De izzó szellemét a tűz nem

Ezzel a szoborral túlságosan sokat pepecseltem, többször is nekiveselkedtem, hogy megírjam hozzá a kísérőszöveget, de mindig kudarcot vallottam vele. Ha létezik lista a veszélyeztetett budapesti szobrokról, Kiss István Dózsa György-emlékműve bizonyosan előkelő helyen áll rajta. Ne gondoljuk, hogy az a hatalom, amely a gyűlöletes keresztény középosztály hamis nosztalgiáitól, félművelt kúriai ábrándoktól indíttatva, árra-fizetségre tekintet nélkül épp ezekben az időkben teszi át székhelyét a budai várba, túlságosan sokáig viseli majd el ennek a szobornak a közelségét — azét a szoborét egyébként, melynek a főszereplőjéhez köthető legfontosabb év ötszázadik fordulójáról 2014-ben nemhogy emlékévvel, egyetlen kukkal sem volt képes megemlékezni. Magyarország 2017-ben. Ma még csak az ülő Kodály-szobor az egykori kármelita kolostor/Várszínház, a készülőfélben lévő miniszterelnöki rezidencia mellől, vissza arra a helyre, ahonnan annak idején áttelepítették, mert túlságosan sokszor lett megrongálva; három-négy év múlva majd a Dózsa — alighanem sehova. És ez az eltávolítás, akármit mondok a Dózsa-emlékmű esztétikai vonatkozásairól az alábbiakban, előre szólok, szégyenteljes, ezekhez a mostani tahókhoz méltó lesz.  “De izzó szellemét a tűz nem” olvasásának folytatása