Barbárokra várva

Amikor Tar Istvánról a legelső posztomat még a blog kezdeti szakaszában közreadtam, a kísérőszöveg végén azzal a retorikai fordulattal éltem, hogy Tar Istvánra majd még visszatérek. És vissza is tértem sokszor rá, az említett összehasonlítós poszt után először keszthelyi Éneklőire, két évvel később, örömömből kifolyólag, hogy hosszú évek hiánya után egy másolattal újra benépesült a gellérthegyi Budapesti lány piedesztálja, a rákövetkező évben, 2017-ben kevésbé szem előtt lévő zuglói lovasszszobra apropóján, ötödszörre pedig szegedi halas lányáról szólva, és akármikor írtam róla, mindig is éltem ezzel a bizonyos retorikai fordulattal: visszatérek majd még rá. Hát most fellebben a fátyol erről a titokról, és elárulom, hogy lelki szemeim előtt vagy a gondolataimban én minden alkalommal ezt, az itt következő szobrot láttam. De a dolgok nem érnek ezzel véget. Most is, és legalább majd még egyszer megígérem: Tar Istvánra vissza fogok még térni.

“Barbárokra várva” olvasásának folytatása

Az utolsó mohikán

Az 1930-ra hárommillió-kilencszázezer pengős költségvetésből felépített Szent Domonkos (ma Cházár András) utcai buszforgalmi telep a budapesti buszközlekedés a húszas években megindult növekedésének köszönheti a létét. A főváros a garázs leendő helyszínének, az egykori Lóversenytér egyik szegletének kijelölése után eredetileg pályázatot írt ki, ez azonban résztvevő pályázó hiányában eredménytelen maradt.

“Az utolsó mohikán” olvasásának folytatása