Tülköl a gyár, szól a madár

Gyakran megkérdezik tőlem, néha még olyanok is, akik alkalmanként tanúi az ilyen pillanatoknak, hogy szoktam-e érezni valamilyen megrendüléshez hasonlót, ha végül szembetalálom magam egy-egy olyan szoborral, amit élőben először pillantok meg és már régóta vágyakozom rá. Látszólag hülye kérdés, mert persze, hogy igen, ugyanakkor, ha belegondolunk, mégis nagyon furmányos kérdés (két ok, ami megmagyarázza, miért is nem tette fel még soha senki), általában világít rá ugyanis szoborfogyasztási szokásaink mibenlétére (ahogy ugyanez a fogyasztás az előadóművészeteknél, színház vagy élő zene esetében a közvetlen tetszésnyilvánítás révén evidens, és még a filmnézésnél vagy az olvasásnál is léteznek a kialakult formái vagy csatornái). Egy nyilvános térben elhelyezett térbeli idom (a méretétől, a közvetlen alakjától és még a dimenzióitól is tulajdonképpen teljesen függetlenül) hatásának igenis lehet fokmérője ez az első megpillantásra előálló megrendülés, katarzis, pozitív megdöbbenés vagy jóváhagyó tudomásulvétel; igen, ez az, ilyennek képzeltem, ilyen hát a valóságban — és ez a megismerés lefolyhat akár úgy is, hogy a gyanútlan nézőnek, az egyszerű járókelőnek magáról a műről semmilyen előzetes fogalma nincsen, a tetszését egyszerűen megelőzi vagy együtt jár vele a megpillantásakor előálló megrendülés.

De akárhogy is ragozom ezt a megrendülést, legutóbb és igen erőteljesen ezt éltem át idén februárban Várpalotán, amikor a belvárosban, a postaépület főhomlokzatán megpillantottam

Laborcz Ferenc az épületen 1963-ban elhelyezett vörösréz domborítását,

a Híradás című fali plasztikát. Nem zárójelbe kívánkozik, ezért nem is teszem abba, hogy azon kevesek közé tartozom, akik Várpalotát évek óta a szívük közepében dédelgették és vágytak oda; az elmúlt években rengeteg időt töltöttem a Bakonyban vagy a Balaton északi partján, de Várpalota valahogy mindig kimaradt, nem volt rá idő vagy tényleg kiesett az oda- és főként a sietésben töltött visszatartó úton. A vágy, az érdeklődés éveken át az ott épségben megmaradt, új funkcióval felruházott egykori zsinagóga épületének szólt,

amelyről jellemző módon most, hogy végre megláttam, mindössze egyetlen használható képet készítettem, ebből viszont jól látszik, hogy Várpalota első személyes találkozásunkat könnyű, el-elakadó és újrakezdődő tavaszias esővel és az inkább hideg téli égen lazán átderengő szelíd fényekkel köszöntötte, ami viszont igen jót tett mostani érdeklődésem tárgyainak, a várpalotai szobroknak (több is jön majd közülük a következő hetekben, és ez, mint minden ígéret, tényleg zárójelbe kívánkozik). Az időjárási körülmények külön előnyére váltak

a zsinagóga északi falával átellenben, az út túloldalán álló Laborcz Ferenc-plasztikának,

mely a nemrégiben felújított homlokzaton a nem túl éles, de nem is tompa napfényben káprázatosan és lefegyverzően hatott. Én erről a fali plasztikáról rengeteg képet láttam már azelőtt; élőben eleve megdöbbentett a mérete — sokkal nagyobb, monumentálisabb dolog, mint ahogy előzőleg elképzeltem. Akik emlékeznek még a debreceni Vegyészekre,

egyet fognak érteni velem abban, hogy a várpalotai híradás-allegória nőalakja mintha csak egy lenne az egykori Biogal-gyógyszergyár homlokzatára a rákövetkező évben felkerült tízfős kompániából, figuralitása és absztrakciója dialektikájában pontosabban végigmondott narratívával.

Híradás a modern módon, a kép bal oldalán alul lévő hanghullámok vagy akár képernyők segítségével, és híradás a hagyományos módon, a már már természetellenesen hosszan kinyújtott jobb karon ülő (posta)galamb felröptetésével. Tül-köla-gyár, / szól-ama-dár. Itt azonban rögtön van egy bökkenő.

A fali plasztikáról rendelkezésre álló néhány archív képről jól látszik, hogy Laborcz eredeti elgondolását valamelyik korábbi felújításkor átrendezték; a hanghullámok/képernyők a szobor mögül a női alak kinyújtott jobb karja alá kerültek,

és ezzel nemcsak a kép finom egyensúlyi arányai változtak meg, hanem egyben az ábrázolás jelentése is,

modern és hagyományos valamiképpen egyenértékű, egymással felcserélhető lett, miközben az eredeti megformálás az én felfogásomban egyértelműen új-párti vagy modernizáció-párti volt, a felröppentett galamb pedig afféle archaikus-díszítő érzékeltetés.

A harmadik archív képen (a sárga Zsiguli miatt ez is a hetvenes évek második fele) Laborcz Ferenc műve kissé talán a háttérbe szorul, a bal oldalon, a fa takarásában viszont elővillan a zsinagóga, a posta melletti lakóház jobb oldalán meg egy igazi kereskedelmi reklám-gyönyörűség látható (talán még jobb állapotban van ott az előző archív képen), olyasmi, olyan sgraffito, ami ma már nemigen vehető szemügyre sehol (ez a példány is tovatűnt azóta, mosógépestül, lábon álló tévékészülékestül, keravillostul).

De mégsem hagyhatom megemlítetlenül,

hogy egy helyen az országban

biztosan létezik ilyen,

mégpedig Dunapatajon, a ma is helyi áruházként működő egykori Áfész Áruház két utcai homlokzatán hirdeti a felirat,

“Időt, pénzt takarít meg, ha helyben vásárol”,

és a kis katalógus

sorban

végig is mutatja nekünk,

mik azok a tételek,

amiket helyben,

időt,

pénzt megtakarítva

érdemes

vagy lehetséges

ebben az árucikkeiben néha már-már azonosíthatatlan bőségben beszerezni. Na de vissza Várpalotára, a hírközlés-allegóriához.

Technikailag éppenséggel volt mód erre az átrendezésre, amiről fentebb beszéltem, technikailag talán indok is,

a főalak kissé közelebb került a fal síkjához, lehet, úgy, hogy a szigetelés vagy a vakolat rétegei nőttek meg,

a “modern” elemet pedig valamelyest kiugrasztották ebből a síkból,

a faltól való nagyobb távolságnak köszönhetően nagyobb teret engedve az árnyékok játékának;

és technikailag talán értem is az átrendezést, artisztikusan nem nagyon.

De a vicc az, hogy akárhol van az az absztrakt elem, a plasztika sűrűsége, életbeni nagysága és letaglózó magától értetődősége önmagáért szavatol. Laborcz Ferenc ez, a legjobb formájában. Nem tülköl már a gyár, de a madár még szól.

*

A fali plasztika a Köztérképen.

*

A három archív kép az egykor.hu oldal várpalotai lapjáról való.

A dunapataji Áfész Áruház sgraffitói ugyancsak a Köztérképen.