És mik vagyunk, kívánkozik a cím két eleme közé a kérdés, de nem akarok sem Paul Gauguinnel, sem Illyés Gyulával versenyre kelni a válaszadásban. Mint ismeretes, Gauguinnek 1897-ből van egy majdnem hasonló című programatikus festménye, ezt a művészettörténetírás Gauguin “végrendeleteként” tartja számon,

A kép forrása.

de tudjuk, ami majdnem az, az nem az. A Gauguin-kép címe egészen pontosan úgy szól: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?, és jobbról balra haladva az emberi lét állomásait festette meg rajta külön ikonográfiai epizódokban a tahiti élete legmélyén járó, betegségek, személyes tragédiák és alkotói válság gyötörte festő. Illyés eredetileg a Nyugat hasábjain 1936-ban megjelent Egy népfira (A Puszták Népe szerzőjére) című önmegszólító versaforizmája (“Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, — azzal, ecsém: hova mész!”) az 1945 utáni magyar gondolkodásban jóformán ősképe lett a sokak számára oly kedves “mik vagyunk”-szólamnak. Mindenesetre nem véletlen, hogy a két, kronológiailag logikusan adódó elemet a saját címadásom során megfordítottam.

El is mondom, miért, méghozzá kövek segítségével, kőszobrokéval, kődomborművekével.

Van egy szeretett épületdíszítő szobrom az Erzsébetvárosban, a Bajza utca–Damjanich utca sarkán álló modern, az 1930-as évek közepe táján emelt minőségi lakóépület Bajza utca felé eső frontján, a második emelet magasságában.

Azt hittem, ezerszer lefényképeztem már, de nem, 2017 szeptemberében egy verőfényes őszi napon külön el kellett zarándokolnom hozzá. Ebben még nincs semmi különös, ilyen jellegű díszítőszobor, akár még akt is, mindkét nemből számtalan akad Budapest-szerte, és aki ismer engem (és még nem is kell szeretnie), tudja, sokhoz elzarándokoltam már. Ez a szobor ráadásul nem első helyen jegyzett szobrász műve, a ház felépültekor elhelyezett ornamentális figurát Szentgyörgyi Darabos János készítette, akinek a Köztérkép kiterjedt adatbázisa ezen kívül két munkájáról tud.

Kendőjét vagy fürdőleplét két kézzel a feneke mögött leengedő nőalak,

aki ily módon engedi látni bájait a pesti utca népe előtt,

miközben fejét jobbra fordítja és a meztelen emberek mindentudásával felfegyverkezve mosolyog.

Ez teljesen rendben van, kicsi szelídségből, kicsi vagányságból, kicsi lesajnálásból táplálkozik ez a mindentudás,

a keresztbe tett láb, a behúzott has,

az álló testtartás pedig vonzó látvánnyal ajándékozza meg a nézőt, klasszikus megformálásban,

klasszikussága még talán némiképp ellentmondásban is van az épület jó minőségű modernségével, a szikár geometria felé hajló homlokzati kiképzéssel.

De még minden rendben.

Akkor tűnik fel valami szokatlan,

amikor a szobor középnézetéből elindulunk a színházi jobb felé,

Makovecz Benjámin felvétele, 1985. Fortepan-azonosító: 108236

és ezt a látványt összehasonlítjuk a Fortepan jóvoltából rendelkezésre álló régebbi képekkel.

A jobb oldali nézetből jól látható, hogy ez a szépséges teremtés az épület homlokzatának legutóbbi renoválása óta

belesüppedt a megvastagodott szigetelő vakolatrétegbe, bal karjának középső, támaszkodó része valósággal elmerült a purhabban,

Makovecz Benjámin felvétele, 1985. Fortepan-azonosító: 108235

pedig eredetileg ez nem volt így. És ha az embernek erről tudomása van,

erről a süllyedésről, onnantól fogva már elölnézetből sem lesz képes többé másképp látni ezt a díszítőszobrot.

Ugyanerre van egy másik példám is, díszítőszobor ugyancsak, építészettörténetileg szintén jegyzett épületen álló szobor, ugyanabból a korból, mint a Bajza utcai nőfigura: az ismeretlen alkotójú Hügeia-ábrázolás (baljában kis tálkával, jobbjában kendővel) eredetileg Hirsch Gyula és felesége, az építtetők és első tulajdonosok megélhetésére és elfoglaltságára utalt — Hirsch a ház udvari traktusaiban kis gyógyszergyártó üzemet működtetett a második világháború előtt.

Az épület aztán ebek harmincadjára jutott, de lehámlott vakolata, csupasz téglái előtt

a leharcolt konzolon álló kis nőalak

rendületlenül kitartott.

A homlokzatot helyrehozó tatarozás nagyjából ugyanazzal az eredménnyel járt, mint a Bajza utcában, legfeljebb szolidabban és visszafogottabban, mint amott.

Nincs ebben semmi különös, egy díszítőszobor rögzítése mindig építészet és szobrászat összecsapásának terepe, példát rá épp az előző, Laborcz Ferenc várpalotai

fali plasztikájáról szóló posztban mutattam,

de volt már erről szó Vigh Tamás kapcsán is,

ugyanott több kép Szebényi Imre korcsolyázó párosáról,

lesz majd szó a rögzítésről

a tüneményes Makrisz ürügyén is, ha egyszer oda jutok (a szoborhoz már odajutottam, csak a poszt nincs kész),

és ezt a nézetet Vilt Tibor 1961-es Apáczai Csere János emlékjeléről nem tettem be ugyan a szobrászról szóló összefoglalásomba, tény, hogy a műalkotást valahogyan rögzíteni kell, akár fémből, akár kőből készült,

és ez még akkor is így van, ha a szobor éppen az elsüllyesztéssel, az elsüllyedéssel expressis verbis saját, falon való elhelyezését tematizálja — mint ez az egyelőre előttem még azonosítatlan szerzőjű szobor az amszterdami Wanrooij Gallery homlokzati falán.

De a címben feltett kérdés másik fele még hátravan, és őszintén bevallom, az egész poszt annak köszönheti létét, hogy az itt következő képeket egészen mást keresve véletlenül megtaláltam az egyik könyvtáramban. 2017 februárja volt, nekem új, még begyakorolatlan gépemmel egy szombaton kimentem a télvégi, szürkés, váratlanul fel-felderengő időbe, a talajt Óbudán, a Filatori gát környékén az előző napokban lehullott hó esőverte, éjszaka visszafagyott maradványai borították, mindegyik földön álló szobor leírhatatlanul borzalmasan, szürkén és élettelenül hatott az elkészült képeken. A falra felhelyezett domborművek nem, azoknak kifejezetten jót tett a kemény rajzfilmszerűség.

Madarassy Walter A katona hazatér családjához című, a téglafalas általános iskola Vihar utcai bejárata mellett elhelyezett domborműve (noha a szerzői mesterjegy és évszám szerint 1961-es műről van szó) azonban nem különösebben nyert meg magának. Nyilván Aquincum közelsége inspirálta és indokolta a domborművet,

én meg nyilván kötelességtudóan nekiláttam,

hogy kifényképezzem először nagyobb jeleneteit,

ilyen

vagy olyan

kivágatokban,

aztán a figurákat,

ilyen vagy olyan

közelítésben,

aztán sorra vettem az arcokat, a katonáét,

a Pénelopéként odahaza várakozó feleségét,

a legnagyobb fiúét,

a galamb után elsőként kapó középsőét,

a karon ülő legkisebbét,

a kép jobb oldalán nagylányi/sógornői/szomszédasszonyi státuszában álldogáló fiatalabb lófarkas nőét,

azután a részletek közül a fontosakat (a galamb feltétlenül az, hiszen a katona hazatérésekor ezt hozza ajándékba az otthonmaradottaknak, a béke ígéretét, a reményt, hogy még egyszer nem megy el új/régi provinciákat meghódítani/megvédeni),

meg az abszolút jelentékteleneket, de megkapóakat —

hátha majd idővel, az utólagos sokat nézésem segítségével a sok-sok apróságból összeadódik az egész.

De a saruknál (afféle Kerényi Jenő-hommage-oknál) —

bár éppen ez, a három, kétoldalt egy-egy szélesebb, középen egyetlen keskeny táblából összerakott kő dombormű egyik metszésére eső saru igen szép darab — eluntam magam, és fényképezési taktikát változtattam.

Nyilván nem először és nem utoljára fordul velem elő, hogy a tipikusan kétdimenziós, egyetlen értelmes nézetű domborműveket extrém szögből, éles skurcból fényképezem le.

Így jártak Makrisz Agamemnon a József Attila-lakótelepen, a Pöttyös utcai bölcsőde falfelületén 1960-ban elhelyezett, Játszó gyerekek című, háromdarabos domborműsorozatának darabjai,

a hajtogatott papírmadarat meglovagoló kislány,

az ugyancsak hajtogatott paripa hátán ülő

kardos-csákós kisfiú

és az egyszerű optikai trükkel

szép sorba állított három kislány. Végül is nem baj, hogy a látszólag kétdimenziós domborművekről kiderül, hogy mégis van egy harmadik, jóllehet halvány dimenziójuk. De ez a skurc az óbudai-békásmegyeri Madarassy Walter-domborműnél még megdöbbentőbb eredményt hozott.

A semlegesebb hátulnézeteknél még hagyján,

a harmadik dimenzió meglétét még egyértelműbben érzékeljük,

De amikor az egyik figura váratlanul szembenéz velünk,

hirtelen érzékelni tudjuk a megformálás végtelen abszurditását, Patyomkin-falu szerű álságosságát. Azt persze, hogy a szobrászatnak szüksége van a trükkökre, jól tudjuk.

De rögtön válaszunk is van a címben feltett kérdésre,

kőbe megyünk, kőből jövünk; és persze hogy kövek vagyunk, ecsém.

 

*

 

A szövegben részletesen említett alkotások a Köztérképen:

Szentgyörgyi Darabos János: Női akt, 1936

Azonosítatlan szobrász: Hygieia, 1935

Madarassy Walter: A katona hazatér családjához, 1961

Makrisz Agamemnon: Játszó gyerekek, 1960

*

Az épületek leírásánál a Ferkai András szerkesztésében megjelent Pest építészete a két világháború között című könyvre támaszkodtam (Modern Építészetért Építészettörténeti és Műemlékvédelmi Kht, Budapest, 2001).

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.