A számolatlan év — Fischer Györgyről

Éppen egy évvel ezelőtt nyitottam meg Dunakeszin, a VOKE József Attila Művelődési Központjának kiállítótermében Fischer György emlékkiállítását. Az állítás máris pontatlan, igazából 2018. szeptember 21-én, egy péntek kora este zajlott a megnyitó, mikor ez a poszt olvasható lesz, már bőven a következő év szeptember huszonvalahanyadikáját írjuk. De nem is az évfordulót akarom ünnepelni (minden egyes nap évfordulója valaminek, jelesnek, jelentéktelennek, aprónak, nagynak), bár nekem maga a kiállítás és a megnyitása nagyon is nagy dolog volt: az 1956-ban született és 2012-ben fiatalon elhunyt Fischer György munkássága szívügyem. Ünneplés helyett, hogy mégse legyen ez számolatlan év, közreadom Fischer György ritkán látható kisplasztikáiról az ezen a dunakeszi kiállításon készített képeimet, és végigmesélem, miért nem kerítettem sort minderre korábban.

Dunakeszin kétszer voltam kint, egyszer azon a bizonyos pénteken, amikor megnyílt a kiállítás, egyszer pedig az előtte való csütörtök délutánon. A megnyitóra Németh Klára festőművész, Fischer György egykori társa kért fel, azt remélem, két korábbi blogbejegyzésem miatt (az egyik a zalaegerszegi Ivókútról, illetve a keszthelyi-gyenesdiási mártíremlékműről, a másik az ugyancsak zalaegerszegi Országépítőről szólt). Dunakeszin a vendéglátóm, mindenben figyelmes segítőm a galéria vezetője, Harangozó Katalin volt. A megnyitó szövegem fejben nagyjából kész volt már előző nap, tudtam, miről akarok majd beszélni (Fischer György szabadságáról akartam), mégis látni szerettem volna, hogyan néz ki, hogyan hat az, ami azon a csütörtökön már a helyszínen felrakva állt, és ami előtt állva másnap megszólalok, hogyan érvényesül együtt és élő valóságosságában mindaz, amit részleteiben és fényképekről hozzávetőlegesen ismertem már. Csütörtökön autóval mentem, fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy készítsek magamnak néhány emlékeztető fotót, a szöveg éjszakai megírását segítő képet, pénteken az előző nap közlekedési tanulságait is beszámítva vonattal (úgy sokkal jobb, a Dunakeszi Járműjavítónak saját állomása van, onnan pár lépés a művelődési központ az 1920-as években kialakított, építészetileg megőrzött kertes házas munkástelepen), és a mobiltelefonom kamerájára hagyatkoztam. Időm volt a megnyitás napján, korán kiértem, még nem gyülekezett a megnyitó szép számú és szemmel láthatóan az ilyen alkalmakra összeszokott közönsége, pár képet még a legvégén, a megnyitó közönségének elvonulása után, de még a teljes ünnepi megvilágításban is csináltam. (Akárhogy is van, egy kiállításmegnyitó mindenkor ünnep, úgy is szoktunk viselkedni.) Kezemre játszott az időjárás: a 2018-as gyönyörű ősznek két kifejezetten szép, valóságosan “nyári” szeptemberi napja volt szeptember 20. és 21., a délután közepéig átható napsütéssel, a terembe beszűrődő igen jó fényekkel.

Amik itt következnek, nem szabályos műtárgyfotók, ahhoz minden túlságosan kutyafuttában zajlott. Hogy a képek tényleg műtárgyfotók legyenek, sokkal több időre, állványra, irányított világításra, géppel pepecselésre, lassúságra lett volna szükség. A kiállítás Fischer György negyvenegynéhány kisplasztikáját mutatta be, a falakon néhány grafikájával, és emlékezetem szerint ugyan mindegyik tételt lefényképeztem valamilyen módon, itt ebben a posztban a kiállított szobroknak csak úgy a fele lesz látható. De hogy a fényekkel kapcsolatban miről is beszélek, mutatok előbb egy kellően steril belső képet,

az elfüggönyözött ablakokon átszűrődő kora délutáni fénnyel, és mutatok egy konkrét példát, a Marina marina című szobor három, nagyjából ugyanabból a szögből fényképezett képét (bár éppen a kicsi, néhány centis vagy arasznyi elmozdulásaim is beszédesek). Az első felvétel tükörreflexes géppel készült csütörtök kora délután,

a második mobiltelefonnal még a kiállítás megnyitása előtt, amikor a mesterséges világítás még nem volt bekapcsolva,

ez a lentebb látható harmadik pedig már a megnyitás után, este, amikor nemcsak a terem lámpái és a szobrokra irányított szpotfények égtek, hanem talán még a helyi tévé reflektorai is. A közel azonos szögnek az az oka, hogy nyilván úgy éreztem, onnan lehet elérni a legsemlegesebb hátteret.

Azt hiszem, nem kell különösebben magyaráznom, melyik a legsikerültebb kép a három közül, hol jönnek ki legjobban ezeknek az általában 20–50 centiméteres kis bronzszobroknak a valóságos színei és árnyalatai, melyik felvételen érvényesül a szobor tapinthatósága és érzéki közelsége. Nem magyarázom a fényképezés nehézségeit sem (tucatnyi szobor, köztük fontos művek is, két oszlopszerű üvegtárlóban álltak, kamera és üveg összecsapásából én még sosem kerültem ki győztesen, kivéve, ha tükörképet akartam csinálni). Annak viszont örülök,

hogy a Simeon (1999) című szobrot, Fischer egyik zseniális főművét, amelynek az árnyékát jól lehetett fényképezni, a háttérrel kötött lentebb érzékelhető kompromisszummal végül sikerült ebbe a sorozatba mentenem,

sőt, van még egy kép róla — a nézőnek egyszerűen le kell hántania mögüle a hátteret.

Fischer György ezekkel a kicsiny, a figurativitásra alapozó, de az emberi alakot mindig következetesen groteszk módon elformáló bronz darabjaival az 1980-as évek közepe óta 2006-ig, 2008-ig folyamatosan foglalkozott. Hogy kísérletnek, teherpróbának használta-e őket nagyobb szobraihoz, vagy az üresjáratokat kitöltő tevékenységnek fogta-e fel készítésüket, nehéz megállapítani. Vannak olyan darabok, amelyek kifejezetten előtanulmánynak hatnak,

a Pierette (2002) rendhagyó alakformálásával,

a test széles, lapos kiképzésével,

elnyújtásával

elsőre az Országépítő vizuális megjelenését idézi,

a furcsán kicsavarodó Cím nélkül III.,

mely ugyancsak a szélességgel és a keskenységgel operál,

hátulnézetből mintha szintén az Országépítő

egyik nagy trükkjét előlegezné, illetve igazolná.

És hát ott van persze a kiállítás műlistájában II. világháborús emlékműnek aposztrofált kisplasztika, vakus

és vaku nélküli változatban, mely minden kétséget kizáróan a Keszthely–Gyenesdiás határoló utcájában álló

Mártíremlékmű kismintájának bronz változata, a köztéri szobor hatalmas trükkje, a talapzat nagyon enyhe előredöntése, lejtése nélkül.

Már ennyiből is látható a közös stílus, és ebben nincs különbség Fischer György kisplasztikái és monumentális szobrai között, az antropomorf groteszk, az elnyújtás, az eltorzítás, az eltúlzás révén képződő irónia — ez mindkét mesterének, Rétfalvi Sándornak a pécsi művészeti szakközépiskolában és Somogyi Józsefnek a képzőművészeti főiskolán egyaránt fontos eszköze volt. Fischer György ezt a látásmódot a pályáján, nagyrészt már egy szabadabb világban a maga tökélyére fejlesztette.

Itt van például a Flegma (1999),

első pillantásra ülő meztelen férfi, és minél többet nézzük, annál inkább előtérbe kerül a deréktől megnyújtott két láb, az elfordított, kicsavart felsőtest (a két képemen nem látszik, hogy a figura milyen extrém mértékben dől a kis talapzat síkja mögé), az elnyújtott és vázlatszerűen megfogalmazatlanul vagy éppen karikatúraszerűen hagyott arc; mintha semmi nem lenne valóságos rajta egyenként, az egész együtt mégis nagyon ismerősen igazi.

Ugyanez a képlet a Pán (1999),

a széttárt, egymástól túlzó módon eltávolított lábfejek

és a szorosan összezárt térdek meg a felsőtest formátlan elnagyoltsága — arc az arcban, ha figyelmesebben nézzük — mégis hallatlanul otthonos.

Ennek az ülő figurának a nagy plasztikai ötletét talán nem is kell magyarázni,

az Ülő egyetlen lába és két keze úgy kelt tökéletes illúziót, hogy egy pillanatra sem merül fel a nézőben a csonkaság vagy a hiány érzése. (Most, hogy említettem, persze már lesznek olyanok, akikben fel fog.) Hozzáteszem, ez a továbbiakban majd még látható végtagösszevonás a zalaegerszegi Ivókút női figurájában

is benne van.

Jól látható az is (itt, ezen a képen a Lédán, ez az egyik legkorábbi itt szereplő darab, 1988-as),

hogy ezek a saját mozgássorukból egyetlen statikus pillanatra kiemelt, természetes vagy természetellenes kinetikájukban egyetlen statikus pillanatban megállított és rögzített alakok (ami végső soron a figuratív szobor definíciója)

— akár a helyzetükben legrögzítettebb

darabok is —

mennyire telítve vannak

dinamikával,

sőt, mennyire lényegük

a tőlük elválaszthatatlan mozdulat.

Így van ez a Zsuzsannában (ezt az 1992-es szobrot alighanem Samu Géza nézte volna nagyon szívesen),

az előrehajló testtartásban szinte sürgetően benne a kiegyenesedés,

a Davadavada (2004) két egymásnak feszülő férfialakjában már szinte látjuk,

ahogy a két geometrikusan egymáshoz illesztett figura el fogja engedni egymást,

értelemszerűen a tematikus mozgásdarabokban,

a Holdban

vagy a Kis lépésben (2002) —

ez utóbbi kettő a címe alapján ugyanabba az asszociációs mezőbe tartozhatott annak idején, amikor a szobrász kigondolta őket.

Apropó, címek. A tárlat anyagában jó néhány kis szobor volt, amelyek a Cím nélkül címet viselték, utána sorban római számokat, de amikor volt tényleges címük, attól valahogy a szobor is beszédesebbé vált. Az itt látható, bal térdét felhúzó, félig ülő, félig támaszkodó figura

(egyáltalán nem támaszkodik különben) a Délelőtt (2003) címet kapta,

akkor a várt váratlanság kategóriájába tartozik a hátán fekvő, ezúttal mindkét térdét felhúzó másik figura alatt

a Délután címet megpillantani.

De a Cikk cím megtévesztett,

az elnyújtózó, félkönyékre támaszkodó, heverő alakban

egy újságolvasó férfit láttam, a széles mellkas elé a kinyitott újságot is odagondoltam, és sokatmondónak találtam a címadást.

Egészen addig, míg meg nem találtam párdarabját, a Cakkot —

nesze neked, referenciális olvasás, nesze neked, figurális megfeleltetés!

Még egy fontos dolog ennek a kihagyásos hevenyészett szoborsétának a végére: az eddigi képekből is feltűnhetett, a kompozíciókban milyen fontos szerepet játszanak a kis gránit idomok, azok a téglatestek, kockák, amelyek a szobor voltaképpeni talapzatát képezik. Ez nemcsak a talpat, a tartóelemet célzottan tematizáló daraboknál van így, mint A lépcső (1994)

a szintén emblematikus

Három kocka (1995) vagy az ugyancsak jellegzetes

Hoppá (2003) esetében,

hanem paradox módon azoknál a kis szobroknál is,

mint amilyen ez az “egyetlen lábas” kisplasztika (Cím nélkül),

amely teljesen elhagyja a talpat (itt is ugyanaz a fényképezési szög, de a két kép között egy nap különbség van) —

a szobortalp zérómorfémája,

akár a Nárcisz (2006) című szobor.

Ott van ugyanakkor ez a kisplasztika, a Fürdő nő 2., a talapzat nyújtotta lehetőségeket kompozíciójában a végletekig kiaknázó darab,

a Morpheus II.  (2002),

ahol az élére állított négyzet alakú gránithasábon végignyúló figura

különleges egyensúlyi helyzetben a földre tenyerel,

az Ülő I., ahol a talapzat és a figura viszonyának az átlagosnál erőteljesebb jelentősége van,

a Szisziphosz (2001), ahol a címadó alak

az elfektetett hasáb formájú talapzatot görgeti maga előtt, szintén az “egylábas” megoldással,

és végül egy véletlenül előálló tévesztés, amely érdekesen világít rá e kisplasztikák talapzatainak variabilitására. Csütörtök délután, amikor először láttam, a Morpheus még így állt, és meg kell mondanom, különös akrobatikájával nem lógott ki a többi szobor közül.

Másnap, a kiállítás végleges berendezésének idejére kiderült, a szobor helyes állása ez — a Morpheus nem égbenyúló, hanem fekvő alak. Már a poszt közreadása után hívta fel a figyelmemet Harangozó Katalin, hogy van még egy szobor, ami nem a helyes állással került be a képeim közé,

az Ülő I. című kis szobornak

az az autorizált állása, ahogy a szövegem legvégén hivatkozott Fischer György-albumban is látható (így, helyesen viszont ez is igazolja a kis szobortalapzatok sokféle használatra vonatkozó fentebbi megjegyzésemet). De akár így állnak, akár úgy, egyenként képesek reflektálni az összes többi szobrot és ezzel reflektálni egyúttal azt is, ami Fischer György szobrászati stílusát jelenti.

Zárásul két közelkép maradt, két makró két fejről, két arckifejezésről, az első a Délelőtt részlete,

a második a Hoppá című darabé — de ezek aztán tényleg már csak a töredékek töredékei, a többi szoborról ilyen részletképeket csinálni nem maradt időm. Pedig technikai értelemben valószínűleg ezekben az arcrajzokban, fejrészletekben van benne Fischer György művészetének legérdekesebb titka.

*

Itt most nem tudom segítségül hívni a blogom újabb keletű címét, mert nem “csak a képre emlékezem”, hanem tulajdonképpen minden apróságra ezzel a két szeptemberi délutánnal/koraestével kapcsolatban — amikre nem, azokra azért nem, mert valószínűleg már akkor sem tudtam őket. Mindenesetre ekkor találkoztam először személyesen Németh Klárával és Fischer György gyermekeivel, Bencével és Judittal. Klára ekkor mondta el nekem, hogy a youtube-on fenn van egy Somogyi József-portréfilm, 1978-ban, 79-ben készülhetett, Somogyi a fénykorában van, a film egyik jelenetében hallgatóinak főiskolai munkáit bírálja, javítgatja tanítványai agyag aktszobrait, többek között Fischer György munkáját is. A filmben a főiskolás Fischer György 6:08 és 7:50 között, okkersárga pulóverben látható — ezt a tudást most továbbadom az idáig eljutó olvasónak.

És már csak a bevezetőben tett ígéretem teljesítésével tartozom, vagyis hogy eláruljam az okát, miért vártam ezzel a bejegyzéssel egy évig. Az történt, hogy a kiállítás hatása alatt néhány napig nagyon elszánt voltam, hogy ezt a posztot gyorsan megírjam. De a képeim idehaza csalódást okoztak, különösen az emlékezetemben élénken élő valóságos műtárgyak után nagy többségüket használhatatlannak találtam az itthoni képernyőmön. Egy évnek kellett eltelnie, majdnem pontosan egy évnek, idén szeptember 20-án határoztam el végül, hogy erről a tavalyi alkalomról mégiscsak megemlékezem; onnan már a szokásos módon ment, a képeim nézegetésével. Egy év eltelhet számolatlanul; de sok számolatlan év már egy egész élet. Arra meg nincs idő csak úgy.

*

A szobrok címeinél a kiállítás előtt nekem átküldött műlistára, az évszámoknál a Fischer György szobrász című képes albumra támaszkodtam (Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg, 2017. 140 oldal, 6300 Ft), mely bő válogatást tartalmaz Fischer György kisplasztikáiból és bemutatja összes köztéren elhelyezett monumentális szobrát.

 

 

 

 

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok.

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.