Egész gyerekkorom az irodaszerek bűvöletében telt el. Anyám egy állami épülettervező vállalat adminisztrátoraként dolgozott, a munkahelyén töltött harminc éve alatt szép lassan végigjárta a szamárlétrát, de nem úgy, ahogy ez a szókép magában szokta foglalni a felemelkedést, hanem éppen fordítva. Valamikor, fiatalon, az igazgatói titkárságon kezdte, a nyugdíj előtti évekre jutott el a 8-tól fél 5-ig tartó irodai munkakör repetitív félhomályába. Tervstatisztikus, vágtam rá mindig büszkén, magam sem értve a szót, ha az iskolában megkérdezték, és ez a tudatomban harmonikusan egészítette ki apám foglalkozását, a sokkal valóságosabb és elképzelhetőbb, senkinek tovább magyarázni nem szükséges tehergépkocsi-sofőrt.

De nem az ő történetüket akarom most elmesélni, hanem azt, hogy az IPARTERV-ben, ahol anyám dolgozott, valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulójára, már ami az irodaszerek hazahozatalát illeti, megvalósult a kommunizmus: mindenki szükségletei szerint. Hatalmas, leselejtezett csodával kezdődött, tizenöt kilós asztali Optima írógéppel, hírnök a régi világból, csillogó fekete darab, szépen kalligrafált ezüst felirattal, hozzánk kerülését annak köszönhette, hogy valami apróság nem működött rajta. Kisgyerekként meg sem tudtam moccantani; a felnövekedésemet azon mértem, hogy később már igen. Kezdetben anyám dolgozott rajta esténként, záráskor hazahozott munkákkal, néha alkalmi keresetkiegészítésekkel, gépfegyverként ropogott tíz ujja alatt a különben néma és súlyos, valóban kesernyés gépszagot árasztó monstrum, és anyám azzal szórakoztatott, hogy oda sem nézett, mit csinál, milyen billentyűzetet üt le, még beszélt is hozzám közben — a lap aljára érve recsegve kitekert papírok pedig számomra nehezen hihető módon értelmes, hibátlan szöveget tartalmaztak. Ezen az Optima írógépen tanultam meg egy ujjal, a körülményekhez képest nagyon nagy sebességgel gépelni, a második, balkezes mutatóujjat aztán már a számítógép adta hozzá, jó huszonöt évvel később.

És persze az írógéphez tartozó, megállíthatatlanul utántöltődő, fogyatkozást sohasem ismerő tartozékok sora, A/4-es lapok, rostos és famentes változatban a világosbarnától a hófehérig, selyem átütőpapír, javító szalag, később javító festék, dossziék, keményfedeles leköthetők, visszahajtható papírfülesek, fűző- és lyukasztógépek, gemkapcsok, jancsiszögek, vonalzók, ceruzák, tollak, hegyezők, radírok, kemény szürke, élesen döntött téglatest alakú, szemmel láthatóan sohasem kopó gépradírok és puha, fehér, akár gumilabdának is beillő, a papíron semmi nyomot nem hagyó radírszépségek. Minden. Akkor ért véget a gyerekkorom, mikor először kellett belépnem egy ápisz ajtaján.

Ennek az univerzumnak, ha nem is a tetején (hiszen a hierarchiában a legelőkelőbb hely mégiscsak fellebbezhetetlenül az Optimát illette meg), de azért érdekessége miatt eléggé a felső hányadában foglalt helyet az indigó. A Kores indigó eleve átlátszó fedelű szürke műanyagdobozba volt csomagolva, ötvenesével vagy százasával talán, az ember kezéből könnyen kifordult és szétcsúszott a köteg, gyorsan vékony, furcsán zizegő, összehasonlíthatatlanul rezgő egyedekre bomlott, egyik felén matt, a másikon olajosan csillogó, sötétkék színű indigólapokra. A szűz indigó a nagy bőségben is egyedinek, egyszerinek és statisztikai alapon is ritkának számító dolog volt. Emlékezhetünk a kémfilmekre, ahol az ügynök az egyszer használt indigókat halászta ki a szemeteskosárból, és ismerte meg így a titkos jegyzőkönyv teljes szövegét. Minálunk talpán kellett volna lennie annak a kémnek, aki bármit el akart volna olvasni az indigóinkról. Az indigópapír, ellentétben a szűz dolgokkal, minden egyes újabb használattal veszített valamennyit használati értékéből, és mégsem volt sohasem képes a nullára redukálni ezt a használati értéket. Még élete legutolsó fázisában is lehetett valamit kezdeni vele, utolsó előtti vagy utolsó, a nyolcvanadik, a századik alkalommal befűzni még egyszer a gépbe, valami még mindig átütött a legelhasználtabb példányon is, és amikor írógépes pályafutását már szinte szétrongyolódva befejezte, még mindig vissza lehetett tenni az átlátszó fedelű plexi dobozába, és még éveken át lehetett féltve őrizgetni.

A szűz indigó, ez jutott eszembe azonnal, mikor megláttam Baglyas Erika Kitörés című installációját a balatonfüredi műfordítóházban. Pontosabb persze úgy mondani, hogy amikor megláttam, még fogalmam sem volt róla, mit látok.

DSC_23012014-06-07_18-26-33A balatonfüredi műfordítóház verandaszerű ebédlőjének északnyugati fekvésű üvegrácsait láttam,

DSC_23022014-06-07_18-26-36de a kazettás üveglapokon nem lehetett átnézni,

DSC_22962014-06-07_18-25-57mert eltakarta őket egy sötétkékes-lilás anyag,

DSC_22952014-06-07_18-25-52melynek színei, árnyalatai változtak a nap járásával, a beeső fény mennyiségével.

DSC_23002014-06-07_18-26-24És ha az ember közelebb lépett,

DSC_23032014-06-07_18-26-47már azt is ki tudta venni,

DSC_22042014-06-07_17-18-26hogy egy-egy álló téglalap

DSC_21572014-06-07_16-25-44vívójeleneteket ábrázol,DSC_21962014-06-07_17-17-25 vékony, sisakos figurákat,DSC_21972014-06-07_17-17-27 amint fegyverrel a kezükbenDSC_21982014-06-07_17-17-30 egymásnak rontanak,DSC_21992014-06-07_17-17-32 alapállás,DSC_22002014-06-07_17-17-34 kvart,DSC_22012014-06-07_17-17-37 kitörés,

DSC_22032014-06-07_17-18-08a vívás elviselhetetlen könnyűsége,DSC_23692014-06-07_19-45-47vagy néha egyszerűen valóban a lété, annak minden hibájával együtt,

DSC_23042014-06-07_18-26-52és ha úgy kell, egyszerűen a természetesen hagyományos írógépen felírt szövegé.

DSC_23702014-06-07_19-45-51Két fehér A/4-es lap közé egy használatlan indigó került, a felül vékony rajzolószerrel, ceruzával vagy hegyes tollal felskiccelt ábra átütötte az indigót és nyomot hagyott az alsó lapon,

DSC_23152014-06-07_18-29-16de az installáció végső tárgya nem a végeredmény,

DSC_23162014-06-07_18-29-22az alsó lapon, az indigó alatt másolatként, a néha elmozdulásban megsokszorozódva megjelenő rajz,

DSC_23172014-06-07_18-29-26hanem maga a technikai közeg,

DSC_23652014-06-07_19-45-27a szűz, mindössze egyszer használt indigó,

DSC_23662014-06-07_19-45-31melyek között a technikának köszönhetően adódhat szándékos rontás,

DSC_23672014-06-07_19-45-34az elmozdulásból adódó véletlenszerű duplikáció,

DSC_23712014-06-07_19-46-01a palimpszeszt, az átütés, a ráirat nagyon speciális alesete, mely azonnal végiggondoltatja a nézővel eredeti és másolat, kép és technika, idézett és idézet alapvető viszonyát.

DSC_23192014-06-07_18-29-56Az eredetiből így hírvivő lesz,

DSC_23182014-06-07_18-29-50a valóságos kiállítás reklámja,

DSC_22992014-06-07_18-26-19a voltaképpeni mű pedig az,

DSC_22982014-06-07_18-26-08ami látszólag a létrehozatalhoz járult hozzá,

DSC_22972014-06-07_18-26-03de amint a helyére kerül, új életbe kezd,

DSC_23742014-06-07_19-46-35elhelyezésének, fényviszonyainak köszönhetően itt-ott anyagszerűen hat már, háromdimenziós lesz,

DSC_23912014-06-07_19-58-30műalkotás-létén túl kiállítási tárggyá változik,

DSC_23822014-06-07_19-57-14olyasmivé, amit közönségnek kell bemutatni, a fiatalságot kell beleavatni,

DSC_23862014-06-07_19-57-52megnyitni (vagy nem megnyitni)

DSC_23952014-06-07_19-58-52értekezni róla (vagy Wessely Lászlóról),

DSC_23962014-06-07_19-59-02nézői számára mindenesetre láthatóvá tenni valamilyen módon, közvetíteni,

DSC_24062014-06-07_20-02-07és még mindig csak 8 óra múlott el 2 perccel.

*

Baglyas Erika: Kitörés. Magyar Fordítóház, Balatonfüred, 2014. június 7., Pallag Zoltán bevezető szövegével, az Indigo Mood című kiállítás megnyitójának variációjával.

 

 

 

 

Advertisements

Érintetlenség — Baglyas Erika: Kitörés” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. “Aztán bekerül a látóterembe egy szürke Erika írógép, és valahogy sose kerül ki többé. Kölcsön kaptuk, anyának kell valamihez, csak kölcsönbe, szigorúan és kizárólag, úgy vigyázz rá, mondja, és ne pazarold a szalagot. Főleg ne a papírt. Se a szalagot. Egyiket se. Dupla szalag, az aztán tényleg izgalmas, lehet pirosat is gépelni vele, plusz a sorvégeken csenget. Ragyogóan csenget, kattog, valójában ez egy zenedoboz.
    (…)
    Az Erika még mindig nálunk van, oda fogom tenni az asztalomra, lesz saját irodám, ott fogok kitalálni. Évekig.
    Hol fogsz így tanulni, kérdezi anya. Olyankor majd félreteszem, felelem, de baromi nehéz, így aztán nem teszem félre sosem. Csak azt gyűlölöm, ha kifogy a szalag, sokáig kell várni, amíg anya vesz újat. Addig meg basztatom azt a fém kart, amit minden sor végén vissza kell tolni. Nagyon szép kis kar egyébként, szeretnék irodás néni lenni ezért a mozdulatért.”

    Kedvelik 1 személy

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s