év múlva; egy elfelezett vajdajános” bejegyzéshez egy hozzászólás

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s