Pozsonyi halak

A pozsonyi halakkal ugyanaz a helyzet, mint nemrég a londoni oroszlánokkal volt. Megtehetném most is, hogy az itt szereplő halakat utólag beillesztem a szintén nem olyan távoli horgászfiús posztba, de ezzel csak azt kockáztatnám, hogy észrevétlenül tűnnek el a blog mindent megemészteni képes hatalmas gyomrában. 

Ráadásul az ötletet adó kép különösképpen közel áll hozzám, pár évvel ezelőtt feltöltöttem a Flickr-folyamomra,

és csak a napokban, úgyszólván véletlenül rálapozva vettem észre, hogy vízcseppeken és bronz kisleányon kívül itt bizony hal is van. A kép, mint az élére állított dominókból álló sor első darabja, azonnal megindított egy visszafordíthatatlan folyamatot, hiszen eredetileg nem négyzet alakú volt (a Flickr egyik csoportja kedvéért vágtam akkoriban 2000 x 2000 pixelesre), hanem így nézett ki,

rögtön a mappában mellette lévő, rákövetkező kattintással

viszont igazán kapóra jön most nekem, a kettőből ugyanis szép összefűzött képet lehet csinálni,

amin egyszerre három pozsonyi hal is látszik.

Sőt ha jobban odafigyelek, hogy mire is figyel oda a gépem, és időben észreveszem, hogy a vízcseppekre, nem pedig a bronzszoborra fókuszál, akkor a harmadik kis halas figura is odakerülhetett volna az összefűzött képre. De az egész mégsem ér ekkora hűhót, mert ugyanerről a három figuráról, kicsit más szögből

pár évvel korábbról szabályos felvételem is volt, és hát nem is érdemes ennyire előreszaladni a halakkal, mert még elsikkad a lényeg.

A lényeg pedig a Ganümédész-kút a pozsonyi Nemzeti Színház előtti kis teresedésen, Victor Tilgner szép kis neoklasszikus kompozíciója 1888-ból, sok-sok bécsi és római vizes kútszobor kései leszármazottja, a régi klasszikus Pozsony egyik ma is a helyén lévő hírmondója.

Erre a kis terecskére Pozsonyban bármelyik irányból mindenkor könnyű volt kilukadni nekem, fényképeztem zsúfoltan,

fényképeztem pár perc múlva jóformán kihaltan a nekieredő esőben, az oldalsó mellékutcában elhaladó villamossal,

fényképeztem ragyogó napsütésben,

fényképeztem az elülső villanyoszlopok nélkül,

fényképeztem abszolút néptelenül, úgy, hogy a szélső villanyoszlopokra piros virágos kosarak voltak applikálva — sokszor csak a színház homlokzatára kifeszített vagy onnan éppen elhagyott molinó emlékeztetett az idő múlására. Néha meg én takartam ki szándékosan a reklámmolinót.

Mert hát az 1885-86-ban a két osztrák építész, Ferdinand Fellner (1847–1916) és Hermann Helmer (1849-1919) 1873-ban alapított irodájának tervei szerint felépült épület (a német ajkú Pozsony számára a kapuit “Königliches Freistädtisches Theater”-ként, de a Bánk bán előadásával megnyitó, ma a Slovenské Narodné Divadlo régi épületeként működő színház) és a két évvel később a Pozsonyi Első Takarékpénztár támogatásával emelt Tilgner-kút tökéletes szimbiózisban él egymással.

Ha jó szögből nézzük őket, pontosan látjuk,

a kútszobor Ganümédesze ugyanúgy emeli a karját, mint a színházhomlokzat portikuszának tetején

ott álló művészet-allegória

(ugye, mennyit jelentenek a fények, más megvilágításban minden más lesz hirtelen), valószínűsíthetően a Fellner & Helmer-irodával évtizedeken át együtt dolgozó osztrák szobrász, Theodor Friedl (1842–1900) munkája —

 Ganümédészhez hasonlóan a nőalak a bal karját nyújtja a magasba,

és ezzel a fogalmazással vagy beállítással

van összhangban

a portikusz tetejének két szélére elhelyezett

két kiegészítő mellékfigura is. De hát mindebben semmi meglepő nincs, a neoklasszicizmus mindene a szimmetria. Inkább a kútszobor és a homlokzati plasztika tudatos összjátéka a nagy dobás itt.

A Tilgner-kút monumentalitásban, méretben elmarad ugyan a blog eddigi kútszobor-chimborassójától, a bécsi Gondviselés-szökőkúttól, mentalitásban és szemléletben azonban mégiscsak rokona Donner káprázatos szobrának. Két nagy medencéjével ugyanúgy létrehozza saját rétegeit, mint minden hasonló közép-európai kútszobor,

felső medencéjén, a medence kávájának szélén

ott kapaszkodnak a közelben csordogáló Duna

élővilágának jellegzetes képviselői,

rákok, békák, teknősbékák

köpik rendületlenül a vizet,

az alant lévő halakhoz hasonlóan. De még nem tartunk a halaknál,

mert még csak Ganümédésznél tartunk,

a görög mitológia egyik homoerotikus (a biszexualitást és a pederasztiát is magában foglaló) szegleténél.

Zeusz annyira el volt ragadtatva Kalliroé és a Trójának nevet adó Trósz király gyermekétől, hogy az Ida-hegyről sas képében (vagy egy sast a fiúért küldve, ez mindmáig nem tisztázott)

magával ragadta a szépséges ifjút az Olümposzra; ott halhatatlanságot és örök életet adományozott a fiúnak, ő lett az istenek pohárnoka; apját pedig szépséges lovakkal kenyerezte le, így kárpótolta az öreget, hogy ezen az ágon bizony nem lesz unokája.

Az Olümposz istenei kedvüket lelték a főnök csecsebecséje, az örökifjúnak maradó Ganümédész látványában,

a féltékeny Hérát kivéve, aki Zeusz saját neméhez vonzódásának kinyilvánítását és így ellenfelét látta az ifjúban.

Zeusz végül a konfliktust úgy oldotta meg, hogy Ganümédészt az egekbe küldte, belőle lett a Vízöntő csillagképe. Kétségtelenül rendhagyó dolog,

mai szemmel nézve

kifejezetten merész húzás a férfiszerelmet ilyen köztéri piedesztálra emelni,

éppen egy város történelmi főterén.

Meg kell vallanom, engem is lenyűgözött Ganümédész, még tükörképét is megörökítettem a színház főbejáratának csillogó üvegén,

és hát ezzel a történettel nyer értelmet

az állandó vízben fürdőző

és megállás nélkül vizet köpő

halak rejtélye

a pozsonyi Tilgner-kút alsó medencéjében.

Mert hát néma halak

hallgató kisfiúk és kislányok ölében,

szakadó-záporozó vízben.

És azt se felejtsük,

amit az Arizonai álmodozók óta,

Emir Kusturica,

Goran Bregovič

és Iggy Pop

jóvoltából pontosan tudunk: “A fish doesn’t think, / Because a fish knows everything.”

 

*

A szobor a Köztérképen.

Felhasznált irodalom:

Színházépületek több szempontból kereshető internetes adatbázisa.

A Szlovák Nemzeti Színház régi épületének vázlatos története.

Séta a pozsonyi Főtéren.