Úgy jártam, mint Don Giovanni: egy szobor vett rá arra, hogy megcselekedjek valamit. De persze engem nem a végsőkig palástolt félelem vezérelt, mint őt, hanem inkább az öröm. Mégsem az az érdekes az egészben, hogy féltem vagy örültem-e, hanem Nino Spagnoli 2004-ben Triesztben felállított Italo Svevo-szobra,

svevo_trieszt
A kép forrása: flickr/Love Reading

melyre sokirányú internetes kirándulásaim során bukkantam. Egyszerre kalapos és könyvet tartó szobor (hogy olvasó vagy író, egyre megy). Ez nekem kell. Soha életemben nem jártam Triesztben, úgyhogy ezúttal nem a saját tollaimmal ékeskedem,

maurizio-valdemarin_svevo-3
A kép forrása: Maurizio Valdemarin

viszont az egész alkalmat ad arra, hogy egy régebbi, a Zeno tudata 2008-as megjelenésekor írt recenziómat megosszam itt az érdeklődőkkel. Az örömöm voltaképpen ennek szól, hiszen a szöveg első felében többször történik utalás James Joyce-ra, e blog egyik minden gyanú felett álló hősére, Svevo írói életének olyan tanújára, akinek szintén áll szobra Triesztben —

A kép forrása: flickr/John van Laer
A kép forrása: flickr/John Van Laer

ugyancsak kalapos-könyves, ugyancsak Nino Spagnoli munkájaként, ugyancsak 2004-ből. A kettő összetartozik, és ami itt lentebb következik, ugyanezt az összetartozást meséli el, kicsit másképpen. És persze, Svevo, mint majd pár bekezdéssel lejjebb kiderül, híresen szépen cigiző —

ha a dolog rajtam állna, és szobrász lennék, vagy a könyvet, vagy a kalapot elhagynám, és cigarettát tennék az egyik kezébe.

Még egy apróság a recenzió befejező részéhez. A Zeno tudata 2008-as kiadása az egyik első fecskéje volt az Európa Kiadó nagy újrafordítói vállalkozásának, noha Barna Imre nem újrafordította a regényt, hanem csak felújította Telegdi Polgár István 1967-es fordítását, mindez azonban azoknak az elveknek a jegyében történt, amelyek a rákövetkező években sok-sok klasszikus mű tényleges újrafordításában érvényesültek. Mindenesetre akkor erős szimbólumot láttam abban, hogy a hatvanas évek egyik kultuszkönyve a kétezeres években újra életre kel. Lehetséges, hogy a várakozásom túlzó volt ezzel kapcsolatban (2008 körülre végképp eltűnt az a generáció, amelyiknek egy ilyen könyv igazán revelatív olvasmány lehetett volna) — de hát ez a mostani poszt is azért van, hogy kedvet hozzon ehhez a kiemelkedő XX. századi regényhez, Italo Svevo művéhez.

De túl sok már a bevezető mellébeszélésből, jöjjön a lényeg.

Takarékosan végig

Italo Svevóhoz az egyik legrövidebb út bizonyosan James Joyce-on keresztül vezet. Köztudott, hogy Joyce 1904-ben, elhagyva Írországot, az Adriai-tenger észak-keleti partján keresett otthont. Rövid pulai tartózkodása után 1905-től hosszabb-rövidebb kihagyásokkal másfél évtizedre Triesztben telepedett le, és miközben nyelvtanítással kereste kenyerét, valójában itt, ebben a többé-kevésbé olasz világban lendült mozgásba írói karrierje. Sok-sok nehézség árán, de végül írországi kiadónál megjelentette az ekkora már készen álló Dublini embereket, trieszti évei alatt megírta és ugyancsak közreadta Ifjúkori önarckép című önéletrajzi regényét, és belefogott főművébe, az Ulysses-be. A nála majd húsz évvel idősebb Italo Svevóval, polgári nevén Ettore Schmitz-cel és feleségével 1907-ben ismerkedett meg.

foto_svevo_bn

Schmitz, a vagyonos zsidó kereskedőcsalád sarja előkelő helyen állt az akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó és a monarchia legfontosabb kikötővárosának számító Trieszt társadalmi életében, és házassága révén, ha lehet, még előbbre jutott. Angol nyelvtudásának elmélyítésére azért volt szüksége, hogy személyesen szerezhessen benyomásokat a családi vállalkozás London melletti telepének ügyeiről. Kevesen tudták róla, hogy a praktikus, igen különös módon hétköznapi hivatali tevékenységet folytató nagypolgár mögött megbújik egy szemérmes szépíró is: még házassága előtt, 1892-ben megjelentette az Egy élet, 1898-ban A vénülés évei című kisregényeit. Mindkettőt magánkiadásban, és mindkettőt tökéletesen visszhangtalanul. Így hát az 1900-as évek első tizedében a nagyon hasonló cipőben

hasonló cipőjáró Joyce-ban óhatatlanul rokonszenvnek kellett ébrednie a tanítványául szegődő Schmitz-házaspár iránt. Mi több, Joyce lelkes híve lett az író Svevónak, propagátora két korai kísérletének, majd ösztönző, bátorító előmozdítója Svevo főművének, a tízes évek végétől íródó Zeno tudatának. A Joyce-filológiából tudható, hogy a végül 1923-ban, Svevo előző két könyvéhez hasonlóan magánkiadásban napvilágot látó, és Joyce nélkül alighanem ugyanúgy a visszhangtalanság űrébe néző regény az ő határozott kiállásának, párizsi közvetítésének, ajánlásainak köszönhetően került bele abba a világba, amelynek perifériájáról eredetileg származott. Felfigyelt rá Eugenio Montale, a korszak jelentős költője, tekintélyes irodalmára (ő élete vége felé, 1975-ben Nobel-díjat kapott), akinek lelkesült méltatása aztán beindította a regény töretlen olaszországi, majd európai sikertörténetét. Svevo utolsó néhány boldog évét ennek a sikernek a fényében élhette le; sorsát 1928-ban, hatvanhét évesen egy gázoló autó végezte be.

Az árból, amit James Joyce Italo Svevónak kifizetett, ha úgy tetszik, az ír persze jócskán vissza is vett, ha utánaszámolunk, kamatostul: a Joyce-filológia közmegegyezése szerint ugyanis Leopold Bloomnak, az Ulysses főhősének az egyik, minden bizonnyal legfontosabb modellje a képzeletbeli Bloommal egyidős Ettore Schmitz lehetett, akinél Joyce gyakran érdeklődött zsidósága, szokásai, odahagyott családi hagyományai felől. Ehhez az egybeeséshez talán az is fontos, legalábbis magyar szívet melengető adalék, hogy Schmitz apai nagyapja Bloom apjához hasonlóan Magyarországról származott, de nem Szombathelyről, mint ahogyan ez a regényben írva van, hanem a Kolozsvár melletti Kiskapusról. Schmitz felesége, Livia Veneziani ugyancsak modellül szolgálhatott Joyce egy másutt felbukkanó szereplőjéhez. Érdekes, ám már kevésbé lényeges adalék, hogy 1921 januárjában Joyce Schmitzet/Svevót kérte meg, hogy segítsen neki a végső befejezés előtt álló Ulysses Triesztben kallódó korai vázlatait Párizsba eljuttatni. A csomagot végül Svevo vitte el magával: a koffer mindenesetre jól illeszkedik a XX. század híres, hosszú ideig felnyitatlan bőröndjeinek a sorába.

IMMA16

Ezzel azonban a Joyce-Svevo vonatkozások és párhuzamok véget is érnek, legalábbis ami Svevo remekművét, a Zeno tudatát illeti. A tudatfolyam felületes közhelyén kívül legfeljebb a freudizmus hatása lehet még erőteljes hasonlóság, ennek jelentősége ma azonban, cím ide, cím oda, csekélyebbnek tűnik, mint lehetett a húszas-harmincas években, vagy mint volt 1967-ben, a regény első magyar megjelenése idején. Kétségtelen, a Zeno tudata narratív keretét egy pszichoanalitikus kezelés teremti meg, a fikció szerint a regény szövegét nem írója és egyes szám első személyű elbeszélője, Zeno Cosini bocsátja az olvasók elé, hanem kezelőorvosa, S. doktor, aki indoklása szerint bosszúból teszi ezt páciense feljegyzéseivel, mivelhogy a beteg idő előtt félbehagyta kúráját. Ma azonban ez a keret (mely voltaképpen Cosini jóvoltából válik keretté, hiszen az elején és a végén is kifejezi saját kételyét gyógyulásának esélyei felől) és a regény főtestében az elbeszélő által elvégzett szertelen önanalízis inkább ironikusnak hat, legfeljebb sajátosan korjelzőnek, mintsem tudományos leírásnak vagy forradalmi háttér-technikának.

DSC_10942015-07-21_16-29-51

Az említett keretjátékkal együtt nyolc fejezetre osztott főszöveg (melyek között akad három, a többinél jóval terjedelmesebb regényrész, az egymást követő Házasságom története, a Feleség, szerető és az Egy kereskedelmi társaság története) inkább egy nagyon laza kronológiára épülő élettörténetnek tetszik, ahol a főhős módszeresen számot vet élete különféle fordulatokat képező epizódjaival. A konfliktus ezekben az epizódokban sosem szüzsé-teremtő erővel jelentkezik, nem a konfliktus kifejlődése viszi előre a cselekményt, ám mindegyik epizódban már a felütésben jelezve van az a probléma, amellyel a főhős azonmód, rögtön az elején szembesül, határozott tudomása van róla, s a beszélő ezt a kitüntetetett problémát, konfliktust, ellentétet, helyzetet tárja fel, járja körül ismétlődően neki-nekirugaszkodva. Jellemző, hogy Cosini ezeket a konfliktusokat sosem oldja meg, hanem valamilyen külső tényezőnek köszönhetően végül valahogyan megoldódnak – vagy nem oldódnak meg. Így van ez az emblematikus cigaretta-fejezetben (A dohányzás; ha antológiát állítanék össze a cigaretta utáni vágyakozásról, ezt a harmincöt oldalas fejezetet biztosan beválogatnám), ahol a főhős épp elszívott cigarettája elhatározása szerint mindig az utolsó, ám rendre – és a legvégén is ­– kiderül, hogy szenvedélyétől egyetlen pillanatra sem tud megválni. Apjával való ellentmondásos viszonyát (Apám halála) mindegyik ponton élesen, figyelmesen érzékeli és érzékelteti, azzal is tisztában van, hogy mit kellene cselekednie, hogy a dolgok, ha nem is megváltozzanak, de legalább elviselhetőbbé váljanak, ezt a lépést azonban sohasem lépi meg. Az állapotok ismétlődése, a konfliktusok felmérése és a rájuk adott rossz, helytelen vagy éppen elmulasztott reakció generálja az említett három terjedelmesebb fejezetet is, udvarlásának, szerelmének, házasságának, szeretőjével való kapcsolatának történetét (klasszikus irodalmi műről lévén szó talán nem árulok el vele titkot, ha elmondom, Cosini három lánytestvér közül végül a számára legkevésbé vonzót veszi el), s aztán sógora tündöklésének és bukásának aprólékosan végigkövetett leírását. A rengeteg tétovázás, bizonytalanság, a szinte kizárólag rosszul megadott válaszok, és az ugyanolyan helyzetek állandó ismétlődései mégsem unalmat vagy egyformaságot szülnek, hanem telt, feszültségekkel teljes epikát, vérbő, részletekben gazdag, kényelmével megnyerő prózát teremtenek meg.

A regény első magyar kiadása után, a hatvanas évek vége felé nagy becsben tartották a Zeno tudata zárlatát (Cosini erdei sétája során konfliktusba kerül egy osztrák katonacsapattal, és szabadságát időlegesen elvesztve megérinti a háború szele), ma azonban mintha a könyvnek ez a referenciális vonása is kevésbé hatna. A Zeno tudata jó adag kor- és társadalomrajzot foglal magába, ebben a rajzban, a „belle epoque” nagyszabású ábrázolásában azonban paradox módon mindvégig van valami enterieur-szerű. A regény legfontosabb jelenetei egy-két kivétellel mindig a négy fal között, zárt szobákban játszódnak (az egy-két kivétel is négyszemközti, kamara-jellegű cselekménysor), s a korabeli Trieszt (akár átvitt értelemben, akár konkrétan keressük) inkább csak elmosódott, alig-alig érzékeltetett háttérként jelenik meg a könyv anyagában. S ez még akkor is így van, ha a regény különféle helyeit és toposzait Svevo kutatói utóbb számtalan helyen töltötték be vagy egészítették ki valóságos életrajzi tényekkel és megfelelésekkel.

A Zeno tudata hamar méltó helyére talált a két világháború közötti évek irodalmában; sokan Maupassant vagy Zola kései betetőzésének tartották, mások Kafkát, Marcel Proustot, A Budenbrook-ház Thomas Mannját, Joyce vagy Musil klasszicizáltabb változatát látták benne. Miközben olvastam, nekem legtöbbször 1942-ben megjelent zseniális magyar társa, A feleségem története jutott eszembe.

DSC_10892015-07-21_16-28-29
Helfer Erzsébet férjével, Füst Milánnal

Zeno Cosini pontosan ugyanazokkal a kételyekkel, ugyanolyan önző tétovasággal és szelíd otrombasággal bukdácsol át az életén, mint Störr kapitány a sajátján. Mintha még a két regény takarékos kortalansága, különös tempóban görgetett időtlensége is ugyanarról a tőről fakadna – ezért biztosan merem jósolni, amíg lesz a klasszikus irodalomnak olvasója, Italo Svevo remekműve (Füst Milánéhoz hasonlóan) nemzedékről nemzedékre újra fog születni.

*

Italo Svevo: Zeno tudata. Fordította Telegdi Polgár István. A fordítást az eredetivel egybevetette és gondozta Barna Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. 623 oldal, 3200 Ft

A főszöveg eredeti megjelenési helye az Élet és Irodalomban itt.

Special thanks go to Roel Idema, Maurizio Valdemarin, and John Van Laer, respectively, who kindly permitted to use their pictures (see the links provided in the article under the pictures).

Advertisements

Takarékosan végig” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Utam Joyce-hoz – I-K-SZ

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s