Éltek-e még, régi lányok, vagy alusztok már?

Mészkő babák takarodója

Soha nem számítottam Cseh Tamás-rajongónak. Amikor ideje lett volna, középiskolás koromban, a hetvenes években, hiába volt rajtam jóbarátaim és általában nemzedéktársaim hatalmas nyomása, hidegen hagyott; amikorra felnőtt fejjel megszerettem, addigra viszont a rajongás műfaját hagytam magam mögött. Szeretni tudtam még, rajongani már csak érted — dúdolhattam volna nyugodt szívvel valamilyen nem létező Cseh Tamás–Bereményi Géza-parafrázist. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezek a dalok először közvetítőkön keresztül értek el hozzám, a Fehér babák takarodója például Bódi László/Cipő és a Republic az eredetinél jóval szonorikusabb, élesebb átiratán keresztül, és aztán úgy találtam vissza az ősforráshoz. De most pont kapóra jön nekem Bereményi Géza szövege, hiszen hat olyan szobor következik, amely nem tartozik a fősodorba: alkotóik nem voltak vagy nem lettek a korszak felkapott, szoborkörnyezetben stílustörés nélkül használható ez a jelző: bálványozott köztéri szobrászai, és hát a hat szobor nagy többségéről ilyen vagy olyan okok miatt nem lehet eldönteni, élnek-e még vagy alusznak már, vizes homokban, sárból ágyon. Annyi bizonyos, hogy elszakadt ingem, régi kabátom náluk találom: egy korszak apró építőkövei mindannyian, olyasmik, amik nélkül sohasem jönne létre az a bizonyos piramis, és ma kicsit mind a seholban vannak, oda tettük el, veszítettük el és dobáltuk el őket. És a vicc vagy inkább a retorika kedvéért ezúttal időrendben fordítva fogok haladni, a legkésőbb felállított szoborral kezdem, és úgy megyek időben visszafelé. Ígérem, világos lesz, miért.

Rögtön az első szobor

félig-meddig ki is csúszik a fenti hevenyészett tipológiából, hiszen a Villányi Nemzetközi Szobrász Szimpozionon 1975-ben készült, néhány évig az ottani szoborparkban álló, Siklóson aztán az 1980-as években felállított Várakozás alkotója, a néhány hete, 87. évében elhunyt Tóth Sándor (1933–2019) városában, Szegeden igazán megbecsült, sokat foglalkoztatott szobrász volt, utolsó évtizedeiben a szegedi szobrászat doyenje, intézményesen is iskolateremtő mester, a Tömörkény István Gimnáziumban a művészeti képzés egyik kezdeményezője, számtalan későbbi művész első oktatója.

Művének, ennek a nagy darab siklósi fekvő nőnek annál sanyarúbb sors jutott,

egy körforgalom szélére került — körforgalmak márpedig nem lesznek a semmiből, ez a hely útkereszteződés korában, mikor a szobrot felállították, nyilván nyugalmasabbnak számított — ,

és persze útkereszteződések se a semmiből lesznek — a kőasszony sűrű városi térben fekszik most,

szinte lehetetlen

úgy lefényképezni,

hogy valamilyen urbánus műtárgy

ne okvetetlenkedjen ott a közelében. Ami önmagában nem baj — megnézni, körbejárni ettől még lehet,

de az elhelyezés mindenképpen felveti a köztéri szobrok örök kérdését, rendelkezésre álló tér és szobortest viszonyát, arányát.

Az egyetlen kifejező mozdulatra, az elfekvő, finoman kicsavart testhelyzetre

és a kihegyezett érzelmi állapotra,

a távolba meredésre, az elbámulásra alapozott szobor,

amelyen a mellek alatt összekulcsolt két kéz ujjai

afféle bravúr-ráadások,

a számára fennmaradt szűkös tér miatt

a mű vitathatatlanul hátrányt szenved.

Minden sornak vagy sorozatnak van egy demonstratív eltérése, a szabályt erősítő kivétel,

ez a darab itt most következik, Pesterzsébetről, a Tátra téri piac mögötti kis parkból,

Szomor László Szendergő című alkotása:

egyfelől a szobor remek helyen van, füves, alacsony bokros területen,

saját anyagából kifaragott talapzatán,

fejét felhúzott térdein átvetett bal karján félrefordítva pihentetve

mereng el ez a bizonytalan korú,

akár még megkockáztatnám azt is, bizonytalan nemű figura,

ha a körbejárás során

jobb karja alól árulkodóan

nem éppen jobb melle buggyanna elő a hátulsó oldalnézetben.

De quod erat demonstrandum a szobor körbejárható,

felsejlik nemcsak szépsége,

de az őt létrehozó elképzelés egyszerű nagyvonalúsága, fenségessége is,

és ezt nem zavarja közel parkoló autó vagy közvetlenül a szobor mellé helyezett szemétgyűjtő kuka, villanyoszlop, pihenőpad, miegymás —

miközben azért látjuk, élni kell, vagy láthatjuk, folynia kell az életnek, képezni még több sofőrt, hogy vezessenek még több autót, motort, társas- és tehergépkocsit,

akár ott szendereg az a szobor a füves tér közepén, akár nem.

Magáról a szobrászról, az 1908-ban született és 1980-ban elhunyt Szomor Lászlóról a Fortepan gyűjteményében Bauer Sándortól három felvétel is létezik, amelyen 1956-ra datálva a Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat Jász utcai telepén később Szolnokon elhelyezett Kígyóölő című szobrán végzi szertartásosan a végső simításokat,

Fortepan azonosító: 128449

én a három közül ezt a legtávolabbit választottam, Szomor középen, fehér köpenyben, micisapkában látható, de mint mindig, még érdekesebb a kép, ha még figyelmesebben nézzük. Látjuk ugyanis, hogy a Népstadion dromoszának későbbi háromalakos szoborcsoportjai közül kettő itt még szétszedve áll, Mikus Sándor Labdarúgókja és Antal Károly Birkózókja egyaránt — a két birkózó már egymást gyötri persze, de a hozzájuk tartozó bíró a Hősök terei ezredévi emlékműbe Ferenc József helyére odakerülő Kisfaludi Strobl Zsigmond-féle Kossuth Lajos mögött megbújva még valahova egészen másfelé bámul, és nem őket figyeli, ahogy majd fogja tenni hosszú évtizedeken át.

És ezen az archív képen van a “másfelől” is, ami a jó néhány képpel ezelőtt elhangzott “egyfelőlre” felel: a fehér köpenyben fegyelmezetten munkálkodó Szomor László oldszkúl habitusában. Ő a régi világban felnevelkedett szobrász volt, többek közt Simay Imre és Bory Jenő tanítványaként végezte el a főiskolát, és már a háború előtti megbízásaival, főként nagyszabású domborművek és épületdíszítő egyedi ornamentikák megvalósításával a fősodorba került, a negyvenes évek végén pedig meghallotta a kor szavát és az éhhalál helyett teljes mellszélességgel, bár elnézést kérve a szocreált választotta; 56 után aztán a nyugalmasabb, de már kevesebb elfoglaltsággal járó időszak is megadatott neki.

Ennek az időszaknak a kései terméke ez a gyönyörű “gondolkodó”,

finom részleteivel,

a figurális alapötlet már-már absztrakcióba tolásával,

nem evilági szépségével —

de azért “fehér baba” ő is,

akárhogy forgatom —

ha másért nem, hát azért,

mert most ide, az elmúlásról szóló fehér babák gyűjteményébe helyeztem őt.

A művészi habitust tekintve Radó Károly (1925–2013) éppenséggel szöges ellentéte Szomor Lászlónak, róla pár évvel ezelőtt 1960-ban készült, a veszprémi Dózsaváros egy kis parkjába 1965-ben felállított,

Golyózó fiú című szobra ürügyén a Séd hasábjain megírtam már, hogy idős korában is feltűnően tartózkodott saját művészöntudatától, ennek megfelelően negyvenes éveiben volt egy kiemelkedő köztéri szobrászi pályaszakasza (jóformán minden szobrát az 1960-as évek elején kezdődő másfél évtizeden belül állították fel, ezek között akadt nagy presztízsű, komoly köztéri plasztika is,

Girl with Drapery
például a debreceni egyetemépület előtti szökőkút szélén ez a fésülködő leány), aztán Radó Károly mintha kiszállt, kiesett volna a napi tülekedésből.

Szekszárdon, a megyei kórház északi kerítésével átellenben, egy kinyúló párkányon üldögélő Pihenő nője szinte szó szerinti lefordítása ennek a szerénységnek, visszafogottságnak. A szobor áthelyezéssel került mostani szűkös környezetébe,

1965-ös felállítása óta előre nyújtott bal lábfeje letört,

a vegetáció éppúgy megközelíthetetlenné tette,

mint a tőle néhány centiméterre parkoló autók,

de a zöld legalább arra alkalmat ad, hogy ha rajongani már nem is, szeretni még tudjunk, a vegetációt, az összekulcsolt kézfejeket, az életet.

Szomorú fehér baba ő,

alighanem szomorúnak tetszett már megszületésekor is,

de szép (a szomorú gyakran szép),

akár még megkapó is (pedig a szomorú nem mindig megkapó).

Mi sem példázza ezt az állítást jobban, mint a most következő szobor,

ennek az itteni sornak a nagyágyúja, az én listámon a favoritja,

Deák László Művészet című, féltérden guggoló mészkő női aktja Rákoskeresztúrról, a Pesti úti egykori Dózsa Művelődési Ház környezetéből. Ilyen keresetten írom, hogy környezetéből; feltételezem, 1965-ben, amikor a szobrot felállították, a jelentéstani közelséget a kialakított tér, valamilyen kerítés is jobban érzékeltethette, ennek híján ma a szobor kicsit ugyanúgy a senkiföldjén áll, mint az évekkel korábban már bemutatott kétoldalas térplasztika,

Kárpáti Anna Dózsa népe című domborműrácsa, még jóval távolabb is az épülettől, pedig hát a szobor egész allegóriájával és megformálásával a művelődési házhoz kötődik.

De teljes értékű,

többé-kevésbé minden oldalról megszemlélhető,

posztamensre állított, másfél méternél magasabb kőszobor,

mely allegóriájának fő attribútumát,

a lantot saját kompozíciójának szolgálatába állította,

szépséges akt, amit ikonográfiai kiegészítésével Rákos figyelmes népe sem mulasztott el külön is jelezni,

egyszerre modernizáló és klasszicizáló díszítő zsánerszobor,

olyasmi, amit 1965-ben meg lehetett, ma, 2019-ben már lehetetlen megcsinálni.

És miközben szép csöndben, szinte észrevétlenül körbejártuk a szobrot,

fehér baba-mivoltának egyik eredőjére is fény derült,

a vadul burjánzó természetre, a szobor mögött lévő nagy fára, a körülötte lévő szálas díszgyomra, minden kőszobor legádázabb ellenségeire.

A másik tényező a fiatalon elhunyt szobrász, Deák László (1926–1970) személyében rejlik, akivel őszintén szólva hálátlan volt az utókora, kicsit elfelejtkeztünk róla, pedig rövidre szabott köztéri pályafutása ellenére biztosan van még egy szobra, abszolút fehér baba szintén,

egy soproni épületdísz, egy gitáros lány 1961-ből, ami miatt egyszer majd visszatérünk még rá (addigra lehet, mandolinos lesz az a lány). A Művészet minden apró részlete

arról győzi meg nézőjét,

hogy Deák László korai halálával a korabeli magyar szobrászat

jelentős tehetségét veszítette el,

olyasvalakit, aki tudott

a kövön túlra látni,

és őszintén szólva végül még a természetnek is hálás voltam, hogy az elhullajtott száraz levelekkel segített hangsúlyozni az összezárt térdek szigorú vonalát. Mindig jó, ha valami emlékeztet rá, hol a helyünk.

Szép arcú, vonzó fiatal teremtés következik, a szobortalp afféle kerevetet imitálva felhajlik, ennek támaszkodva ül hanyagul, lepellel eltakart öllel, keresztbe vetett lábakkal

Völgyesi István Ülő nő című aktja,

egy fél lépés, a kamerával tíz centis elmozdulás szinte azonnal más perspektívában mutatja ugyanazt a mozdulatlan szobrot,

még eszközt is váltottam,

fényképezőgépről okostelefonra,

hogy a szobornak ezt a változékonyságát bebizonyítsam. Sokkal több, az egész szobrot ábrázoló képet nemigen lehet róla csinálni, a szobor szinte odadobva, szabályos talapzat nélkül, a fűben hever a rákoskeresztúri rendőrség előtt, az utcán parkoló autók mellett,

egy jogosítvány meg egész kicsi figyelmetlenség kell (nem, nem, jogosítványra nincs is szükség), hogy a szobor darabokra törjön. Elhelyezését illetően még beszédesebbek

más nézőpontokat

kereső próbálkozásaim,

az arcról

vagy a hátulsó oldalnézetből — mindegyik reménytelennek bizonyult. Ha mindehhez hozzáteszem a szobrász, Völgyesi István évszámait (1930–1973), aki a főiskolát 1951 és 56 között Mikus Sándor tanítványaként végezte, akkor már szinte az olvasó is be tudja fejezni, miért tartozik ez a könnyed fiatal nő a fehér babák közé —

és így marad a különös koncentráció,

a két keresztbe tett, felhúzott láb

meg az egyetlen lehetséges teljes nézet.

És így érünk el e sorozat záró darabjához,

az utolsó fehér babához, Várpalotára, Garami László (1921–2003) Női akt című, ma egy kisebb körbekerített játszótér és egy nagy méretű füves terület között álló szobrához. Garami a háború előtt az Iparművészeti Iskolát, a háború után a Képzőművészeti Főiskolát végezte el, ott mások mellett Ohmann Béla, itt Pátzay Pál és Kisfaludi Strobl Zsigmond voltak a mesterei, és ha nem is vég nélkül, de egészen a nyolcvanas évek közepéig viszonylag rendszeresen készítette köztéri munkáit, nagy hányadban egész alakos női és férfi aktjait. E várpalotai szobrának végzetét, mert most előre elárulom, ennyire meggyalázott és tönkretett köztéri szobrot keveset láttam, valósággal hordozta az előtte fekvő nagy füves tér története, az ugyanis nem más, mint az 1935-ben ünnepélyesen felavatott várpalotai strand

azóta egyszerűen betemetett medencéje,

sem a nagymedencét,

sem a gyerekmedencét nem bontották el, hanem egyszerűen földet hordtak bele, és hagyták, hogy a fű a területet benője (az egyik képen még egy magmaradt rajtkocka is látszik az egykori medence szélén). Ez a strand 1960-ban a fénykorát élte,

mikor a bal kezére támaszkodó, a medence felé forduló meztelen nőt ábrázoló szobrot itt elhelyezték.

(Ezekből a nézetekből jól látható,

a szobor milyen távolságra állt az egykori medencétől,

ezen a képen pedig jól látható az előbb emlegetett rajtkocka.)

De minél közelebb merészkedünk a szoborhoz,

a kép, csak a kép, amire emlékezem,

annál elkeserítőbbé válik. Ez nem a Ráfordulni a nőre felhőtlensége.

És lényegében mindegy,

honnan közelítjük,

melyik irányból,

sehonnan

nem adódik

ép, sértetlen

nézete,

mind a két kézfeje,

mind a két lábfeje hiányos, csonka,

nincsen részlete,

darabja,

amit ne bántottak volna,

és nem elég,

amit a természet végez el

közel hatvan év alatt egy nagyrészt magára hagyott mészkő szobron,

ehhez a vandálok is hozzátették a mindenkori maguk részét.

Itt már nincs mérlegelés szépség és szomorúság,

megkapó és vigasztaló között,

bánat van csak

és búcsúzás,

és csak az olvassa versemet, aki ismer engem és nem alszik már. Vagy még jobb, ha él.

*

A bejegyzésben szereplő szobrokról a Köztérképen:

 

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok.

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.