P12704172014-05-16_18-18-56Székesfehérvár ezzel a domborműves emléktáblával emlékezett meg Weöres Sándorról, aki röviddel pécsi könyvtárigazgatósága után, a háborút követő hónapokban vezette a város múzeumát. Az emléktábla Nagy Benedek munkája, 2013 júniusában avatták az eredeti múzeumépület Országzászló térre néző “múzeumi panteonjában”.

P12704262014-05-16_18-19-54Ahogyan Weöres pécsi éveinek többek között Tót Gyula bádogos és vízvezetékszerelőt köszönhetjük (és Az éjszaka csodáin kívül jó néhány pécsi ihletű verset), úgy a fehérvári néhány hónapnak a Magyar etűdök című sorozat A kutya-tár című darabját, mely a maga módján felidézi a múzeum valóságos címét is:

A kutya-tár

Harap-utca három alatt
Megnyílott a kutya-tár,
Síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülü Aladár.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

Húsz forintért tarka kutya,
Tízért fehér kutya jár,
Törzs-vevőknek öt forintért
Kapható a kutya már.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

És ha már így alakult, azért, hogy ez a poszt ne merüljön ki pusztán a két kis kép és a vers közreadásában, ideteszem azt a recenziómat is, melyet Kovalovszky Márta nagyjából a tábla avatásának idején megjelent, ugyancsak a székesfehérvári múzeum történetét, de annak egy másik, nem Weöreshöz kapcsolódó négy évtizedét feldolgozó könyvéről írtam akkoriban az ÉS-be. Ez az írás az Élet és Irodalom honlapján fizetés ellenében hozzáférhető, de miután most karácsony van, úgy döntöttem, e helyen közkinccsé teszem.

Áthullámozni

Kovalovszky Márta: Harap utca 3. Városi Képtár — Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2013. 159 oldal, ármegjelölés nélkül

Képzeljünk el két fiatal művészettörténészt: 1962 nyarán, röviddel diplomájuk megszerzése és házasságkötésük után úgy határoznak, otthagyják a fővárost, ahol mindkettejük családja él, ahol iskoláikat, egyetemi tanulmányaikat végezték, nem Budapesten kezdik el felnőtt életüket, amely a legjobb képzőművészeti-múzeumi infrastruktúrával, az ekkor is leginkább ingergazdagnak számító művészeti környezettel rendelkezik, hanem egy csöndes vidéki kisváros múzeumában helyezkednek el. Képzeljünk el egy vidéki kisvárost, ötvenvalahányezer lakossal (ez a szám az ezután jövő tizenöt-húsz évben több mint a duplájára emelkedik majd), kissé leromlott, de érintetlen történelmi városmagjával és külsőbb részeivel (ez utóbbiakat a következő húsz évben el fogják tüntetni az épülő panellakótelepek, amivel az előbbiek még feltűnőbb zárvánnyá, afféle szigetté változnak), képzeljünk el benne egy kicsiny, két kézen megszámlálható alkalmazottat foglalkoztató múzeumot, ahol a kor szokásainak, elvárásainak megfelelő néprajzi, régészeti, helytörténeti gyűjtés mellett időnként a városban élő festők is kiállítanak, és alkalmanként sor kerül valamilyen nagyobb, átfogó életműkiállításra is.

Mindezeket mégsem kell elképzelni, hiszen ezek a valóságban is léteznek — bár hogy az igét jelen időben vagy múlt idejű alakjában írjam-e, ez, visszaemlékezésről lévén szó, legalábbis kétséges; hadd mondjam akkor úgy: mindez megtörtént. Kovalovszky Márta és Kovács Péter, a harmincas-negyvenes évek fordulóján született és művészettörténeti tanulmányait az ELTE bölcsészkarán 1957 után kezdő nagy művészettörténész-generáció két jeles tagja tényleg úgy döntött, hogy elhagyja Budapestet, és Székesfehérváron telepedik le, az akkor már majdnem másfél évtizede az ókortörténész-régész igazgató, Fitz Jenő vezetése alatt álló intézménybe, az István Király Múzeumba pályázik. Fehérvár közelében folyik a tác-gorsiumi régészeti feltárás, a két fiatal bölcsész az utolsó egyetemi nyáron ide érkezik szakmai gyakorlatra, és annyira kedvükre való a hely, a város, hogy rá egy évre ide költöznek. 1962-ben tehát kezdetét veszi egy majdnem negyven évig, 2001-es nyugdíjba vonulásukig tartó történet, mely – az ő munkájuktól egyáltalán nem függetlenül – egybeesik a sok tekintetben kiváltságos helyzetbe kerülő intézmény virágkorával is. Kovalovszky Márta könyve ennek a virágkornak a történetét meséli végig, és egyúttal e kiváltságos helyzet mibenlétének az értelmezésére vállalkozik.

Mert az 1963 májusában nyílt Csontváry-kiállítástól kezdve (ez volt az első alkalom, hogy a festő főbb képei egyetlen térben voltak láthatók, sok közülük először került a nyilvánosság elé) intenzív kiállító élet kezdődött, melyben különösen nagy hangsúly került a kortárs művészetre és a huszadik század modern klasszikusainak gyűjteményes bemutatásaira. Ezekre a kezdeti évekre esik a múzeum „Tisztelt Mester”-akciója, amikor az igazgató és a képtár vezetője, Fitz Jenő és Kovács Péter levélben kértek kortárs alkotókat, hogy egy-egy művük adományozásával segítsék a fehérvári múzeum modern gyűjteményének megalapozását. És sorra jöttek a fehérvári kiállítások, rengeteg olyasmi, ami új művészettörténeti észrevételeket, kutatásokat generált vagy alapul szolgált egy-egy később, esetleg másutt megrendezett nagyobb kiállításhoz. A megnyitók szombatjain és az azt követő hetekben az István Király Múzeum miatt (a neve a 90-es években kapta meg a „Szent” előtagot) Fehérvár sokszor vált a képzőművészeti élet fő városává, akcióik hosszú-hosszú éveken át a kortárs kultúra nagy, eredeti, legendás dobásaivá. „…nem túl sok ilyen menedék létezett”, hangzik el egy helyen a könyvben (33.), de bizonyos, hogy „a korszak levegője” (63.) mellett a működés folyamatos fenntartásához kellett az a lelkesedés, elfogultság és munkabírás, és az a személyes vonzerő is, mely a kiállítások kitalálóiban, megszervezőiben évtizedeken át ott munkált, viszonyaikban érvényesült.

Kovalovszky Márta és Esterházy Péter a balatonfüredi Magyar Műfordítóház 2014-es nyári kerti mulatságán.
Kovalovszky Márta és Esterházy Péter a balatonfüredi Magyar Műfordítóház 2014-es nyári kerti mulatságán.

Ezt a helyet hozza tehát közelbe a könyv, melynek címe Weöres Sándor Magyar etüdök című versciklusának egyik, idővel gyerekversként elhíresült darabjából jön. Weöres „Kutyafülü Aladárként” közvetlenül a háború után egy darabig dolgozott a fehérvári múzeumban, de ez a kalandja még rövidebbre sikeredett, mint korábban pécsi könyvtárvezetői pályafutása, viszont ezt a verset feltétlenül a költő muzeológusi élményének köszönhetjük. (E poszt facebookos megosztása után hívta fel a figyelmemet Pallag Zoltán a fehérvári múzeum blogjának egyik bejegyzésére, mely Horváth Júlia egy korábbi Árgus-beli cikke alapján egyértelműen tisztázza, hogy “Kutyafülü Aladár” nem önarckép; a név a római korral foglalkozó régészt, a közgyűjteményeket felügyelő országos hivatal egyik vezető munkatársát, Radnóti Aladárt fedi, aki akkoriban hevesen ellenezte Weöres fehérvári múzeumigazgatói kinevezését.) A múzeum eredeti, kiállítóhelyként és könyvtárként még ma is használt épülete a valamikori Bognár utca 3. szám alatt állt; a vele szemben álló házat lebontották, így lett az utcából tér, előbb Országzászló, 45 után Ságvári Endre, 1963-tól a rendszerváltásig Gagarin, azóta újra Országzászló névvel; de a számozás mindvégig megmaradt. És idővel, a város átváltozásával a múzeum is gyarapodni kezdett, kinőtte a régi épületet, új helyeket fogalt el, munkatársainak száma megsokszorozódott, „gyűjtemény” és „kiállítás” a maga ideális szimbiózisába került (60.). Az emlékiratnak, a visszaemlékezésnek, az önéletírásnak mégis nagyon speciális változata a Harap utca 3., hiszen írója, miközben végigmondja ezt a történetet, szemmel láthatóan minden személyes-privát vonatkozást kihagy belőle, minden olyasmit, ami a munkájával eltöltött időn, a szorosabban vett múzeumszervezői, kiállításrendezői munkáján kívülre mutatna. Miközben végigmeséli muzeológusi fejlődésregényét, alig-alig, szinte csak elvétve ejt szót saját művészettörténeti, műkritikusi vonzalmairól, elfoglaltságairól. A könyv szövegében Kovalovszky Márta többes szám első személyben fogalmaz, amellyel értelemszerűen maga mellé vonja társát, férjét, közvetlen kollégáját, Kovács Pétert, mintha az ő nevében is beszélne – ez a megoldás ugyanakkor valamiféle távolságtartásnak a foglalataként, az általános alany semlegesítő használataként is hat.

Pedig el lehetne mondani ezt a történetet sokkal alanyibb módon is, és úgy sem hatna szerénytelennek. Mikor a könyv végére értem, úgy éreztem, muszáj a témában tovább olvasnom. Kézbe vettem tehát Kovács Péter néhány éve megjelent, önéletrajzi jellegű könyvét (Törmelék, Magvető, 2006), és mindazt megtaláltam benne, ami nekem Kovalovszky Mártáéból hiányzott; mintha fogaskerék módjára kapaszkodnának egymásba és egészítenék ki egymást. Kovács Péter visszaemlékezése – ez az emlékdarabokból, foszlányokból, töredékekből, címe szerint is „törmelékből” felépülő szöveg – szándék szerint szubjektív családtörténet, részben más időt ölel fel, részben pedig más témát dolgoz fel, mint a Harap utca 3. Közismert, hogy Kovács Péter Pilinszky János unokaöccse, akivel mindvégig nagyon bensőséges, meghitt viszonyt ápolt; Pilinszky élete utolsó szakaszában néhány éven át élt is a közelükben, Székesfehérváron. A Törmelék ideje nagyjából a költő halálával zárul, és a könyv nagy témája tulajdonképpen a kiterjedt és az idő múlásával egyre fogyatkozó családi közeg. De érintőlegesen helyet kap ebben a történetben a muzeológusi karrier is, és kiderül például belőle az egyik személyes motiváció, ami miatt a fiatal pár annak idején Székesfehérvár mellett döntött: Kovács Pétert a kisváros tudat alatt alighanem kisgyermekkora színhelyére, a háború előtti Nagyváradra emlékeztette.

A Harap utca 3.-ban hiába keressük ugyanezt a jellegű megnyílást; Kovalovszky – a művészettörténészi szakmához jobban illően – tárgyilagos intézménytörténetet írt, színesen, érdekesen, amelyben persze helyet kap jó néhány olyan reflexió, amit csak ő írhat meg. Mert hát végül mégis személyes számvetés ez a kor, a korszak lassú átváltozásával, a muzeológia átalakulásával, a világ nyitottá válásával, az információk megsokszorozódásával, végső soron az idő természetével. „…az idő, a történelem, a művészettörténet az a fészek, ahol a művész és műve életre kel, létezik” (55.), írja, és pár oldallal később arról is szót ejt, a kortárs képzőművészet iránti lelkesedéséből a múzeum körülményei és adottságai hogyan vezették őt vissza szakmája mindenkori éthoszához: „a művészet története – korokon áthullámzó folyamatos história, és árama nem áll meg valamely korszak határán, áthullámzik az időn, egészen a mindenkori jelenig.” (57-58.) A könyvben a teljes történet benne van, nemcsak az eleje meg a közepe, hanem a vége is a maga konzekvenciáival. A történész elégtételt érezhet, hiszen tárgya kikerekedik; a kor részese és alakítója, a kiállítások egykori rendezője talán az elmúlás szomorúságát érezheti ugyanez felett, de a Harap utca 3. mindenkinek fontos tanulságokkal szolgál, akit érdeklődése és ambíciója, így vagy úgy, műalkotások közszemlére tétele, a kiállítás, a múzeum, a „kutya-tár” közelébe sodor.

*

A Nagy Benedek-féle székesfehérvári emléktábláról a Köztérképen.

Weöres Sándorról korábban, itt a blogon.

Reklámok

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s