Horváth Viktor Török tükör című regényéről
[Az itt következő írás annak, aki rendelkezik előfizetéssel, hozzáférhető az Élet és Irodalom honlapján, nem ezért töltöm tehát fel, hanem elsősorban a két fekete-fehér kép miatt, melyeket nemrégiben rendrakás közben találtam. A zakóm hajtókáján lévő gyászszalagból kiindulva a képek vélhetően 1991 tavaszán készülhettek Pécsett, a Művészetek Háza Tetőtéri Galériájában, Horváth Viktor ekkoriban a Művészetek Házában dolgozott, én a Jelenkor szerkesztőségében, és talán egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy nem egészen két évtized múlva az elsők között leszek, akik recenziót fognak írni az ő törökkori Pécsen játszódó regényéről. (Persze ő regényíró volt már talán akkor is, és regényírók fejében sok minden megfordul.) Mindenesetre így történt, és most a szöveget is szívesen adom itt közre, mert szívesen is írtam 2009 kora nyarán.]
*
Az analógia, melyet e könyvismertetés címe első látásra bizonyára sugalmaz, csak részben áll. Mert hogyan is lehetne Gárdonyi Géza mára nemzedékek legkedvesebb kötelező iskolai olvasmányaként rögzült főművét összevetni egy most negyvenhét éves író mégoly ambiciózus vállalkozásával, mely mégiscsak mindössze második megjelent kötete? A kérdés ebben a pillanatban kétségkívül költői. De ha már belekezdtem, hadd vigyem tovább ezt az összehasonlítást, annál is inkább, mert a Török tükör inkább bevallja, mint tagadja, hogy egyik ösztönzője — sok török korban játszódó magyar történelmi regényhez hasonlóan — szükségszerűen Gárdonyi munkája.
Horváth Viktor regénye, akárcsak az Egri csillagok, török emlékekben városképileg is bővelkedő magyarországi vidéki várost választ cselekményének fő színteréül, s e korabeli teret mindkét könyvben hasonló módon a megírás jelene (a XIX. század végi Eger, illetve a jelenkori Pécs) kelti valóságos életre. Nagyjából az ábrázolt korszak is egyezik, a mohácsi csatát követő másfél évszázados török uralom első néhány évtizedét, azon belül is az 1540-es, 1550-es évek fordulóját hozza közelebb mindkét mű. A főszöveget Gárdonyinál a Török szavak és kifejezések cimű lista zárja, ebből Horváth Viktornál A török és arab szavak magyarázata című szószedet lesz. Minden kényszer nélküli, következetesen végiggöngyölített hommage-ként pedig a Török tükör cselekményében a megfelelő pontokon Gárdonyi regényének egyik-másik szereplője tűnik elő.
A két regény leglényegibb hasonlósága, a lineáris történetmondás és a részletező ábrázolás teltsége, a leírások kiterjedt gazdagsága és a cselekmény egyértelmű célirányossága azonban inkább már elválasztja a két vállalkozást. Gárdonyi korában, Jókai és Mikszáth árnyékában mindez jóformán normaszerű követelménynek számított. Manapság, amikor a magyar XVI-XVII. század, a törökkori Magyarország felidézésének immár másfél évtizede jelentős írói-szépirodalmi konjunktúrája érzékelhető, s ez a konjunktúra a lehető legváltozatosabb és általában rendhagyó narratív módszerek alkalmazása révén érvényesül, inkább ritkaságszámba megy. A dolog ráadásul csak látszólag ilyen egyszerű. S minél tovább haladunk az összehasonlításban, a különbségek annál árulkodóbbak. A Török tükör nem a magyar hősiességről, az ellenállásról és a kitartás nagyszerűségéről szól, mint az Egri csillagok — éppen ellenkezőleg, a regény nagy történetét a behódolás, a megadás, a feladás, a legyőzetés különféle súlyú motívumainak láncolata képezi. Gárdonyi Egerje harcban, konfliktusban, ostrom előtt és alatt áll, az összeütközésnek óhatatlanul heroikusnak és nagyszabásúnak kell lennie, a győztes félre nézve dicsőségesnek. Horváth Viktor Pécse „békeidőben” él, lakóinak hétköznapi rutinját, az egymás közt zajló alkukat egy-egy összecsapás vagy akár véres kaland legfeljebb ideig-óráig billenti ki megszokott üteméből. Legvégül, s talán legfontosabb különbségként, ennek a nagyon ismerős magyar tájakon játszódó történetnek az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélője, Ísza nem keresztény magyar hős, hanem igazhitű muzulmán, az oszmán birodalom fennmaradását nemzedékek óta biztosító előkelő katonai-adminisztratív dinasztia korán árvaságra jutott sarja, maga is katona és tisztviselő, akinek elszántságát, harci kedvét, a fennállóval szembeni lojalitását vallásos buzgalma nemcsak fokozza, hanem minduntalan igazolja is.
A Török tükör voltaképpen keretes elbeszélés, melyet a már agg Ísza (teljes nevén Jahjapasa-oglu Ísza bin Juszúf) vet papírra 1599-ben, életének hatvanötödik évében, okulásul a későbbi békés évszázadokban élő utódainak. Ez a tanító célzat szüli a Török tükör legmulatságosabb retorikai megoldását, a lépten-nyomon előkerülő „tanulságokat”: mindegyikük egy-egy bonyolult élethelyzetet, nehéz konfliktust ironikusan leegyszerűsítő szillogisztikus fordulat. A tanulságok állandó elősorolása a legerőteljesebb és a legelsőként megjelenő írói eszköz annak érzékeltetésére, ami végül a könyv vezérszólama lesz, hogy a világ talán mégsem egészen olyan, amilyennek elsőre látszik. Ísza tehát kisgyerekként Nagy Szulejmán hatalmassá növekedett országának Isztambultól távoli perifériájára, a Magyarország nevű vilájetbe kerül, s a soknemzetiségű pécsi szandzsákot irányitó Dervis bég fogadott fiaként a végvidéken, a városban nevelkedik. (A nevelőapa, Dervis bég egyébként valóban létezett történelmi figura: 1544-ben kezdődő, tíz éven át tartó uralkodása a város élén birodalomszerte egyedülállónak számított a korban, ahol a tisztviselőket isztambuli utasításra igen gyakran cserélgették.)
A kilenc nagyobb fejezetre oszló, fejezetenként tíz-tizenöt-húsz, rövidebb novella terjedelmű, önálló címmel ellátott részből álló regény első két nagy fejezete az Ísza születése előtti időket ecseteli, a birodalom és a család történetét Ísza dajkájának-nevelőnőjének, illetve tanítójának elmondásában. A harmadiktól a nyolcadik fejezetig tartó rész Ísza pécsi időszakának története, szabályos előkészítéssel, feszültséggel, konfliktussal, megoldással, lezárással. Egyrészt a kamaszból ifjúvá serdülő főhős sajátos fejlődésregénye ez a nagy egészen belül, másrészt krimiszerű cselekménysor klasszikusan adagolt izgalommal és megfejtéssel (ennek természetét azonban ezen a helyen, vadonatúj könyvről lévén szó, nem kívánom részletezni, annyit árulhatok el csupán, hogy szerelemről és szenvedélyről, kardról és harcról, megtévesztésről és igazságról, meg Leonardo da Vinci fantasztikus találmányának, a repülő szerkezetnek az életre keltéséről van sok más mellett szó). A kilencedik, záró fejezet félévszázadnyi idő, egy emberi élet tanulságainak rövidre fogott summázata, egyúttal a regény keretének bezárása is.
A fentiekből talán látható, hogy a regénynek jellegzetes tempója, egyenes lendülete van. A Török tükör kétségtelenül pompásan kiszolgálja a laikus olvasót, aki történetre, fordulatos cselekményre, izgalomra és arra vágyik, hogy a dolgok felismerhető egyszerűséggel következzenek egymásra. Az ilyen olvasó várakozása a regény főbb egységeinek rendjében, az előkészítésben, a bonyolításban, a lezárásban többé-kevésbé be fog teljesedni – ennek a történetnek eleje, közepe és vége van, „a világ megszületik, él és meghal” benne, ahogy Ísza fogalmaz egy helyen a tökéletes könyvről szólva.
A regény erudíciója, gazdag intertextualitása (mely itt elsősorban nem más irodalmi szövegek átvételét és integrálását, hanem a török hódoltság korára vonatkozó mai tudásunk hallatlanul nagyvonalú működtetését, rengeteg apró, néha csak egymondatos utalásban előforduló történeti tény vagy ismeret felcsillantását jelenti) bizonyára kielégíti a történeti hitelesség vagy a referencialitás délibábját kergető olvasókat. Külön alkategóriaként a regény e rétegéhez sorolom azokat a gyakori passzusokat, ahol a szöveg a mai Pécs különböző törökkori emlékeit hozza igen tetszetősen vagy szellemesen játékba, a főtéri dzsámitól a Barbakánon és a Tettyén át a Kantavárig megannyi ma is létező, felkereshető, megtalálható helyszínt – s ugyanennyi a történelem sodrásában tovatűntet.
Van a Török tükörnek még egy átfogó, nagyon gondosan kidolgozott rétege, ez azonban kisebb-nagyobb mértékben ellentmond az előző két olvasás-típusnak, s ahhoz az iróniához tartozik, amit az imént a „tanulságok” kapcsán említettem. Ísza életének minden helyzetében mérlegre teszi saját hitét – a Korán szúráiból vett, a kis szövegegységek élére emelt vagy a szöveg közé ékelt arab idézetek és mellettük szereplő magyar fordításaik mindenkor megnyugtatóan tisztázzák kételyeit, minden egyes ilyen hely ugyanakkor látványos továbbépítése is annak a belső konstrukciónak, mely nem csupán a „genezis”, az „eredet”, a „teremtés”, a „megalkotás” körüljárását, hanem magát a megalkotást célozza. (Ebben az értelemben a Török tükör legközvetlenebb rokona nem valamelyik „törökkori” kortársa, hanem Márton László Átkelés az üvegen című regénye.) Elbeszélésének végére érve Ísza azonban a dolgokról való tudomását – munkájának végső termékét — mégis könnyedén relativizálja, elbizonytalanítja, keresztülhúzza („látom, hogy amit leírtam, mind igaz. Tehát, jó efendi, nehogy komolyan vedd!”), olvasóját pedig újra a kezdethez utasítja.
Tanulság? Inkább kezdd kétszer, mint hogy egyszer sem.
Horváth Viktor: Török tükör. Jelenkor Kiadó, 2009. 558 oldal, 3200 Ft
Csak a képre emlékezem 