A megszólítható macska

Méltatlan, tisztelgő ajándék Szilasi Lászlónak

(K. macskája) Ha hihetünk a dokumentumoknak, ha nap mint nap átélt bizonytalanságainkban a dokumentumok még biztonságot nyújtanak, 1917 utolsó heteiben F. K.-val sok egyéb mellett a kö­vetkező furcsaság történt.

K. három leveléből idézek.

1917 novemberének közepén Zürauból keltezett levelében az alábbiakat írta egyik barátjának: “Kedves Felix, Zürau első nagy hibája: egeres éjszaka, rettentő élmény. Nekem ugyan semmi bántó­dásom, és a hajam szála se őszült, mégis egy világ borzalma volt ez. Már korábban is előfordult, hogy itt-ott (pillanatonként meg kell szakítanom az írást, az okát még megtudod), tehát hogy itt­-ott finom motoszkálást hallottam, egyszer még fel is keltem reszketve, körül­néztem, akkor mindjárt abbamaradt — de ezúttal i­gazi felfordulás lett. Micsoda rémséges néma és lármázó népség! Két órakor riasztott fel az ágyam melletti zörgés, attól fogva reggelig nem volt nyug­ság…” — és az “egeres éjszaka” borzalmai következnek, bőséges rész­letezéssel. A levél így folytatódik: “…Most itt van a macska, bár titokban kezdettől fogva utálom, idevettem a szobámba, gyakran kell elkergetnem, mert az ölembe ugrik, megakadályozom (ez viszont az írásban akadályoz); idepisz­kít, hívhatom a földszintről a lányt; ha jól viselkedik (a macs­ka), a kályhánál hever, és az ablaknál félre­érthetetlenül ott ka­parászgat közben egy túl korán ébredő egér…” A következő levél november 24-éről származik, K. egy másik barátjának ír: “Kedves Max, sok ráérő idő, de a levélírásra furcsa módon mégsem érek rá. Gondold csak meg: az egérinvázió óta, melyről talán már hal­lottál (…), tulajdonképpen nincs szobám. A macskával, de csak azzal, valahogy átvészelem az éjszakát, hanem hogy üldögéljek is itt, és hol egy kosár mögül, hol az ablaktól halljam a kapará­szást (minden karom zaját külön-külön), ehhez igazán nincs ked­vem, de nagyon körülményes az is, hogy a macskát, mely egyébként nagyon jó, gyermeteg állat, írás vagy olvasás közben figyeljem, ekképp védekez­zem, nehogy az ölembe szökkenjen, vagy a hamuval i­dőben ott legyek, ahol épp nyomot hagy; hogy rövid legyek, nem szívesen vagyok kettes­ben a macskával sem, mihelyt mások is vannak velünk, szinte egy csöppet sem feszélyező, ám különben máris eléggé terhes, ha a macska előtt kell levetkőznöm, tornáznom, lefeküdnöm.” K. ugyanebben a levelében kisebb kitérő után újra az egerekről ír: “…alighogy reggel elviszik a macskát, már kezdődik valahol a szekrény mögött a kapir­gálás. Hallásom e­zerszeresen kifinomult, és ugyanennyire el is bizonytalanodott; végighúzom az ujjamat a lepedővásznon, nem monda­nám meg egészen biztosan, nem egeret hallottam-e. Hanem az egerek mégsem fantáziaképek csupán, hiszen a macska soványan jön be hozzám este, és teli a hasa, amikor reggel kiviszik…” Néhány nappal későbbi levelében (a címzett ugyanaz) K. az egérinvázióval kapcsolatban a következőket jegyzi meg: “Pár napja igen alkalmas, bár ideigle­nes kiutat találtam. Éjszakára a macskát az üres szobában ha­gyom, így elkerülöm, hogy összerondítsa a szobámat (nehéz dolog ilyen kérdé­sekben megértetni magunkat egy állattal. Merő félreértés-sorozat az egész, mert a macska a verések s más felvilágosító módszerek nyomán megérti, hogy szükségének végzése nemkívánatos dolog, valamint hogy helyét is alaposan meg kell válogatni. Mit tesz hát? Választ például oly helyet, amely sötét, amely továbbá bizonysága lehet, hogy ő ragaszkodik hozzám, végül pedig neki magának is vonzó. Emberi oldal­ról nézve ez a hely véletlenül a pa­pucsom belseje. Félreértés tehát, és ilyen annyi van, ahány éj­szaka és macskaszükségvégzés), nem ugrálhat fel az ágyamra, s én mégis nyugodt lehetek, hogy ha a dolgok rosszra fordulnak, been­gedhetem a macskát. Ezek az utolsó éjszakák nyugodtak is voltak, legalábbis nem észleltem egyértelmű egérjelentkezéseket. A jobb alvást persze nem segíti elő, ha a macskaszerepkör egy részét ma­gunkra vállaljuk, ha fülünket hegyezve, tűzszemünket meresztve ü­lünk az ágyban, kihúzott derékkal vagy előrehajolva; ám ez csak az első éjszaka volt így, egyre jobb lesz.”

A következő bekezdés ekképp szól: “Emlékszem a különféle csapdákra, melyeket már többször is ajánlottál, ám ezekhez most nem lehet hozzájutni, és tulajdonképpen nincs kedvem ilyesmihez. A csapdák még csábítóak is, és csak azokat az egereket irtják ki, amelyeket agyoncsapnak, míg a macska puszta jelenléte, sőt talán már az ürülékéé is, elrettentés, így az ominózus nyomok sem okvetlenül megvetendők. Feltűnő volt ez főként az első macs­kás éjszakán, mely az első egeres éjszakát követte. »Egér se moc­cant«: ezt nem mondhatnám persze, tény azonban, hogy a szaladgá­lás abbamaradt, a macska, kedvetlenül a rákényszerített helyvál­toztatás miatt, ült csak a kályha melletti zugban, nem moccant, de ez is elegendő volt; mintha jelen lett volna a tanító, és így már csak pusmogás hallatszott innen-onnan a lyukak­ból.

Alig írsz magadról, én meg az egerekkel állok bosszút érte.”

(A meghódítandó férfi) Nem gondolom, hogy a tárgy szempont­jából különösebb jelentősége lenne annak, hogy a fenti sorok kitől valók. Lejegyzőjének személyazonossága nyilván könnyűszerrel felfedhető, ez itt most mégsem feladat, nem megoldandó rejtély, még csak nem is kulcs semmihez sem, mert egyfelől nem filológiai “teljességre” törekszem (és hogy éppen itt ez miért stílszerű, arról majd egy mondatot még később). Ha tehetem ezt, leginkább arra kérem az olva­sót, felejtse el, hogy az időpontból, az év­számból is származhatnak következtetések; ugyanígy tekintse a nyelv jótékony véletlenének, hogy az előző rész zárójeles alcímébe foglalt szintag­ma a szükséges­nél mélyebb, egzisztenciális értelmet nyer — ez “vét­len akcidencia”, vagy ha drámaiabban akarom kifejezni, az a teher, amelynek viselésé­ben minden gyanútlan ol­vasó osztozik, aki az olva­sás foglalatosságá­ban elegendő jártas­ságra tett szert; sokszor fog még hasonlóban részesülni, ha to­vábbra is vágya, hogy újabb és újabb szövegeket tegyen magáévá. Messzemenően nem utalások ezek, mégis létrejön az a kulturális háló, amin bizonyos halak akaratlanul és automatikusan fennakad­nak. Nem erről a megtévesztésről szeretnék beszélni, hanem arról a másikról; azt viszont fontosnak tartom (s itt van az a “másfe­lől”, amely visszautal a néhány mondattal ezelőtti “egyfelől”-re), hogy a betűjelek így vagy úgy távolítsanak el a konkrét személytől (ha én magam nem mindig leszek is képes élni ezzel a lehetőséggel): e kapcsolat egyik résztvevője tehát nem feltét­lenül író, földmérő, bírósági fogalmazó, hivatalnok, a kivég­ző­osztag tagja, családapa vagy kereskedelmi utazó — de lehetne bár­melyikük, és lehetne bármi más. Nincs teendőnk: itt legfeljebb beláthatjuk annak a gyakorlatnak a helytelenségét, hogy a kollektív emlékezet többnyire nem érzi fontosnak, hagy megőrizze és közreadja bírósági fogalmazók magánleveleit.

Azt tartják, hogy aki hosszabb ideig birtokol valamilyen élő­lényt úgy, hogy együtt él vele — legyen az feleség–férj, nő­–férfi, kutya vagy éppen macska — lassan-lassan, az együtt töltött évek múltával hasonlatossá válik hozzá. Nincs tudomásom ró­la, és (engedé­kenyen fogalmazva) a fenti részletek sem győznek meg igazán arról, hogy K. valaha is macskabarát lett volna. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a hasonlatosság a macskatartás önzetlen vagy önző formája során kialakult szeretetnek valóban lehet is­mérve, akkor K. bizonyosan nem tartozott a macskarajongók közé: K. arcáról nem olvasható le a macskával együtt töltött idő. Itt is azzal az egyébként nem ritka jelenséggel állunk szemben, amikor fénykép és szöveg pontosan, már-már zavarba ejtően fedik egy­mást — ha a képet jó irányból szemlél­jük, s a szöveget is helye­sen olvassuk. Kettejük — K. és a macska — kapcsolatát a fent idézett helyen lehetetlen másként jellemezni s kénytelen vagyok el­ismerni: ezt a viszonyt nem egyéb, mint a hétköz­napi szükség kel­tette életre. A macska befogadása pusztán praktikus és ésszerű lépés volt az egérinváziótól szenvedő részéről, olyan lépés, a­melyhez még csak véletlenül sem férhet hozzá bármiféle szeretet­teli gesztus gyanúja — maga a macska pedig (minden valószí­nűsíthető és nyilván ott, akkor bőven nyomatékosított törekvése elle­nére) az eseményekre utóbb visszatekintő és azokat leíró K. szemében szinte végletesen mellékszereplővé, a kellemetlen körülmé­nyek elkerülhetetlen részévé vált (“…én meg az egerekkel állok bosszút érte…”), egyik oldalává annak a sokszor megtapasztalt rela­tivizmusnak, ahol a sokkal rosszabb mindenkor felcserélendő a kevés­bé rosszal.

A dolog mégsem ezzel zárul-zárható, és nem is ilyen egyszerű. A levélrészleteknek — azzal együtt és annak ellenére, hogy kimondottan nem irodalmi alkotásokról van szó — van egy, az ere­deti szándéknak (az ésszerűségnek) ellentmondó, és tulajdonkép­pen az eddig állítot­takkal szöges ellentétben lévő, apróságokból visszakövetkeztethető olvasata. A történtek feljegyzése során kétségtelenül főszerephez jut az a figyelem, amelyet K. a macskára irányít, még akkor is, ha K. saját figyelmének látszólag nem tulajdonít különösebb jelentősé­get. Ha a dolgok alakulásában er­re a haladványra figyelünk, s miért is tennénk másként?, előbb-u­tóbb fel kell fedeznünk, hogy teret kap e jelenetekben az érze­lem, illetve az érzelemnek e helyen kissé valóban sutára, félol­dalasra sikeredett változata, a ragaszkodás (erre vonatkozólag lásd “a macskával, de csak azzal…” kezdetű monda­tot), mialatt maguk a levelek is végtelenül érzelmesek, még ha írójuk mindent megtesz is azért, hogy ezt az érzelmességet elrejtse a címzettek elől. A levelek mindenekelőtt K. megtévesztéséről szól­nak: arról a hadvezérről, akit egyre tragikomikusabban vakítanak el önmaga folyamatosan megnyert csatái, hogy azután ne vegye észre: a háborút visszafordíthatatlanul elveszítette. S a vég: a meghódítandó férfi elesett, mert elveszítette önmagát. A hódítás megtörtént.

(Félreértés) K. és a macska között kezdettől fogva különös kommuni­káció folyik, amely az események során némileg módosul, ám legfőbb tulajdonsága gyakorlatilag mindvégig megmarad. Két mo­nológ kerüli-kerülgeti egymást, s ezek sohasem találkozhatnak egyetlen dialógus­ban. A két monológot ugyanis két, egymással leg­többször tökéletesen ellentétes, s önmagát teljességgel érvénye­síteni szándékozó akarat hozza létre (“…gyakran kell elkerget­nem, mert az ölembe ugrik, megakadályozom…”). Ez az akarat: a másik feletti hatalom megszerzé­se, annak a rendnek a megteremté­se, amelyben én magasabb helyet foglalok el, mint ő, a másik. Nemcsak lényege, természetesen formája is jellemző módon monolo­gikus ennek a kommunikációnak (attól most kénytelen vagyok elte­kinteni, hogy a másik fél nem hallgattathatik meg). K. szavai­val, egyre imperativikusabb és minden bizonnyal tegező megszólításával a macska elfogadó-lenéző némasága és pilla­natnyi beletörődése szembesül. Ez a lenézés még szembeszökőbb attól, hogy a macska mindvégig bizonytalanságban tartja a férfit, hagy vajon elfogadta-e a tegező viszonyt, amelynek a nyelvi formákon túl természetesen az egymással szemben tanúsított viselkedésben is változásokat kell előidéznie. Mert a tegeződés nagyrészt szabad­ság, de legalább ennyire korlátozottság is: olyan változás, ahol “a más felvilágosító módszerek”-nek esetleg még lehet helyük, a “verések”-nek már semmi esetre sem. A macska fürgeségével és min­den akadályt legyőző találékonyságával pedig K. hiábavaló igyeke­zete áll szemben, amely végső soron mindig a testi fölény érvé­nyesítésének formáját ölti, de legfeljebb ideig-óráig tartó rész­siker lehet. Különösen azért, mert az alaphelyzetet agy félreér­tésen nyugvó, helyrehozha­tatlanul egyenlőtlen és reménytelenül ö­nös függőség uralja: K. nyugalma érdekében nagyon is rá van u­talva a macskára, miközben szolgálatot vár el tőle, s elfogadja e téren szerzett korábbi, semlegesnek számító tapasztalatait, me­lyek szerint e tekintetben igenis lennie kell alá- és fölérendeltségnek; a macska éppen ellen­kezőleg, egyáltalán nincs ráutalva K.-ra, és egyszerűen a jó sors által elévezérelt, önmagával egyenrangú barátjának tekinti K.-t.

Hogy a kiindulás inkább hajlik a győlölettel vegyes eluta­sítás felé, arról a macska legelső, zárójeles, éppen rideg tárgyiasságában nagyon beszédes említése tanúskodik: “pillanaton­ként meg kell szakí­tanom az írást, az okát még megtudod”. A sej­telmes elhallgatás azonban nem Felix megriasztására vagy éppen kíváncsiságának felkel­tésére szolgál, hanem a föl-fölugráló macs­kának szól: a régi ember mágikus védekezése ez, aki a rosszat semmilyen áron nem hajlandó megnevezni, remélve, hogy az így elkerüli ót. Ha így van, K. hallga­tása itt a félelemmel egyenlő. De hogy ez a félelem, a “titokban utálom” érzése lassacskán oldó­dik, és idővel felváltja az apró momentumokat sem kerülő megfi­gyelés, azt a középső levél utolsó megjegyzése bizonyítja: “…a macska soványan jön be hozzám este, és teli a hasa, amikor reg­gel kiviszik…” — s a második félmondat passzív formája már a szenvedély térnyerését mutatja: az elválás nem közömbös annak, a­ki ott marad, mert már kényszerűségből, a finom erőszak eredménye­ként éli meg ezt a búcsút.

K. és a macska viszonyát egy ponton túl azután biztosan nem az a kezdet motiválja, amiről idáig írtam. Sokatmondó ugyan K. két rövid minősítése (“…titokban kezdettől fogva utá­lom…”; két héttel később: “…egyébként nagyon jó, gyermeteg állat…”), ám ezek az idézetek szűkebb szövegkörnyezetükből ki­ragadva, azt hiszem, félre is vezet­nek, mert arról, amit sugall­nak, a szeretetről azért nincsen szó. Mutatnak azonban valami elfogadás-félét, ami lényeges változás az alaphelyzethez képest, s amit a szövegben megbúvó, a K. papucsába rondító macskáról szóló anekdota, s a hozzá fűzött kommentár (“…Fél­reértés tehát…”) már végérvényesen jelez. A megbocsátásnak a követ­kező fokozata is e szövegrészben van, mikor K. mellékesen odaveti, hogy “ő ra­gaszkodik hozzám”. A változást azonban legszemléletesebben a macskáról alkotott egyik első észrevétel (“…a kályhánál hever, és az ablaknál félreérthetetlenül ott kaparászgat közben egy túl korán ébredő egér…”), amely a lustaságról szól, és a befejező megjegyzés közötti különbség illusztrálja (“…ült csak a kályha melletti zugban, nem moccant, de ez is elegendő volt; mintha je­len lett volna a tanító, és így már csak a pusmogás hallatszott innen-onnan a lyukak­ból…”), amely, akárhogy is nézzük és bármennyire is próbáljuk más­képp látni, ugyancsak a lustaságról szól. Az “elbeszélő” modusa ugyanahhoz a tárgyhoz gyökeresen áta­lakult és az ellenkezőjére váltott. A zsörtölődő szigorból joviá­lis elismerés lett.

(A macska K.-ja) A zsörtölődő szigor és a joviális elisme­rés közötti különbség említésével, amely e diskurzusban az egyik legkitüntetet­tebb pont, szándék szerint a tulajdonviszonyok felcserélődésére utalok. E csere hosszabb folyamatának középponti jelentőségő fázisa a macskaszerepkör “átvállalásáról” szóló fél­mondat; a pontos leírás (“fülünket hegyezve, tűzszemünket me­resztve ülünk az ágyban…”) még egy tekintetben értelmet nyer, amellett, hogy meggyőződésem szerint egyáltalán nem elképzelhe­tetlen, hogy az idézett részletben a többes szám első személy nem azonos az általános alannyal. Amikor mindez történik, a züraui napok elején vagyunk (K. azt írja, “ez csak az első éjszaka volt így”), ám amikor mindez ábrázolódik, a züraui éjjelek és nappalok jó néhánya eltelt már. K. tehát folyamatosan figyelt, ez­zel töltötte legfőbbképp idejét — s ez nem magyarázható az egerekkel szemben érzett irtózatával és az ebből fakadó álmatlan éjszakákkal; nincsenek álmatlan éjszakáink, csak időnként a feledé­kenységünk követel nagyobb teret pszichénkben, s ilyenkor hajla­mosak vagyunk arra, hogy a valóságot felcseréljük álmainkkal és viszont. S hogy a figyelés lett K. legfontosabb tevékenysége, az önmagában azzal sem indokolható, hogy a macska kisebb-nagyobb szünetekkel folyamatosan érvényt akart szerezni annak a feltétel nélküli érzés­nek, amit az előbb barátságnak neveztem, s amely cselekedetével az “egyébként nagyon jó, gyermeteg állat” óhatatlanul magára vonta K. rosszallásét és tekintetét. A macska számára éppen ez utóbbi volt a fontos, hiszen ki mással tölte­nénk legszívesebben minden időnket, ha nem a barátunkkal? “…ö­lembe ugrik”, írja előbb K., majd megnyugtató végeredményként közli, hogy ha a másik szobába zárja, “nem ugrálhat föl az ágyam­ra”; de ez a szemérmelő beismerés, a másik, a macska érzelmeinek felismerése alaposan túlnőtt a kezdeti tiltáson és elutasításon, s túl a macska szeme láttára történő levetkőzés, tornászás és le­fekvés kellemetlennek érzett, a legintimebbet és így legvégsőt megosztó terhességén. S amennyire praktikus megfontolásból vette magához K. a macskát, legalább annyira nem praktikus — vagy ekképpen nem magyarázható — lépés részéről az, hogy Max ajánlatát, a valóban kézenfekvő és kényelmes megoldást, az egér-csapdákat az ellenérvek sokaságának felsorolásával utasítja el és a macskánál marad, külön is kiemelve azt, hogy “az ominózus nyomok sem feltétle­nül megvetendők”… Mert K. számára itt már a megértés a tét. Azt írja, “nehéz dolog ilyen kérdésekben megértetni magun­kat egy állat­tal. Merő félreértés-sorozat az egész…”, s ebben a megjegyzésben nem az újjal találkozó, s annak elementárisságára rácsodálkozó ember kissé távolságot is tartó önarcképe a lenyűgöző, hanem maga a pőre tény, az állítás, és ami belőle következik. Megértetni csak az tud, akit már rávezetett a megértésre a másik, s így kölcsönösen létre­jött az a nyelv, melyet mindkét fél birtokol, s amely mindkét irányban működtethető. S noha általában a megértés mélységesen egyenrangú viszony, itt az események az előzmények kényszermozgásából következ­tében mintha az ellenkezőjükre váltanának át: K. a macskát egy számára még nem teljesen átlátható, vagy a sajátjától szerkezetében lényegileg eltérő tu­dás birtokosának ismeri már, egyetlen s mindezt kifejező szóval “tanítónak” nevezve őt — vagyis mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy a K. előítéletén alapuló rend a feje tetejére álljon, magyarán, tökéletesen érvénytelen legyen tovább. Mindaz együtt, amit idáig az eredeti szövegből külön is idéztem, nem pilla­natnyi és véletlenszerű állapotokat tükröz (mint ahogy a fülhegyezés és a tűzszem meresztése sem K. pillanatnyi és pontosan visszafordí­tott élménye), hanem egy valóságosságában és virtualitásában egya­ránt nagyon izgalmas fejlődésrajzot takar; ám nem a macska fejlődés­rajzát, hanem azt, aki a rajz érzékletességéért és megkapó voltáért dicsérhető: K.-ét.

(A megszólítható macska) Két tisztázatlan, s első látásra e levelek valódi problematikájához csak lazán kapcsolódó, a szö­vegben szimmetrikusan helyet foglaló levélrészlet maradt hátra. Különös módon mindkét locus nyelvi tréfának tekinthető, s hason­lítanak abban is, hogy mindkettőhöz lélektani indokolással jutha­tunk igazán közel — s a belőlük levonható következtetés minden látszat ellenére döntő jelentőségű az egészre nézve. Az egyik hely az első, meglehetősen kaotikus éjszaka után került papírra, a macska–lány azonosítás feltehetőleg tollhibának indult, K. a­zonban, felismerve az elszólás humorát (alighanem Felix szórakoztatására), bennhagyta a szövegben. A kicsi a nagyban: mintha a Hamlet Színészeinek játékát látnánk Claudiusék előtt, a nagy előadáson belül: ez az azonosítás K. megté­vesztésének egyik első, ám jelentőségteljes fokozata. K. ugyanis (hűen saját koráb­bi, már említett tapasztalataihoz, s hűen egyúttal az általa ó­hajtott rendhez) legelőször itt jelzi jobbára önkéntele­nül azt, hogy hieratikusan s egy előítélet szerint gondolkodik: a macskát — nemére való tekintet nélkül — nőként, női természetként gondol­ja el. Aki ekként vélekedik, vagy a macskát, vagy a nőket nem is­meri. A megtévesztés-sorozat első lépcsője, ez az előítélet a ma­ga logikája szerint torkollik az összes további félreértésbe, s ez vezet K. végső vereségéhez is.

Nem véletlenül hoztam példának éppen a Hamlet színielőadás­át. A másik hely, az “egér se moccant” ugyanis idézet a Hamlet legelső jelenetéből, tréfás automatizmus, ezúttal Max szórakozta­tására. Ez a szövegdarab, amely a levelek vége felé olvasható, a­zonban lélektani­lag rímel a macska–lány keveredésre: ott egy fel­dúlt, önmaga világán kívül kerülő, hibákat elkövető personával ismerkedünk meg; a Hamlet­ből idéző levélíró viszont visszanyerte saját biztonságát: tudja világának határait és ismét birtokolja azt a nyelvet, amit célszerű­nek gondol. A macskát és a lányt keverő ember véletlenül akad rá anyagára, úgyszólván “talált tárgyba” ütközik; a Hamletből idéző öntörvényű intenciója alapján cselekszik.

Ahogy korábban már említettem, K. levelei és a belőlük kie­melt részletek a szó egyik, talán lényegibb értelmében nem szépírói alkotások; a változtatandók megváltoztatásával jellegükben inkább az újságok napi híreihez, esetleg bűnügyi krónikájához állnak közel. Ám esendőbbek is azoknál — és éppen ez jelenti iz­galmasságukat — , mert dokumentálnak “valamit”, ám ennek az igaz­ságértékét semmilyen mód­szer sem tudja igazolni vagy cáfolni töb­bé. Ebben a tekintetben mindannyian egyenlők: kései szemlélők va­gyunk, akikre legfeljebb a kommentálás nem is egyszer spekulatív következtetéseket-logikát és a konkrét helyzettől független feli­nológiai ismereteket kívánó felada­ta marad. Vagy ha köznapibb szavakat akarok használni, egy pont után már csak képzeletünkre hagyatkozhatunk, amit kiegészíthetünk a fenti eseménysorozat e­gyetlen állandóként megmaradt-megőrzött, ma is létező jelenségé­re, a macskára vonatkozó tudásunkkal.

Mert a fenti levelek egy tekintetben látványosan hiányo­sak, noha e hiányt a helyzet végtelen személyessége, amiről mind­eddig beszélni próbáltam, bőségesen indokolja. K. egyetlen szót sem vesz­teget a macska jellemének legfőbb vonására, kíváncsiságá­ra és tudni vágyására, mint ahogy nem szól a macskát foglalkozta­tó örök kérdés­ről sem: mit lehet legközelebb megenni? K. nem beszél a macska szeméről és a belőle kiolvasható időről; végső so­ron hallgat arról is, hogy hogyan szólította meg a macskát, ex­pressis verbis azt sem adja tudtunkra, hogy a macska megszólíthatónak bizonyult-e. Azért nem beszélt erről, mert megtörtént ugyan, de ez a megszólíthatóság nem K.-n, hanem a macskán múlott, végérvényesen?

K. nem mond semmit arról sem, hogy a macska rossz filológus: ott is felfedezni vél, ahol nincs mit.

(Az idő) Hetvenvalahány év nem kevés. Ezalatt jóformán min­den megváltozott a hajdani Zürauban: van, ami jobb volt és rosszabb lett, van, ami rosszabb volt és jobb lett, még ha az ilyen dolgoknak nyilván arrafelé is kisebb a számuk az előbbiekhez képest. Hol van a régi ház, ahol K. néhány hetet töltött, hol az udvar, amelyben K. megpróbált dolgozni? Hol van K. szobája, hol a macska szobája, K. asztala, ágya, vagy ha úgy tetszik, a macs­ka asztala és ágya? Hol van a skatulya és a fazék, amit K. egyik levelének írása közben befestett? Hol van a láda, amelyben ege­rek kaparásztak? Hol vannak az egerek? Hol a macska? Hol van Fe­lix, hol van Max, hol van K.?

Ilyen az idő: majdnem mindent eltöröl.

Csuhai István: A megszólítható macska. Harmadkor-antológia, Bp., 1989. 125-136. o. és: Szilénosz-gyakorlatok (6+4 írás [Hévizi Ottóval közösen]). Széphalom Könyvműhely, Bp., 1991. 75-96. o.