Végre újra egy évforduló, ami megoldható fényképekkel és nem kell hozzá túl sok duma — ha ugyan a minden évben elkövetkező június 16-ot, a nevezetes Bloomsdayt, az Ulysses napját egyáltalán évfordulónak tekintjük. A címben ígért téma különben egyszerű, és a saját kézenfekvő absztraktságában valójában egészen érdektelen. A pulai Joyce-hoz az országhatárig az M7-esen, onnan a horvátországi kapus útdíjfizetési rendszer kellemetlenségein keresztülvergődve vezet az út az Isztriai-félszigetre, egy Pulához közeli tengerparti falucskába, innen aztán kétszer is átugrottam a tíz kilométernél valamivel arrébb fekvő városba. A trieszti Joyce az idevezető autóút tanulságainak köszönhető, visszafelé ugyanis inkább a matricás rendszerű Szlovéniát választottuk tranzitországnak, az egyik kereszteződésnél kiírt tájékoztatás (“Trieste 40 km”) azonban elcsábított minket pár órára Olaszországba. Kétszer 40 plusz kilométert Joyce álomból felébresztve is megér. A szombathelyi Joyce-hoz olyan egyszerű és ismert az utam, hogy végig se mondom.

Komolyra fordítva a szót, az utam Joyce-hoz Esterházy Pétertől vezetett, oda az első, legfontosabb Joyce-kapocs nekem Szende Béláné volt, a pécsi Nagy Lajos Gimnázium legendás magyartanára, aki történetesen első feleségem édesanyja volt, és aztán sokan, tanáraim, barátaim (Rozsnyai Bálint, Takács Ferenc, Békés Pál, Kappanyos András, Goldmann Márta, Forgách András) pallérozták ezt az utat, jó néhány ismeretlen ember is (akiket még zárójelben sem tudok itt felsorolni), a könyvein keresztül. De minderről majd máskor, lehet, egy vagy két év múlva éppen ugyanezen a napon.

De ha már komolyra fordítottam a szót, rögtön hozzá kell tennem, hogy az itt következők nem komoly szobrok — kivétel nélkül mindegyikük turistacsalogató látványosság, turistacsalogató helyeken, ha már Joyce emigrációja színhelyéül épp ezeket az akkor szegényesebb és olcsóbb, utóbb közkedvelt turistacélpont kelet-olasz városkákat választotta (e megállapítás ellen az Észak-Adria gyöngyszeme, az Osztrák-Magyar Monarchia legfőbb tengeri kikötője persze tiltakozna, és némiképp joggal tenné), gondolom, valakinek a gipszterveiben ott formálódik már a padon ülő James Joyce is, akihez egy fénykép erejéig bármikor oda lehet majd csüccsenni. A pulai Joyce-szobor, Mate Čvrljak a blogon

korábban már bemutatott alkotása nem is egészen áll távol ettől a koncepciótól, a szobor a sétálóutca egyik kávéházának teraszán ül, asztala mellett üres székek, bármikor oda lehet húzódni a nagy “irski pisac”-hoz.

Itt foglal helyet ő,

keresztbe vetett lábbal,

jobb kezében sétabotját,

pecsétgyűrűs bal kezével talán jegyzetlapokat,

talán kabátja hajtókáját szorongatva,

a levegőben lógó bal lábfejével sétabotjának végét kitámasztva.

Az arckifejezés

az összevont szemekkel, a kettőbe tört bajuszkával

kicsit talán szertartásosabb,

első látásra fennhéjazóbb, mint a megszokott Joyce-ikonográfia (egyáltalán az egész szobor is geometrikusabb megformálású),

de ne feledjük, ez a kalapos férfi, oldalán az itallappal,

melyre ügyet se vet, pedig a fedőlapján saját sziluettje látható,

éppen művet élvez:

az utca végében álló, napvakította Augustus-korabeli Sergius-diadalívet bámulja,

biztosan nem alulnézetből,

inkább nagyjából innen,

szinte szemből,

faragott kődíszítéseinek

csodás maradványain jártatva tekintetét,

megannyi apró ihletésen ezután megírandó főművéhez. (Adjuk csak be a “pecunia” keresőszót az Ulysses on-line változatába.)

Hozzáteszem, ha Joyce a Sergius-diadalívet a túlsó, dísztelenebb oldaláról nézné, közvetlenül mellette jól látná a sárga saroképületet,

azt a házat, mely pulai hónapjai alatt otthont adott munkahelyének, az itteni Berlitz-nyelviskolának.

A szobor elhelyezésének (és a kávéház elnevezésének, az Uliksnak is) ez a tény az alapja, a legenda, hogy James Joyce szobra egykor kedves, napközben is gyakran látogatott törzshelyén áll.

Akárhogy is van, az odaülős turistakép elkészült, a Joyce-rajongás következő generációjának már más Joyce-kérdéseken töprengő képviselője is helyet kapott rajta,

de James másnapra csalárd celebnek bizonyult, és új, még kellemesebb társaságot toborzott magának, tőrőlmetszett isztriai klasszika filológusokat, hogy sziréneket, Karübdiszt vagy Szküllát, megmondani nem tudom.

De az új lábak nem feltétlenül jelentenek új reményeket, ezt épp Joyce tudja legjobban, aki pulai

és trieszti szobrán (Nino Spagnoli hídon átsétálós zsánerén) is idősebbnek néz ki annál a fiatal férfinál, mint aki életének legtermékenyebb éveit ezeken a helyeken eltöltötte. (És ezeken a képeken tényleg látható furgontorlaszolta utam Joyce-hoz.)

Mi több,

a trieszti szobor egyes nézetekből

szinte megtört alakot mutat,

roggyant, törődött férfit,

akit megviselt a könyve írásával eltöltött hosszú idő,

pedig dehogy, csak a bajusz ziláltsága teszi. Joyce különben

azt tudta jól,

hogy az éppen általa (is) fémjelzett modernizmus óta

a nagy könyvek igazából nagy könyvekből lesznek,

és trieszti ábrázolása szépen, kicsit talán még földhözragadtan is sulykolja ezt a tudást,

emléket állítva a város örök sétálójának,

közelről, távolról,

A Great Old Man Walking in His Cityminden nézetből a trieszti Grand Canale régi hídján át, ahol alighanem sokszor elsétálhatott, akár még könyvvel is a hóna alatt.

A múlt nyári adriai Joyce-szoborvadászat után a már sokszor fényképezett és a blogon főként a kalapos összeállításban sokszor megmutatott szombathelyi sétapálcás változat (Veres Gábor munkája) szinte ráadás ajándék volt ősszel, olyasmi, amiről régóta tudtam, hogy épp a mai napra fog beérni.

Mindenesetre most először figyeltem fel

a bal láb hallatlanul autentikus, a szobor plasztikai elképzeléséhez pontosan illeszkedő megoldására;

és, persze, már külön néztem ekkor a híres bajuszt. De legjobban az érdekelt,

hogy Szombathelyen (Joyce egészalakos ironikus szobra itt, ezen a helyen, ebben a városban a fikció diadalának kétségbevonhatatlan felsőfoka)

vajon mit lát James Joyce

John Lennon által is megirigyelt kerekkeretes szemüvegén át?

De a válasszal most adós maradok, mert nála jobban nem voltam képes a szombathelyi csöpörgő esőben a falhoz simulni. De lesz még június 16, és lesz még lágy kenyér.

 

 

Reklámok

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s