Londoni oroszlánok

Ez most csak egyszerű, gyors bejegyzés lesz, ha közelebbi műfaját szeretném megnevezni, jóvátételi kiegészítésnek mondanám a Nagy Oroszlánposzthoz, ahol a mostani főszereplők közül ketten már felléptek, de 2009 februárjában csak egy ízben, akkor is túl későn, az alkonyi órákban jutottam el hozzájuk, és akkor nem tudtam jó képeket csinálni róluk. 2015 őszén, hosszabb nappalokkal magam előtt már figyelmesebben bántam velük.

Megtehetném, hogy ezeket a képeket egyszerűen beleteszem abba a posztba, hiszen a Buckingham Palota előtti Victoria Emlékműről nem akarok olyan részletes bemutatást írni, mint amilyet a királynő fiatalon elhunyt férje, Albert herceg Kensington Gardens-beli emlékművéről a múltkor írtam. De jobb ez így, újra az elejéről kezdve. Nagyjából különben negyven év van a két emlékmű között, ami a két halálesetet, a nemes elhatározást, a pénzgyűjtést, a pályázatot és a megbízást illeti, az előbbi szoboregyüttes kivitelezésének elhúzódása miatt ez az időtáv később csökkent valamelyest, így vehetett részt a Viktória Emlékmű szobrásza, Thomas Brock (1847–1922) az aranyszínű Albert-szobor végső munkálataiban az azt a szobrot mintázó John Henry Foley (1818–1874) idő előtti betegsége és halála miatt, és noha 1911-ben a Victoria Memorial egy nagyobb városrendezési projekt, a The Mall mai kiképzése keretében került nagyon exponált helyére, közvetlenül a Buckingham Palota a belváros felé néző főhomlokzata és előkertje elé, egészében és részleteiben, még ha méretesebb is, kevésbé pompázatos szobrászati dolog, mint a jelentéstanilag közvetlen elődjének tekinthető, George Gilbert Scott megálmodta Albert Memorial. (Az egész itteni projekt fő építésze Sir Aston Webb volt.) Az emlékállítás

királyi tárgya, Viktória ott van a helyén, márványban, igen részletes kidolgozottsággal (hadd hívjam fel az olvasó figyelmét a sok dolog közül éppen az oroszlánfej-karfás trónra),

de engem ezúttal a megfáradt koronás öregasszony ugyanúgy nem foglalkoztat, mint a vele egy szinten helyet foglaló, a főpilont körbeölelő többi márvány-allegória, vagy az emlékmű tetején ott lévő, aranyozott Szárnyas Niké, még a lejjebb lévő bronz vízi lények sem — most kizárólag a kör alakú emlékmű négy szimmetrikus pontján ott álló bronz oroszlánnal szeretnék törődni.

A már hivatkozott oroszlános posztban elmondtam, hogy 1911. május 6-án, amikor az emlékművet felavatták, és a frissen koronázott király, Viktória unokája, V. György a fáma szerint olyannyira elégedett volt az emlékművel, hogy a szobrászt, Thomas Brockot ott helyben, a felavatáskor lovaggá ütötte,

az oroszlánok még nem álltak a helyükön, ahogy ez az ünnepélyes alkalommal készült archív felvételen is jól látható. Tizenhárom évnek kellett eltelnie, mire oda kerültek, és az is hozzátartozik a történethez, hogy Brock nyertes pályaművének első tervein a piedesztálokra még egyszerű szárnyas oroszlánok voltak elképzelve. Sir Thomas Brock azonban változtatott az eredeti ötleten, és 1924-re az allegória irányába mentek el az oroszlánok, oly módon, hogy Brock emberi figurákat állított melléjük, és két elvont fogalmat, illetve két büszke brit gazdasági ágat, két tevékenység-allegóriát személyesített meg ily módon. Vagy pedig csak a szárnyakat elégelte meg, mert hát abból addigra már rengeteg volt az emlékművön, a viktoriánus korszak pedig végső soron mégiscsak racionális, földhözragadt kor volt (lásd Darwint, lásd Dickenst, lásd a Káma-Szútra angol fordítását). Elsőként a királynő bal kezénél, az uralkodóhoz hasonlóan a Trafalgar Square irányába fordulva ott

a Béke allegóriája.

Az oroszlánt kísérő,

fiatal, a kezében olívaágat

tartó leány testesíti meg a Béke allegóriáját,

a többiekhez hasonlóan

nemcsak dédelgeti a mellette lévő oroszlánt,

hanem együtt is lép vele,

kíséri, sétáltatja, terelgeti, paskolgatja.

A sörényt leszámítva a hímoroszlán legnagyobb büszkesége a heréje, és Brock oroszlánábrázolásait látva ehhez a megállapításhoz nem fér semmi kétség,

akárhogy kunkorodik az az oroszlánfarok, a két golyó nem marad rejtve a kíváncsi tekintetek elől.

Az oroszlánfarkak elrendezésében, lebbenésében-hajlásában különben ugyanúgy szimmetria érvényesül, mint az egész emlékmű tervében, alakok és oroszlánok testtartásában, egymáshoz képesti elhelyezésében.

A Viktória királynő jobb kezére eső helyen a Haladás allegóriája áll,

lobogó fáklyát a baljában magasba emelő,

a Békéhez hasonlóan babérkoszorút viselő fiatal férfi,

az oroszlános kvartett legkevésbé felöltözött tagja,

pedikűröstanulók mestermunkájának beillő lábfejjel,

marcona fenevaddal,

illedelmesen jobbra hajló,

az oroszlánbüszkeséget pillanatig sem rejtő farokkal,

az állatok királyának

maximális városi domesztikálásával. Haladás; és mivel a palotától távolabbi két oroszlán közvetlenül egy félkörforgalom szélén áll, csakis előre.

Neki háttal, már a Buckingham Palota felé fordítva a két profán allegória közül a jobb oldalra eső,

és félre immár a babérkoszorúval is — búzakévével és sarlóval a kezében parasztruhába öltöztetett nő,

természetesen lépő oroszlán kíséretében, a Mezőgazdaság megtestesítőjeként.

A körbefordulattal

feltárul a csodás oroszlánportré

és az allegorikus figura attribútumai,

hátulról nézve

nemcsak a most már kötelezőnek számító oroszlánherék,

de a fiatalasszony ruházatának apró részletei is, nézzük csak azt a csomót a derékon, az anyag ejtését a tomporon,

egyáltalán az egész kettőst ebből a szögből.

A maga erőteljes, tervrajzos-harapófogós-előkötényes-nyeleskalapácsos

férfialakjával

alighanem a negyedik csoport, a palota felől a közelebbi oldalon balra eső

Ipar allegóriája a legrészletezőbb és egyben legfotogénebb ábrázolás,

nem is feltétlenül a jobbra csapódó farokra

és már untig ismert herékre gondolok,

vagy a fantasztikusan kidolgozott apróságokra (cipőfűző és kalapácsfej),

hanem a többinél jobb perspektíva miatt

mindenhonnan jól fényképezhető párosra,

melynek mindkét szereplője

közeli portréban is erősnek mutatkozik.

És az oroszlánok ott vannak ugyan a térre vezető utak közül háromnak a lezárásául szolgáló kapuk

csúcsdíszeiként is (néha elbújva),

azért az emlékmű legfőbb attrakciója a négy gazdagon patinázott bronzoroszlán és egy-egy kísérője.

Magányosnak biztosan nem gondolnám egyikőjüket sem.

*

De ha már repríznél és jóvátételnél tartunk, továbbmegyek a londoni oroszlánok kimeríthetetlen tárában, a “mindig kettő” szabályának engedelmeskedve

most is volt szimmetrikusan felállított kerti kapudísz,

épp bivalyok felett diadalmaskodnak ezek a vadállatok, aztán a munka jegyében

ajtókopogtató,

zászlótartó a fogalom profánabb

és ünnepélyesebb,

szertartásosabb értelmében is,

akik miközben tartanak,

egyúttal őriznek is, a Westminster Palota királyi bejáratát.

Meg aztán illusztrációk

a nagy Kelet-Afrika-kutató és híres oroszlánvadász katona, Frederick Courtney Selous végzetéhez,

aztán illusztrációként Britannia nagyságához a Piccadilly Circus egyik épületének homlokzatán.

És akkor Oliver Cromwell mélabús oroszlánját (hol máshol állna, mint a Parlament előtt,

1899 óta — és az oroszlán két évvel előbb készült, mint Cromwell figurája),

Hamo Thornycroft munkáját még meg se mutattam. (A családnév ismerős lehet annak, aki olvassa a blogot, a kedves papa készítette az Albert-emlékmű Kereskedelem-szoborcsoportját, s egy időben Viktória királynő egyik kedvenc szobrásza volt; Hamo anyukája és egyik húga is szobrászként tevékenykedett.) De a repríz nem rájuk vonatkozik, hiszen ők eddig még nem voltak,

ellentétben William F. Woodington a Westminster híd a déli part hídfőjén (térképészetileg amúgy a híd északkeleti csücskében) egyedül ácsorgó,

Coade-kőből készült oroszlánjával,

akit itt most hátulról cserkészek be,

különös tekintettel az oroszlánherékre,

és aki olyannyira volt már, hogy szinte a talapzatán gubbasztó galambokról is úgy érzem, voltak már,

dehát tessék,

ez a hagyomány,

Coade-kő oroszlán és városi galambok, South Bank és északkeleti csücsök,

meg nyilván az,

hogy ezt a busafejű szépséges fehér szörnyeteget

időről időre lefényképezem,

és az égbolt változik,

a fények igen,

de ő nem,

ő ugyanolyan marad, mozdulatlanul. Meg ha repríz, akkor persze legutóbb is megpróbálkoztam

a Trafalgar Square a Nelson-oszlopot az orruk hegyén

egyensúlyozó, szintén csillogó sötétbarnára patinázott oroszlánjaival.

Ez a hagyomány.