Topsy-turvy

Örömömben a földhöz csapkodnám magam, ha ez a szobor magyar szobrász műve lenne valahonnan a hatvanas évekből, és a mű az egyik magyarországi köztéren állna, hiszen akkor evidensen, a maga teljes figurális mivoltában bizonyítaná mindennél fényesebben a blogom egyik régi tézisét: a magyar szobrászat az 1960-as évek elején, felszabadulva a szocreál nyűgei alól, a modernebb megfogalmazások felé indult el, és ennek egyik lehetséges útja az egyensúllyal, a figurális architektúrával való kísérletezés volt.

Ha és volna azonban csak a képzelet szülte dolgokban létezik, a valóságban nem, és ez a szobor sem Budapesten, hanem Londonban áll, a Temze bal partján, a Towertól és a Tower-hídtól keletre, David Wynne (1926–2014) angol szobrász műve, és nem is a hatvanas években, a “swinging London” időszakában állították fel (bár ötlete nyilván akkoriban foganhatott), hanem 1973-ban, a kicsit már keményebb, pszichedelikusabb időkben,

az akkor még félig-meddig külvárosi ipari területnek számító, azóta alaposan átalakult St Katharine Docks egykori bejáratánál,

nagyobb kivágataiban, jól láthatóan,

inkább turbulens körülmények között.

Nincs tehát ha és volna, de ez mégsem vonja kétségbe a nyitórészben emlegetett tézisem igazát,

a londoni jelenidő van,

amely ugyanúgy a különféle múltak eredménye,

mint ahogyan az a világ minden táján,

legfeljebb a különféle múltak itt több rétegből állnak vagy látványosabban mutatkoznak, mint esetleg másutt (lásd például a klasszikus vállalkozói kapitalizmus egyik csúcseredményét, a Tower-hidat, a híd mögött meg a középkor egyik kétségtelen ikonját, a Towert),

még akkor is, sőt attól még jobban, ha a Tower-híd és maga a szobor a háttérben éppen az imént takarta ki

Dél-London újabb keletű, most még feltétlenül a jelenhez tartozó fejleményét,

a Shardot, a város e percben legmagasabb épületét.

De nagyon is londoni szobor ez,

egyáltalán nem véletlenül választottam a bejegyzés címéül

az angol Mike Leigh

1999-es, többi munkájától meglehetősen elütő,

az angol operett két, tandemben működő gigászáról, a Gilbert és Sullivan-párosról szóló

filmjének eredeti címét —

a “topsy-turvy” jelentése ‘felfordított’, ‘a feje tetején álló’, ‘összevissza’ —

a film a magyar forgalmazás keresztelőjekor (ahol szinte sohasem az eredeti szabatos lefordítására törekszenek, inkább hangzatosságra és önpromócióra)

a másképpen találó Tingli-tangli címet kapta.

De amíg mindezt elmondtam, egyszer már majdnem teljesen körbe is jártuk a köralakú medence közepén elhelyezett, különben éppen erre, a körbejárásra szánt szobrot,

és nemcsak a közvetlen környezetéről kaptunk képet (ahol jól látható, főként a Tower-híd jóvoltából igen szívesen fényképezik egymást az emberek, egyszerre még a padon megpihenve üldögélő napszemüveges nő is előkapja táskájából a mobiltelefonját egy gyors snap-re),

hanem arról is, hogy a Lány delfinnel a “topsy-turvy”-séget, a tótágast voltaképpen csak egyik szereplője,

a meztelen lány vonatkozásában teljesíti be,

a delfinében nem, és ha hozzáképzeljük, hogy a nyári szezon közepén ez folyó közeli, vizes kútszobor, sokkal könnyebb azt is hozzáképzelni, hogy amolyan, azt hiszem, kizárólag filmekben látható vagy képzeletbeli víz alatti jelenetet örökít meg.

Van különben vizes képem is a szoborról, még filmre exponált, előhívatott papírkép 2000 tavaszáról, nagyjából ugyanabból a szögből fényképezve, mint a felette lévő fotón, itt kicsit színesebb, teltebb a szobor, mint a mostani nyár végi, éles napfény nélküli, víztelen és szürkésebb felvételeken,

és a megtalálásban leginkább az lep meg, hogy egyrészt több ezer papírkép közül azonnal előkerítettem, másrészt hogy végül csak egyetlen, a szobrot ábrázoló fotót találtam az akkori fényképek között. A Lány delfinnel ugyanis igen látványos és attraktív dolog, első látásra rabul ejtő vonzása után az ember óhatatlanul elkezdi keresni ennek az egyensúlynak a titkát, és egész biztos, hogy erre a titokra huszonkét évvel ezelőtt is kíváncsi voltam. De hát harminchat filmkocka volt, és külön az előhívatás, nem pedig a digitális fényképezőgép memóriakártya szabta instant végtelensége.

Az első a titkok között mindenesetre nyilvánvalóan a nyolc csavarral rögzített, parányi,

normál állapotban a víz alatt ráadásul el is tűnő szobortalp,

de a szobor fő súlypontjának túlfelére billenő lány is csupán három apró (két nyilvánvaló és egy rejtettebb) ponton támaszkodik a delfinre,

felül a jobb keze

középső három ujjával

a delfin fején,

alul ugyanígy a bal kezével,

a delfin jobb szárnya alatt, az állat hasánál,

és itt azonnal látszik a harmadik érintkezési pont, ami az előző kettőhöz képest turpisság — de az a bizonyos delfinszárny a lány bal karjával ugyancsak belejátszik a kitámasztásba. Ám mindez csupán technika, az illúzió magyarázata igazából semmit nem von le az illúzió értékéből, és pontosan emlékszem a hatásra, amit a szobor rám legelső megpillantásakor, valamikor az 1990-es évek közepén, akkor még fényképezés nélkül gyakorolt.

De elhussant huszonöt év, és a szobrot ugyan ma is meghökkentőnek, bizonyos értelemben nagyszabásúnak látom (magassága közelíti az öt métert), a giccsfaktor benne mára erősebb lett, mint a negyedszázaddal ezelőtti első meglepetés idején volt.

Talán az eltúlzott szépség játszik ebbe bele,

talán a tény, hogy egy alapvetően irreális jelenet van a legkomolyabb hipervalóságossággal megrajzolva,

aminek része a lány komorsága

és a delfin közmondásos mosolya,

része a gondosan, köztéri szobortól szokatlan aprólékossággal megrajzolt szemérembomb és fanszőrzet is,

egyáltalán az egész kompozíció a legapróbb részletekre (lásd a lány az izgalomtól, a koncentrációtól a többitől elálló nagylábujját) kiterjedő anatómiai szabatossága

a szobor mindkét alakját illetően —

azt nem tudom biztosan;

de David Wynne lánya és delfinje a tótágas szoborba fogalmazott apoteózisa, és ez elvitathatatlan tőle.

*

A szobor a Köztérképen.