Aratás lesz, ne féljetek

Az aratás a Biblia óta állandó kultúrtörténeti toposz, és mivel a népéletnek is talán a legboldogabb, legkevésbé felhős pillanata, nem csoda, hogy oly sokféle megörökítése létezik a klasszikus és a modernebb kultúrában. Július vége van, az aratás dandárja; Péter-Pál napja szinte már el is feledve — eljött hát az ideje ennek az 1979-ben elhelyezett dunaújvárosi Somogyi József-szobornak, mely közvetlen témáján túl átvittebb értelemben is aratás,

hiszen ez egyfelől Somogyi időrendben harmadik Dunaújvárosban felavatott szobra, másrészt ezek a figurák ebbe az ötös csoportba összerendezve jóformán összegezik, újra megismétlik az ekkor hatvanöt éves Somogyi József az ezt megelőző szobrászati korszakában egyesével-párosával elhelyezett figurális parasztábrázolásainak stilisztikai fogásait,

és ez az összegzés, önidézet vagy szintézis persze a figuralitáson túl ott őrzi a szoborban Somogyi József örök játékát,

a geometriát, kicsit talán még explicitebben is, mint az ugyanebbe a körbe sorolható munkái.

Ahogy szembefordulunk a szoborral, mint ahogyan én a valóságban tettem ezzel az egyik legfényűzőbben, legpompásabban

elhelyezett magyarországi köztéri plasztikával (a valóságban bal oldalról közelítettem hozzá, és a fényképek itteni sorrendje is ezt az utat tükrözi),

amely a dunaújvárosi szocreál városbelső felől a Duna-partra kivezető

Kossuth Lajos utca legvégén áll,

hátterében a Duna túlpartjával, a folyóval és a meredély mélységével,

és végre sikerül is a kép közepére igazítani az öt egyenesen álló alakot,

azonnal látjuk ennek a geometriának a nagyon jellegzetes kinyilatkoztatását és érvényesülését.

Öt alak, nem szimmetrikus nemi megosztásban, hiszen a két, kissé jobbra álló férfi alakot 2+1-es felállításban veszi körül három nő,

ráadásul ketten közülük, a balról második nőfigura

és a jobbszélső teljesen, illetve félig kifordulnak testtartásukkal, állásukkal a szabályos szembenézetből, miközben ők is a fő nézet felől közelítő nézőre tekintenek.

Ez a szabályos, és a szabályostól mégis el-eltérő beállítás alkalmat ad rá,

hogy minden egyes elmozdulással

különféle kamaradarabokat,

a hétköznapi élet

kis apró kettős játékait,

érzelmi össze- és széttartásokat

lássunk bele a nagy egészbe,

de ez valószínűleg ugyanúgy kedves vagy kedvtelen félreinterpretáció, mint Ady Endre Ének aratás előtt című versének záró sorát e bejegyzés címévé emelni. Persze nem akarok naiv lenni: 1979-ben egy ilyen volumenű, ilyen elhelyezésű szobor felállításának ötlete nem jött csak úgy a művészi szándékból vagy elképzelésből — ilyen értelemben a szobornak feltétlenül több köze van Adyhoz, mint a szereplői-ábrázoltjai közötti kapcsolódásokhoz.

Ott áll tehát ez a szabályos öt alak,

sorban,

kerekdeden,

szálfaegyenesen, és mégis igen jellegzetes Somogyi Józsefes szálkássággal,

ensemble-jaikat pedig úgyszólván a véletlen teremti meg,

nem pedig kinyomozhatatlan

szociometriális

vagy érzelmi viszonyok,

mint ahogy nekik valószínűleg eszükbe sem jutna

az “Irgalmatlan, dühös kiáltás”.

Még a közelről kifényképezett arcokból,

ezekből a szépséges merev-komoly portrékból

is valamiféle zártság,

az egész kompozíciót jellemző

csukott lekerekítettség világlik ki.

Hogyan jönnének tehát ide

“Torkon-akadt gyűlölő szavak”?,

nem “Pattan a feszült, ostoba húr”,

nem “Nő a dühösök szent szektája”.

Filológiailag azonban fontos, hogy a szobor első agyagmintáján (ahol még a férfiakon sincs rajta a szokásos Somogyi-kalap)

még egy jóval elnagyoltabb, absztraktabb, mindent összevetve ironikusabb ábrázolásmód érvényesült,

ami viszont már az első plasztikai változaton is ott van, jellegadóan jelen van, az a már említett nagyon határozott és tudatos mértani megkomponáltság.

A szerszámok és még a jobb oldalon álló nő kezében tartott

soványka búzakéve is a geometria uralmáról szól,

egyenesek,

négyzetek,

derékszögek,

kockák,

téglalapok,

vonalak dominanciájáról.

Abszolút kikezdhetetlen,

tökéletes szobrászati mű,

megintcsak reális és elvonatkoztatott,

hagyományos és absztrakt,

ráismerésszerű és artisztikusan extrapolált

összjátékának hallatlanul keskeny mezsgyéjén. A kikezdhetetlenség

pedig alighanem a mértan és a geometria tiszteletbentartásának eredménye.

Egyetlen pici apróság maradt hátra,

Somogyi József mezítlábas emberalakjainak

állandó védjegye,

az ún. vietnámi strandpapucs-effektus,

a lábbeli, amely egyetlen nyár után is hatalmas rést képezett az ember lábfején a nagylábujj és a mutatóujj között — ha a lábon van mutatóujj.

Ez itt most ötszörös ismétlődésben látható —

amúgy pedig fejeződjön be ez a poszt azzal,

amivel mindig is elkezdhető,

búcsúval,

hiszen minden búcsú kicsit

mindenkor megérkezés.

Ami itt pontosan annyit jelent, hogy az utolsó kép nyugodtan lehetne első is.

És aratás lesz úgy is, ne féljetek.

*

A szobor a Köztérképen.