Kezdődik

Mindig ezzel a szoborral szoktam emlékezetessé tenni, ha valamilyen nagyobb nemzetközi futballverseny a nagyvilágban kezdetét veszi — Mikus Sándor az egykori Népstadion szoborkertjében felállított szobrával, a Labdarúgókkal, amely megszületése óta mind a mai napig a legjobb focistaszobor szerte Magyarországon. A mostani mód mégis új az eddigiekhez képest, hiszen körbeforgó animációt eddig egyszer sem csináltam róla, továbbá szinte maga a szobor is új, és ebben benne van az örömöm: az újonnan felépített Puskás Arénából nem tűntek el ezek a böhöm szocreál szobrok, a stadion 2019-es megnyitása óta a hibátlanul felújított szobrot viszont most, a fényképezéskor volt először alkalmam közelről látni.

És mégis elbizonytalanodtam, hogy megírjam-e ezt a posztot.

Mert tényleg ünnepi, ünneplésre méltó dolog ez: ha csak négy mérkőzés erejéig is, először rendeznek legalább részben felnőtt nemzetközi futballesemény-sorozatot Magyarországon, magyarok először lehetnek a Puskás Arénában élőben részesei olyasminek, amit tévéképernyőn ezerszer megcsodálhattak már, különböző országokból érkező emberek közös, színes, boldog, felhőtlen karneváljának — ma elkezdődik a tavalyi évről a járvány miatt elhalasztott Európa-bajnokság. Ez az ünnep azonban jóformán az indulásakor el lett rontva: az utolsó felkészülési mérkőzésen, a Magyarország–Írország válogatott meccsen a magyar válogatott tagjai nem térdeltek le a mérkőzés előtt, nem fejezték ki az európai futballban szokásossá vált szolidaritást konkrétan a Black Lives Matter mozgalommal, általában a világban folyó rasszista megnyilvánulások ellen, az ugyanekkor letérdelő ír válogatottat a közönség pedig kifütyülte. A fejétől bűzlik a hal, ahogy mondani szokás, ha nem is közvetlenül az ország súlyos kompkexusoktól szenvedő vezetője, ez a harminc év alatt tökéletesen leamortizálódott és még mindig a helyén levő pszichopata döntése volt a lépés, egyenesen következik az általa folytatott gyűlöletkeltő hatalomgyakorlásból, arról nem beszélve, hogy másnap ő maga védelmébe vette a közönség reakcióját. Ily módon ez az animáció nem az ünnepről szól végül, még csak nem is a végtelen szégyenről, amit magyarként most már tizenegy éve naponta élek át, ha csak kicsit is kívülről szemlélem a nálunk folyó dolgokat, hanem fogja fel úgy e bejegyzés olvasója, hogy pusztán erről a szoborról.

Ami a fent említett idiótát egyébként túl fogja élni. Ha most annyira nem akar térdelni, a gyűjtőfogház udvarán a cipőfűzője bekötéséhez egyszer majd úgy is fog.