Hogy szaladnak a fák

Lesenyei Márta 1970-ben felállított Napba nézője tulajdonképpen Salgótarján főterén áll, felállítása óta azonban az őt körbevevő vegetáció elkülönítette és le is választotta a főtérről a szobrot, amely most már intimebben kapcsolódik a mögötte elhelyezkedő panelsorházhoz, illetve az azok utcafrontján meghúzódó kisebb üzletekhez. Mi több, a természeti környezet, a körülötte megnövő fák és bokrok a szobor eredeti címét is kikezdték valamiképpen. A gyönyörű mozdulatban megörökített nőalak az év nagy részében régóta nem a napba néz, hanem a föléje magasodó fák leveleit bámulja.

Igazi impromptu mesterdarab,

a szobrász negyvenedik életévében, a klasszikus számítás szerint a mesteri státusz legkezdetén járt, amikor a szobor felállt a helyén, de ekkor már más időszámítás van érvényben, Lesesenyei Márta ekkorra túl volt már jó néhány monumentális köztéri megbízáson, 1954-ben megszerzett főiskolai diplomája után gyorsan az egyik szívesen foglalkoztatott művésze lett az akkori céhnek.

Valamiképpen ez az 1970-re már megszerzett rutin és gyakorlat érzékelhető a Napba néző egyszerű magátólértetődéségében,

harmonikus evidenciájában,

a szobor egyetlen heurisztikus lendületét az a szembetűnő tény is kiemeli,

hogy jól láthatóan egyetlen kőből van kifaragva,

beleértve ebbe az egyetlen kőbe a talapzatul szolgáló szobortalpat is.

Az eljárás (az egyetlen tömbből kifaragás) és a szobor geometriáját meghatározó ív hasonlósága eszembe juttatta Rózsa Péter zalaegerszegi Gondolkodóját,

amely hasonló méretű, elölnézetből azonban bonyolultabb kő plasztika,

és az egytömbűség meg a domináló gömbalak eszembe juttatta ugyanő veszprémi Halaskofáját (mindkettő pár évvel korábbi darab, a Halaskofa már 1963-ban készen állt, de az idejét raktárban múlatta, mire az otthonául szolgáló lakótelep 1967-re felépült), olyannyira, hogy elkezdtem Lesenyei Márta, illetve Rózsa Péter pályájának adatait böngészni, azok hátha kiderítenek valamilyen a háttérben megbúvó közös ihlető forrást vagy mestert. Rózsa Péter két évvel korábban született ugyan, mint Lesenyei Márta, főiskolai tanulmányait azonban az után kezdte, hogy kollégája már befejezte őket (1955-ben), és egyetlen közös mesterükre akadtam, Pátzay Pálra, akitől viszont ez a fajta formálásmód távolabb állt (más lett volna a helyzet, ha a közös mester például Borsos Miklós, akinek az “egyetlen kő” elgondolása már itt a blogon is többször szóba hozott, az ő egész szobrászati pályáját definiáló tényező volt). Úgyhogy a hasonlóság pusztán a lelkes és laikus szobornéző véletlen találata, amit leginkább az anyag vezérel,

de a Napba nézőnek

igazából nincsen szüksége semmilyen történeti igazolásra vagy alátámasztásra (miközben az eredet persze érdekes lehetne),

minden szögéből,

minden nézetéből

ragyogó és autonóm darab.

Érdekességként már csak egyetlen dolog tartozik ide, miközben a szobrot nyugati irányból fényképeztem, a háttérben elsietett egy rövidszoknyás, hátizsákos lány,

egy pillanatra fel is ötlött bennem, hogy a bejegyzésnek ezt a címet adjam, “Hogy szaladnak a salgótarjáni lányok”, még rövidebbre fogva, “Hogy szaladnak a nők”, de aztán mégis maradtam az eredeti ötletnél, hogy kölcsönveszem Zolnay Pál 1966-os filmjének címét,

Lesenyei Márta szobrához, nézőpontjához és perspektívájához ez, úgy érzem, végülis közelebb áll. Hogy szaladnak a fák.

*

A szobor a Köztérképen.

*

Rózsa Péter a szövegben említett két szobra ugyanott:

Rózsa Péter: Gondolkodó (Zalaegerszeg, 1966)

Rózsa Péter: Halaskofa (Veszprém, 1967)