Nem a blogban már sokszor felidézett, mostanra kicsit elhasznált vicc poénját akarom újra felmelegíteni (“Ha elrontjuk hátulról, kezdhetjük elölről”), hanem ezzel az induláskor még rövid, idővel aztán talán majd bővülő képgyűjteménnyel azt szeretném bizonyítani, hogy a háromdimenziós figurális szobroknak nemcsak elöl-, alul-, felül- vagy oldalnézetük, hanem hátulnézetük is van, még akkor is, ha a dolgok természeténél fogva a köztéri szobrok esetében ez a legelhanyagoltabb, leghozzáférhetetlenebb és egyben legnépszerűtlenebb nézőpont. De létezik, és messzemenően legális — az itt következő sorozat pedig ezt a messzemenő legalitást kívánja igazolni. Oly módon, hogy a felsorakoztatott szobrok hagyományos elölnézetét nem fogom itt mellékelni, az esetek egy részében az olvasó ezeket a való élményeiből úgyis fel tudja idézni, vagy ha nem, a blogban látható képanyag segítségével könnyedén azonosítani tudja.
“Hátulról” olvasásának folytatásaCímke: Arthur Koestler
Sötétség délben
Három sípoló, táncoló, egy méternél nem magasabb alak a Városligeti fasor egyik épületének homlokzatán. Valamikor négyen lehettek, de ma már csak három táncol és furulázik közülük, kettő a kiugró rizalit párkányának két szélén, egy jobb oldalt, a homlokzat sarkán. A negyedik faun és megalkotójuk kiléte tovatűnt valahol a történelem útvesztőiben. “Sötétség délben” olvasásának folytatása
Olvasni
Amihez persze nem elég pusztán az akarat. “Olvasni” olvasásának folytatása
Egyik lábam itt, a másik meg ott
Akárhogy van, akár szeretjük, akár nem, tudomásul kell vennünk és muszáj együtt élni a tudattal: az egész alakos figurális szobroknak van lábuk. Ráadásul a talapzat miatt sokszor közvetlenül az orrunk előtt van vagy túlságosan is kéznél foglal helyet a szoborláb. Kicsit ellenkezőleg érzek, mint ahogyan Annie Ernaux írja egyszerű narratológiai megjegyzésként, valójában a rá jellemző és nagyon is vonzó elbeszélői csökönyösséggel egy családi történés kapcsán Egy asszony című, az édesanyjáról szóló önéletrajzi kisregényében: “Nem tudom elmondani azokat a perceket, mert már megtettem egy másik könyvben, vagyis egy újabb elbeszélés, más szavakkal, más mondatrenddel, soha többé nem lehetséges.” Én éppenhogy ugyanannak veselkedek neki most is ebben a bejegyzésben, mint mindig a blogban, nagyjából a szavaim is hasonlítanak és a mondataim rendje is ugyanaz, még akkor is, ha ennek a szövegnek a genezise eltér az általános gyakorlatomtól: nem egy előzetes elképzelés vagy terv hozta létre, hanem jobbára a véletlen, amit egy idő után megpróbáltam irányítani és szerzői intencióval utólag felruházni. Ha lett benne történés, akkor ez az utólagos felruházás eredménye. A poszt képei között kizárólag olyan felvételek láthatóak, amelyeket szándékosan szoborlábakról, szobrok lábfejeiről készítettem — egy-két kivételtől eltekintve egyik sem kivágat, hanem közvetlenül fényképezett teljes kép, sokszor a mélységélesség jótéteményeivel megáldva. Mozgóposzt egyébként, ami azt jelenti, 2013-as megnyitása óta folyamatosan és kiszámíthatatlan ütemezésben bővítem, mindig új arcát fogja mutatni tehát a láb.
“Egyik lábam itt, a másik meg ott” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 