Székesfehérvár ezzel a domborműves emléktáblával emlékezett meg Weöres Sándorról, aki röviddel pécsi könyvtárigazgatósága után, a háborút követő hónapokban vezette a város múzeumát. Az emléktábla Nagy Benedek munkája, 2013 júniusában avatták az eredeti múzeumépület Országzászló térre néző “múzeumi panteonjában”.
Ahogyan Weöres pécsi éveinek többek között Tót Gyula bádogos és vízvezetékszerelőt köszönhetjük (és Az éjszaka csodáin kívül jó néhány pécsi ihletű verset), úgy a fehérvári néhány hónapnak a Magyar etűdök című sorozat A kutya-tár című darabját, mely a maga módján felidézi a múzeum valóságos címét is:
A kutya-tár
Harap-utca három alatt
Megnyílott a kutya-tár,
Síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülü Aladár.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!
Húsz forintért tarka kutya,
Tízért fehér kutya jár,
Törzs-vevőknek öt forintért
Kapható a kutya már.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!
És ha már így alakult, azért, hogy ez a poszt ne merüljön ki pusztán a két kis kép és a vers közreadásában, ideteszem azt a recenziómat is, melyet Kovalovszky Márta nagyjából a tábla avatásának idején megjelent, ugyancsak a székesfehérvári múzeum történetét, de annak egy másik, nem Weöreshöz kapcsolódó négy évtizedét feldolgozó könyvéről írtam akkoriban az ÉS-be. Ez az írás az Élet és Irodalom honlapján fizetés ellenében hozzáférhető, de miután most karácsony van, úgy döntöttem, e helyen közkinccsé teszem.
Áthullámozni
Kovalovszky Márta: Harap utca 3. Városi Képtár — Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2013. 159 oldal, ármegjelölés nélkül
Képzeljünk el két fiatal művészettörténészt: 1962 nyarán, röviddel diplomájuk megszerzése és házasságkötésük után úgy határoznak, otthagyják a fővárost, ahol mindkettejük családja él, ahol iskoláikat, egyetemi tanulmányaikat végezték, nem Budapesten kezdik el felnőtt életüket, amely a legjobb képzőművészeti-múzeumi infrastruktúrával, az ekkor is leginkább ingergazdagnak számító művészeti környezettel rendelkezik, hanem egy csöndes vidéki kisváros múzeumában helyezkednek el. Képzeljünk el egy vidéki kisvárost, ötvenvalahányezer lakossal (ez a szám az ezután jövő tizenöt-húsz évben több mint a duplájára emelkedik majd), kissé leromlott, de érintetlen történelmi városmagjával és külsőbb részeivel (ez utóbbiakat a következő húsz évben el fogják tüntetni az épülő panellakótelepek, amivel az előbbiek még feltűnőbb zárvánnyá, afféle szigetté változnak), képzeljünk el benne egy kicsiny, két kézen megszámlálható alkalmazottat foglalkoztató múzeumot, ahol a kor szokásainak, elvárásainak megfelelő néprajzi, régészeti, helytörténeti gyűjtés mellett időnként a városban élő festők is kiállítanak, és alkalmanként sor kerül valamilyen nagyobb, átfogó életműkiállításra is.
Mindezeket mégsem kell elképzelni, hiszen ezek a valóságban is léteznek — bár hogy az igét jelen időben vagy múlt idejű alakjában írjam-e, ez, visszaemlékezésről lévén szó, legalábbis kétséges; hadd mondjam akkor úgy: mindez megtörtént. Kovalovszky Márta és Kovács Péter, a harmincas-negyvenes évek fordulóján született és művészettörténeti tanulmányait az ELTE bölcsészkarán 1957 után kezdő nagy művészettörténész-generáció két jeles tagja tényleg úgy döntött, hogy elhagyja Budapestet, és Székesfehérváron telepedik le, az akkor már majdnem másfél évtizede az ókortörténész-régész igazgató, Fitz Jenő vezetése alatt álló intézménybe, az István Király Múzeumba pályázik. Fehérvár közelében folyik a tác-gorsiumi régészeti feltárás, a két fiatal bölcsész az utolsó egyetemi nyáron ide érkezik szakmai gyakorlatra, és annyira kedvükre való a hely, a város, hogy rá egy évre ide költöznek. 1962-ben tehát kezdetét veszi egy majdnem negyven évig, 2001-es nyugdíjba vonulásukig tartó történet, mely – az ő munkájuktól egyáltalán nem függetlenül – egybeesik a sok tekintetben kiváltságos helyzetbe kerülő intézmény virágkorával is. Kovalovszky Márta könyve ennek a virágkornak a történetét meséli végig, és egyúttal e kiváltságos helyzet mibenlétének az értelmezésére vállalkozik.
Mert az 1963 májusában nyílt Csontváry-kiállítástól kezdve (ez volt az első alkalom, hogy a festő főbb képei egyetlen térben voltak láthatók, sok közülük először került a nyilvánosság elé) intenzív kiállító élet kezdődött, melyben különösen nagy hangsúly került a kortárs művészetre és a huszadik század modern klasszikusainak gyűjteményes bemutatásaira. Ezekre a kezdeti évekre esik a múzeum „Tisztelt Mester”-akciója, amikor az igazgató és a képtár vezetője, Fitz Jenő és Kovács Péter levélben kértek kortárs alkotókat, hogy egy-egy művük adományozásával segítsék a fehérvári múzeum modern gyűjteményének megalapozását. És sorra jöttek a fehérvári kiállítások, rengeteg olyasmi, ami új művészettörténeti észrevételeket, kutatásokat generált vagy alapul szolgált egy-egy később, esetleg másutt megrendezett nagyobb kiállításhoz. A megnyitók szombatjain és az azt követő hetekben az István Király Múzeum miatt (a neve a 90-es években kapta meg a „Szent” előtagot) Fehérvár sokszor vált a képzőművészeti élet fő városává, akcióik hosszú-hosszú éveken át a kortárs kultúra nagy, eredeti, legendás dobásaivá. „…nem túl sok ilyen menedék létezett”, hangzik el egy helyen a könyvben (33.), de bizonyos, hogy „a korszak levegője” (63.) mellett a működés folyamatos fenntartásához kellett az a lelkesedés, elfogultság és munkabírás, és az a személyes vonzerő is, mely a kiállítások kitalálóiban, megszervezőiben évtizedeken át ott munkált, viszonyaikban érvényesült.
Ezt a helyet hozza tehát közelbe a könyv, melynek címe Weöres Sándor Magyar etüdök című versciklusának egyik, idővel gyerekversként elhíresült darabjából jön. Weöres „Kutyafülü Aladárként” közvetlenül a háború után egy darabig dolgozott a fehérvári múzeumban, de ez a kalandja még rövidebbre sikeredett, mint korábban pécsi könyvtárvezetői pályafutása, viszont ezt a verset feltétlenül a költő muzeológusi élményének köszönhetjük. (E poszt facebookos megosztása után hívta fel a figyelmemet Pallag Zoltán a fehérvári múzeum blogjának egyik bejegyzésére, mely Horváth Júlia egy korábbi Árgus-beli cikke alapján egyértelműen tisztázza, hogy “Kutyafülü Aladár” nem önarckép; a név a római korral foglalkozó régészt, a közgyűjteményeket felügyelő országos hivatal egyik vezető munkatársát, Radnóti Aladárt fedi, aki akkoriban hevesen ellenezte Weöres fehérvári múzeumigazgatói kinevezését.) A múzeum eredeti, kiállítóhelyként és könyvtárként még ma is használt épülete a valamikori Bognár utca 3. szám alatt állt; a vele szemben álló házat lebontották, így lett az utcából tér, előbb Országzászló, 45 után Ságvári Endre, 1963-tól a rendszerváltásig Gagarin, azóta újra Országzászló névvel; de a számozás mindvégig megmaradt. És idővel, a város átváltozásával a múzeum is gyarapodni kezdett, kinőtte a régi épületet, új helyeket fogalt el, munkatársainak száma megsokszorozódott, „gyűjtemény” és „kiállítás” a maga ideális szimbiózisába került (60.). Az emlékiratnak, a visszaemlékezésnek, az önéletírásnak mégis nagyon speciális változata a Harap utca 3., hiszen írója, miközben végigmondja ezt a történetet, szemmel láthatóan minden személyes-privát vonatkozást kihagy belőle, minden olyasmit, ami a munkájával eltöltött időn, a szorosabban vett múzeumszervezői, kiállításrendezői munkáján kívülre mutatna. Miközben végigmeséli muzeológusi fejlődésregényét, alig-alig, szinte csak elvétve ejt szót saját művészettörténeti, műkritikusi vonzalmairól, elfoglaltságairól. A könyv szövegében Kovalovszky Márta többes szám első személyben fogalmaz, amellyel értelemszerűen maga mellé vonja társát, férjét, közvetlen kollégáját, Kovács Pétert, mintha az ő nevében is beszélne – ez a megoldás ugyanakkor valamiféle távolságtartásnak a foglalataként, az általános alany semlegesítő használataként is hat.
Pedig el lehetne mondani ezt a történetet sokkal alanyibb módon is, és úgy sem hatna szerénytelennek. Mikor a könyv végére értem, úgy éreztem, muszáj a témában tovább olvasnom. Kézbe vettem tehát Kovács Péter néhány éve megjelent, önéletrajzi jellegű könyvét (Törmelék, Magvető, 2006), és mindazt megtaláltam benne, ami nekem Kovalovszky Mártáéból hiányzott; mintha fogaskerék módjára kapaszkodnának egymásba és egészítenék ki egymást. Kovács Péter visszaemlékezése – ez az emlékdarabokból, foszlányokból, töredékekből, címe szerint is „törmelékből” felépülő szöveg – szándék szerint szubjektív családtörténet, részben más időt ölel fel, részben pedig más témát dolgoz fel, mint a Harap utca 3. Közismert, hogy Kovács Péter Pilinszky János unokaöccse, akivel mindvégig nagyon bensőséges, meghitt viszonyt ápolt; Pilinszky élete utolsó szakaszában néhány éven át élt is a közelükben, Székesfehérváron. A Törmelék ideje nagyjából a költő halálával zárul, és a könyv nagy témája tulajdonképpen a kiterjedt és az idő múlásával egyre fogyatkozó családi közeg. De érintőlegesen helyet kap ebben a történetben a muzeológusi karrier is, és kiderül például belőle az egyik személyes motiváció, ami miatt a fiatal pár annak idején Székesfehérvár mellett döntött: Kovács Pétert a kisváros tudat alatt alighanem kisgyermekkora színhelyére, a háború előtti Nagyváradra emlékeztette.
A Harap utca 3.-ban hiába keressük ugyanezt a jellegű megnyílást; Kovalovszky – a művészettörténészi szakmához jobban illően – tárgyilagos intézménytörténetet írt, színesen, érdekesen, amelyben persze helyet kap jó néhány olyan reflexió, amit csak ő írhat meg. Mert hát végül mégis személyes számvetés ez a kor, a korszak lassú átváltozásával, a muzeológia átalakulásával, a világ nyitottá válásával, az információk megsokszorozódásával, végső soron az idő természetével. „…az idő, a történelem, a művészettörténet az a fészek, ahol a művész és műve életre kel, létezik” (55.), írja, és pár oldallal később arról is szót ejt, a kortárs képzőművészet iránti lelkesedéséből a múzeum körülményei és adottságai hogyan vezették őt vissza szakmája mindenkori éthoszához: „a művészet története – korokon áthullámzó folyamatos história, és árama nem áll meg valamely korszak határán, áthullámzik az időn, egészen a mindenkori jelenig.” (57-58.) A könyvben a teljes történet benne van, nemcsak az eleje meg a közepe, hanem a vége is a maga konzekvenciáival. A történész elégtételt érezhet, hiszen tárgya kikerekedik; a kor részese és alakítója, a kiállítások egykori rendezője talán az elmúlás szomorúságát érezheti ugyanez felett, de a Harap utca 3. mindenkinek fontos tanulságokkal szolgál, akit érdeklődése és ambíciója, így vagy úgy, műalkotások közszemlére tétele, a kiállítás, a múzeum, a „kutya-tár” közelébe sodor.
*
A Nagy Benedek-féle székesfehérvári emléktábláról a Köztérképen.
Weöres Sándorról korábban, itt a blogon.
Csak a képre emlékezem 