Napra ülve, évre várva

Ez a poszt egyik tavalyi ígéretem következménye, beharangoztam ugyanis Ungvári Lajos a tiszaújvárosi erőmű előtti parkocskában elhelyezett szobrát. De amikor a képekhez jutottam, rájöttem, nem megyek velük sokra, és nem akartam a Mit lát a szobor? 2.0-ás variációját megírni, lentebb majd könnyedén megítélhető, végül legfeljebb úgy is csak az 1.01-es verzió jött volna össze. Na de mire jó, ha az ember merevlemezén van egypár szoborkép tartalékban? Pontosan erre. Ungvári Napozó nőjének sikerült két társat is találnom, az egyiket, Grantner Jenőét Tatabányáról eddig sehogyan sem sikerült beillesztenem a blogba, a másikat, Ferenczy Béni ülő nőjét a Krisztinavárosból az egyik bejegyzésbe már igen, de aztán kivettem onnan, gondolván, lesz annak majd jobb helye is. Hát itt ez a hely, ráadásul a három felállítási évszám (1959, 1961, illetve 1967) szinte magától megad minden magyarázatot, anélkül, hogy nekem tovább kéne szaporítanom a szót.

De aki ismeri a blogot, tudja jól, hogy imádom szaporítani a szót, és ezt, a szószaporítást most sem fogom megállni. Néha a szó szoros értelmében addig kell szaporítanom, míg a szó éppen ahhoz a képhez ér, amihez érnie kell; ez sohasem történik fordítva. Mindezt zárójelbe kellett volna tennem. Három, nagyjából egyforma méretű, azonos technikájú, hasonló zsánerű köztéri szobor jön itt, mind a három meztelenül ülő nőt ábrázol nagy fokú anatómiai pontossággal, (mész)kő posztamensen bronzból, az életnagyságnál a köztéri szobrászati méretkonvenciókhoz igazodó nagyobb megformálásban, de nagyjából nézőjük közvetlen perspektívájában. Eredetileg mind a hármat vízmedence vehette körül, ezek közül ma már csak a legexponáltabb helyen, a Horváth-kert északnyugat felé eső oldalában üldögélő Ferenczy Béni-féle nő részesül ebben a jótéteményben, a három évszám pedig, azon túl, hogy behatárolja ennek a szoborblognak az egyik központi időszakát, módot ad arra is, hogy megfigyelhessük, a klasszikus zsáner, az ülő nő témája lépésenként hogyan korszerűsödik, úgy persze, hogy a figuralitás szabályrendszerét végül sehol, egy pillanatra sem szegi meg az egyik darab sem. És hát persze a három szobrász közül Ferenczy Béni volt ugyan a nagy, szótlan mester, a három szobor legalábbis itt, ebben a sorban mégis úgy hat, mintha egymás folytatásai lennének. De ez csupán látszat, senki ne dőljön be neki.

Grantner Jenő (1907–1983) tatabányai szobrát első látásra úgy is felfoghatjuk,

mint afféle ideológiai attribútumok nélküli szocreál iskolapéldát,

ám ebben leginkább csak az 1959-es évszám,

illetve a közvetlen elhelyezés a ludas: a szobor a Ságvári-lakótelepre, a lakóházak és az egykori Ságvári (ma Szent Borbála) út közti kis, a helyi stadionnal nagyjából átellenben lévő teresedésre került, saját korában hamisítatlan szocreál, ma inkább elszegényedett, lepukkant, középosztálybeli környezetbe.

(Zárójelben teszem hozzá, mert a mellékelt képekből nem egészen jön át, hogy mai környezete az egyébként dicséretesen felnövekedett, de gondozatlan vegetáció következtében szűkösnek hat, a szobor a szellős tér hiánya miatt jóval, aránytalanul nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában — tudat alatt valószínűleg ezért is hanyagoltam eddig, mert nem a róla készült fényképek, hanem 2014-es valóságos élményeim éltek bennem vele kapcsolatban.)

(És tessék, rögtön egy kép a tudatalattimról, a szobor hátuljánál vetődő árnyék formájában.)

(És még egy zárójel, aztán ezt, ígérem, befejezem: a szocreál asszociációk azért is merülhetnek fel, mert Grantner Jenő, ahogy erről itt már sokszor volt szó, a két világháború közötti idő Római Iskola-ösztöndíjas, fiatalon felkapott, jelentős köztéri presztízsszobrokat is jegyző szobrásza a háború után kénytelen volt beállni a sorba, és tíz éven át sajnos sok-sok alkalommal pörkölte meg magát a hivatalos stílben, anélkül, hogy igazán a húsosfazék közelébe került volna. (Ami itt azt jelenti, hogy beérkezést, elismerést, díjakat, jómódot jelentő nagy köztéri Lenin már nem jutott neki.))

Ám ha elfogulatlanul nézzük az egészet,

a szobor egy-az-egyben valóságossága szép, kicsit időtlen, kicsit tét nélküli klasszikusságot takar.

Szépségének foglalata viszont

nem is feltétlenül a távolba meredő arc,

a halvány és egyszerre fölényes mosolyba rendezett arckifejezés,

nem is a fül, a hosszú nyak, a szépen megnyíló vállgödör vagy a természetesen ereszkedő mellek, az előrehajlástól gömbölyödő has,

hanem ez,

ez az előrenyújtott, bal kézzel megfogott, megemelt lábfejű jobb láb (az előregörbített hüvelykujj, a visszahúzott lábujjak csak fokozó ráadás).

Ez az alapmozdulat,

a félig félrefordított fej mellett ez a testtartás tölti meg a szobrot dinamikával,

mozgással, miközben az előrenyúló bal kéz arra is szolgál, hogy a kor felfogásának megfelelően eltakarja a megnyíló ölet (hogy a blog egyik korábbi posztjának címet adó Kosztolányi-sort költsem át, egy percre eltakarom, ami örök),

és ennek a hátulnézetben is lesz következménye,

a gyönyörűen rétegződő ívek és hajlatok

artikulálódásában, amit az alacsonyan sütő délutáni őszi nap mindannyiunk örömére ezúttal még külön is kiemel.

A blogon szerepelt köztéri női aktszobrok kapcsán jó néhányszor elmondtam már, hogy ezek a szobrok afféle erotikus összeesküvések, a korabeli férfitársadalom nagyobbik része számára a szexuális fantáziát és libidót serkentő, kizárólagosan hozzáférhető közlátványosságok voltak, hiszen az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán meglehetősen prűd szabályok és tabuk éltek a meztelenség közszemlére tételének dolgában. Ez érvényes a nagy tekintélyű Ferenczy Béni (1890–1967) Ülő nő című aktjára is, amely ráadásul 1961-ben a főváros egyik szembetűnő pontjára került, a Horváth-kert Krisztina körút felőli rézsűje elé,

és ma felújítva, eredeti önmagához mérhető kivitelben pompázik.

Ferenczy Béni persze az álló fiúaktokban volt utánozhatatlanul nagy (jönnek majd azok is egyszer),

mégsincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy hetven körül a női akt témája felé fordult,

és nem sokkal a téma nagy magyar mesterének, Medgyessy Ferencnek a halálát követően ilyen Medgyessy-ihletésű, Medgyessy-idomú és Medgyessy-megformálású női aktot bocsátott a budapesti közönség szeme elé. Ide tartozik, hogy nagyívű pályaképet 1956 utáni munkásságáról nehéz felvázolni; agyvérzése következtében utolsó tizenegy évében féloldalára megbénult, és csak bal kezével tudott mintázni — de ennek a szakasznak az egyik mesterműve ez az ülő nő.

Azon pedig még kevesebb a csodálkoznivaló, hogy közvetlen tárgyául nem egy csitrit,

filigrán hajadont választott,

hanem az idő múlását már megtapasztaló, érettebb nőszemélyt.

Ferenczy aktjában nincs olyan rendkívüli gesztus, mint Grantner meztelen nőjének kinyújtott jobb lábában, ennél fogva az egész kompozíció statikusabb, köznapibb,

hátulnézetből akár még szimplább dolog is,

ugyanakkor ebben a szoborban is

ott van

az arc megkapó, szinte időn (történelmi időn és életidőn)

kívüli szépsége,

egyfajta zártság és

befelé figyelés,

tényleges szobrászati ellenpont a kompozíció legszembetűnőbb vonásához,

vagyishogy ebben a szoborban,

ha csak apró résnyire is,

a kortól szokatlan merészséggel

eltávolodik egymástól térd és comb,

és jól kivehetően megmutatkozik a fedetlen női öl örök rejtélye.

De ez csak múló pillanat (noha örök), a Tabánban már újra szovjet filmet vetítenek, háborúsat, de ne véreset,

fussunk, le ne késsük az elejét.

Ungvári Lajos (1902–1984) tiszaújvárosi szobrában semmiféle ilyesfajta erotikus trouvaille, kitárulkozás vagy eltakarás nincs,

a Napozó nő öle szinte absztrakt geometriával van (ha rosszindulatúbb vagyok: sehogyan sincs) megrajzolva,

bizonyos értelemben a három közül mégis a legexplicitebb aktszobor.

Ennek elsősorban nem is a szobor legfeltűnőbb jegye,

a figura behunyt szeme az oka,

sokkal inkább az, hogy ennek a nőnek a meztelensége az eddigi két szoborral ellentétben nem valamilyen kontemplatív-meditáló ruhátlanság,

hanem egy könnyen felismerhető, hétköznapi, a mezítelenség tényét értelemszerűen magyarázó aktus van ott mögötte hangsúlyosan, narratívan elbeszélve,

a nő két kézzel fogott törölközőjével

a hátát törli,

miközben szemmel láthatóan önfeledten, teljes nyíltsággal és büszkén adja át magát a nyári napsütés korlátlan örömeinek.

Mindenesetre finomítanom kell a bevezető résznek azt a megjegyzését, amely túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított az 1967-es felállítási évnek — a hátulnézetből jól látható, hogy a szobrász a törölközőre mesterjegyét és a készítés évszámát is odavarázsolta, az pedig 1964, a három év csúszásnak meg inkább városfejlesztési okai lehettek, mint cenzurálisak vagy ideológiaiak,

és az évszám ismeretében még kevésbé meglepő, hogy ennek a szobornak az arckifejezésében is ott van az a félhalvány, kissé lenéző félmosoly,

az a lefitymáló nemtörődömség,

amely minden, a többiek előtt ruhátlanul mutatkozó ember sajátja (“itt vagyok én, tessék, nézzetek, bámuljatok, ha nincs jobb dolgotok”),

és hát bámulni éppenséggel van mit.

Abba a szívemnek egyébként kedves mellékszálba, hogy a három szobor közvetlen geometriája hogyan alakul át, a Grantner-szobor kollokvialitásából a Ferenczy-szobor átmenetén keresztül hogyan lesz az Ungvári-szobor testtartásának

kvázi-derékszöge, most nem kezdek bele, mert nem vezet sehova sem — nem művészettörténetietlen, hanem egyszerűen történetietlen fejtegetés lenne. Ehelyett vessünk egy pillantást arra, amit a bevezetőben ígértem,

mit lát a szobor,

mit lát Ungvári Lajos

eredetileg tiszaszederkényi, majd 21 éven át leninvárosi és most már 27 éve tiszaújvárosi Napozó nője?,

illetve mit látna,

ha nyitva lenne a szeme?

Hát ezt — erőművet, kéményeket, oszlopokat, villanyvezetékeket, antennákat, füstöt, elbolyongó felhőt, kiszámíthatatlan kék eget, a bágyadt pusztába emelt konc ipart, nagyrészt önmagánál nem szebb dolgokat. Jobb is, ha évre év lehunyva tartja szép szemét.

*

A három szoborról a Köztérképen:

Grantner Jenő: Ülő nő (Tatabánya, 1959)

Ferenczy Béni: Ülő nő (Budapest, 1961)

Ungvári Lajos: Napozó nő (Tiszaújváros, 1967)