Érintetlenség — Baglyas Erika: Kitörés

Egész gyerekkorom az irodaszerek bűvöletében telt el. Anyám egy állami épülettervező vállalat adminisztrátoraként dolgozott, a munkahelyén töltött harminc éve alatt szép lassan végigjárta a szamárlétrát, de nem úgy, ahogy ez a szókép magában szokta foglalni a felemelkedést, hanem éppen fordítva. Valamikor, fiatalon, az igazgatói titkárságon kezdte, a nyugdíj előtti évekre jutott el a 8-tól fél 5-ig tartó irodai munkakör repetitív félhomályába. Tervstatisztikus, vágtam rá mindig büszkén, magam sem értve a szót, ha az iskolában megkérdezték, és ez a tudatomban harmonikusan egészítette ki apám foglalkozását, a sokkal valóságosabb és elképzelhetőbb, senkinek tovább magyarázni nem szükséges tehergépkocsi-sofőrt.

De nem az ő történetüket akarom most elmesélni, hanem azt, hogy az IPARTERV-ben, ahol anyám dolgozott, valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulójára, már ami az irodaszerek hazahozatalát illeti, megvalósult a kommunizmus: mindenki szükségletei szerint. Hatalmas, leselejtezett csodával kezdődött, tizenöt kilós asztali Optima írógéppel, hírnök a régi világból, csillogó fekete darab, szépen kalligrafált ezüst felirattal, hozzánk kerülését annak köszönhette, hogy valami apróság nem működött rajta. Kisgyerekként meg sem tudtam moccantani; a felnövekedésemet azon mértem, hogy később már igen. Kezdetben anyám dolgozott rajta esténként, záráskor hazahozott munkákkal, néha alkalmi keresetkiegészítésekkel, gépfegyverként ropogott tíz ujja alatt a különben néma és súlyos, valóban kesernyés gépszagot árasztó monstrum, és anyám azzal szórakoztatott, hogy oda sem nézett, mit csinál, milyen billentyűzetet üt le, még beszélt is hozzám közben — a lap aljára érve recsegve kitekert papírok pedig számomra nehezen hihető módon értelmes, hibátlan szöveget tartalmaztak. Ezen az Optima írógépen tanultam meg egy ujjal, a körülményekhez képest nagyon nagy sebességgel gépelni, a második, balkezes mutatóujjat aztán már a számítógép adta hozzá, jó huszonöt évvel később.

És persze az írógéphez tartozó, megállíthatatlanul utántöltődő, fogyatkozást sohasem ismerő tartozékok sora, A/4-es lapok, rostos és famentes változatban a világosbarnától a hófehérig, selyem átütőpapír, javító szalag, később javító festék, dossziék, keményfedeles leköthetők, visszahajtható papírfülesek, fűző- és lyukasztógépek, gemkapcsok, jancsiszögek, vonalzók, ceruzák, tollak, hegyezők, radírok, kemény szürke, élesen döntött téglatest alakú, szemmel láthatóan sohasem kopó gépradírok és puha, fehér, akár gumilabdának is beillő, a papíron semmi nyomot nem hagyó radírszépségek. Minden. Akkor ért véget a gyerekkorom, mikor először kellett belépnem egy ápisz ajtaján.

Ennek az univerzumnak, ha nem is a tetején (hiszen a hierarchiában a legelőkelőbb hely mégiscsak fellebbezhetetlenül az Optimát illette meg), de azért érdekessége miatt eléggé a felső hányadában foglalt helyet az indigó. A Kores indigó eleve átlátszó fedelű szürke műanyagdobozba volt csomagolva, ötvenesével vagy százasával talán, az ember kezéből könnyen kifordult és szétcsúszott a köteg, gyorsan vékony, furcsán zizegő, összehasonlíthatatlanul rezgő egyedekre bomlott, egyik felén matt, a másikon olajosan csillogó, sötétkék színű indigólapokra. A szűz indigó a nagy bőségben is egyedinek, egyszerinek és statisztikai alapon is ritkának számító dolog volt. Emlékezhetünk a kémfilmekre, ahol az ügynök az egyszer használt indigókat halászta ki a szemeteskosárból, és ismerte meg így a titkos jegyzőkönyv teljes szövegét. Minálunk talpán kellett volna lennie annak a kémnek, aki bármit el akart volna olvasni az indigóinkról. Az indigópapír, ellentétben a szűz dolgokkal, minden egyes újabb használattal veszített valamennyit használati értékéből, és mégsem volt sohasem képes a nullára redukálni ezt a használati értéket. Még élete legutolsó fázisában is lehetett valamit kezdeni vele, utolsó előtti vagy utolsó, a nyolcvanadik, a századik alkalommal befűzni még egyszer a gépbe, valami még mindig átütött a legelhasználtabb példányon is, és amikor írógépes pályafutását már szinte szétrongyolódva befejezte, még mindig vissza lehetett tenni az átlátszó fedelű plexi dobozába, és még éveken át lehetett féltve őrizgetni.

A szűz indigó, ez jutott eszembe azonnal, mikor megláttam Baglyas Erika Kitörés című installációját a balatonfüredi műfordítóházban. Pontosabb persze úgy mondani, hogy amikor megláttam, még fogalmam sem volt róla, mit látok.

A balatonfüredi műfordítóház verandaszerű ebédlőjének északnyugati fekvésű üvegrácsait láttam,

de a kazettás üveglapokon nem lehetett átnézni,

mert eltakarta őket egy sötétkékes-lilás anyag,

melynek színei, árnyalatai változtak a nap járásával, a beeső fény mennyiségével.

És ha az ember közelebb lépett,

már azt is ki tudta venni,

hogy egy-egy álló téglalap

vívójeleneteket ábrázol, vékony, sisakos figurákat, amint fegyverrel a kezükben egymásnak rontanak, alapállás, kvart, kitörés,

a vívás elviselhetetlen könnyűsége,vagy néha egyszerűen valóban a lété, annak minden hibájával együtt,

és ha úgy kell, egyszerűen a természetesen hagyományos írógépen felírt szövegé.

Két fehér A/4-es lap közé egy használatlan indigó került, a felül vékony rajzolószerrel, ceruzával vagy hegyes tollal felskiccelt ábra átütötte az indigót és nyomot hagyott az alsó lapon,

de az installáció végső tárgya nem a végeredmény,

az alsó lapon, az indigó alatt másolatként, a néha elmozdulásban megsokszorozódva megjelenő rajz,

hanem maga a technikai közeg,

a szűz, mindössze egyszer használt indigó,

melyek között a technikának köszönhetően adódhat szándékos rontás,

az elmozdulásból adódó véletlenszerű duplikáció,

a palimpszeszt, az átütés, a ráirat nagyon speciális alesete, mely azonnal végiggondoltatja a nézővel eredeti és másolat, kép és technika, idézett és idézet alapvető viszonyát.

Az eredetiből így hírvivő lesz,

a valóságos kiállítás reklámja,

a voltaképpeni mű pedig az,

ami látszólag a létrehozatalhoz járult hozzá,

de amint a helyére kerül, új életbe kezd,

elhelyezésének, fényviszonyainak köszönhetően itt-ott anyagszerűen hat már, háromdimenziós lesz,

műalkotás-létén túl kiállítási tárggyá változik,

olyasmivé, amit közönségnek kell bemutatni, a fiatalságot kell beleavatni,

megnyitni (vagy nem megnyitni)

értekezni róla (vagy Wessely Lászlóról),

nézői számára mindenesetre láthatóvá tenni valamilyen módon, közvetíteni,

és még mindig csak 8 óra múlott el 2 perccel.

*

Baglyas Erika: Kitörés. Magyar Fordítóház, Balatonfüred, 2014. június 7., Pallag Zoltán bevezető szövegével, az Indigo Mood című kiállítás megnyitójának variációjával.