Kívül-belül üresen kong szívem

Az 1930-ban Salgótarjánban született Vasas Károly nem tartozott a korszak szobrászainak elitjébe. Első olvasásra talán élesen hangzik ez a mondat, de a minap kezembe került a korabeli Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellett működő Művészeti Bizottság 1963 decemberéből való jegyzőkönyve, ahol Vasas a Könyves Kálmán körúton akkor felépült húsztantermes iskolaépület elé készített, a Lesenyei Mártát, Osváth Máriát és őt meghívó pályázaton egyébként nyertes szobortervét a testület tagjai igen éles szavakkal, meglehetősen méltatlanul, az akkor fiatalnak számító szobrász munkásságán a “nagyság” jegyeit számonkérve bírálták.

A megbízást Vasas Károly végül elnyerte, a beadott kisminta alapján elkészített szobor 1967-ben a helyére, az iskolaépület előtti járdaszakaszra került, és több mint negyven éven át ott is állt. A figurák vonásai őriztek valamennyit a referenciálisból, testtartásuk, mozdulatuk, elnagyoltságuk ugyanakkor a kor szintjén modernista is volt.

A fenti két képet a szobor köztéri életének utolsó napjaiban, 2008 márciusában készítettem; egy-két héttel később az egykori iskolát bontani kezdték, hogy a helyén felépüljön a k3 irodaház. A szobor megtisztítva ennek a hatalmas üvegfelületekből álló modern épületnek a belső udvarára került 2010 késő tavaszán, védettebb, nyugodtabb környezetbe, de kevésbé láthatóan.

Vasas Károly 1956-ban végezte el a főiskolát, köztéri megbízásai indulásától, az 1950-es évektől kezdve tulajdonképpen nem voltak nagyon gyakoriak. Meglehet, kis becsben állt, de hát abban is kell állnia valakinek, például azért, hogy a “nagyok” nagy becsben állhassanak. Kezdetben főként mellszoborportrékat, kisebb zsánerszobrokat készített, az 1970-es évektől azután egyre több ideológiailag kötött vagy a szocializmus ünnepi alkalmaira szóló köztéri megbízást vállalt el, munkáival ekkor már a szakmai elismeréseket is elnyerte.

A köztéri szobrászattal foglalkozó irodalom gyakran használja terminus technicusként a “monumentális köztéri munka” megjelölést (sokszor csupán egyetlen kis méretű domborművet értve rajta) — itt most Vasas Károly két valóban monumentális munkája következik, inkább már annak a korszaknak a vége tájáról, mely ennek a blognak a fókuszában van. A két szobor azonban rokonságban áll egymással, magukon viselik koruk nyomát, és — talán épp monumentalitásuk miatt is — egyáltalán nem érdektelen alkotások, a szobrász főművei. Ha valaki végigtekint Vasas Károly alkotásainak időrendi során, úgy érezheti, az egész pálya felkészülés volt valami olyasmire, ami két változatban itt következik.

Az egyik szobor egy Bács-Kiskun megyei kis faluban, Hartán látható,

eredetileg felszabadulási emlékműnek állították 1979-ben, és alighanem a kis faluhoz mérten szokatlan méretei mentették meg az eltávolítástól, olyannyira sok anyag van benne, és annál azért sokkal kvalitásosabb alkotás, hogy a rendszerváltozás után egyszerűbb volt Majálisra változtatni a címét, mint leszerelni. A másik Balatonfüreden, a parti sétány autós felének végében áll, kis zöld szigeten, de az autós-parkolós turistavilágban, jelzőtáblák sűrűjében,

eredetileg, 1985-ös felállításakor Három tavasz volt a címe, és a rendszerváltozás után úgy őrizte meg önmagát is, címét is, hogy egész egyszerűen elfelejtkeztek róla, a szobor pedig (immár koszorúzások, ünnepségek és R-gárdisták híján) rendhagyó térplasztikává nemesült. A kronológia és a szobrászati jelleg miatt is a kettő között lenne a helye a (nomen est omen) pécs-vasasi Parcsin-dülőn 1982-ben, a mecseki szénkitermelés 200 évvel azelőtti kezdeteire emlékezve felállított bányaművelési emlékműnek,

ez a szobor azonban fémtolvajok martalékává vált, miután színhelyének felügyelete az ottani bányászattal és a bányaüzem bezárásával együtt megszűnt, és mára mindössze a hátterét képező betonkompozíció maradt meg belőle:

A másik kettő azonban a helyén van, és az még akkor is a helyük, ha mindkettőnél könnyen olyan benyomásunk támad, hogy túlnőttek azon a helyen, ahol felálltak: túl nagyok, túl nagyszabásúak, a környezetükhöz képest túl fellengzősek. De megvannak, és apróbb sérüléseikkel együtt is hirdetik a szobrász kedvelt technikájának és anyagának, a hegesztett rézlemeznek a nagyszerűségét, továbbá beszélnek arról az átalakulásról, ami Vasas pályáján a figuratív expresszivitástól a szelídebb absztrakció felé feltétlenül lezajlott. A füredi szobor után voltaképpen már csak egyetlen komolyabb önálló munkát készített, krómacélból egy ahhoz hasonló zsánerű szobrot a kenesei Honvéd-üdülőben; 1992-ben, hatvankét éves korában Vasas Károly meghalt.

Gyönyörűek a hartai szobor kicsi részletei,

az előrelendülő lábak,

akár kettesével,

akár egyenként nézzük őket,

akár a levegőbe lendülőt,

akár a földön támaszkodót,

tulajdonképpen annyira szembetűnőek, hogy az egész kompozíció megragadható felőlük,

de a többi részlet,

a kezek,

az alakok fölé terülő-szálló lepel,

illetve a lepel alatt kibomló arcok

a vázlatszerűen megrajzolt vonásokkal,

vagy a valóságosságot megőrző stilizáltsággal sem éppen macskajancsik.

(Meg kell hagyni, a jobb oldalon álló figura arckifejezése azért eléggé macskajancsis.)

Zárójelbe írtam a poént, de komolyra is fordíthatjuk. A Majális minden ábrázoló figuralitása ellenére nagyon sajátosan nemtelen szobor, a kétalakos kompozíción valószínűleg két nőalak fut velünk szembe, de valahogy úgy hat, hogy a figuráknak éppen a neme nincsen túlságosan kiemelve.

Sokkal hangsúlyosabb maga a mozdulat, a futás egy pillanatának architekturális kimerevítése,

mely különösen a jobb oldali nézet felől érvényesül jól,

és persze a magasba emelt lepel,

amely bal oldalról másképpen mutatja fel magát a tárgyat, hiszen előtérbe tolja fő tömegét és így kiemeli a lepel anyagszerűségét.

És a szobor hátulnézete, félhátulnézete az,

amely megteremti a legközvetlenebb kapcsolódást a balatonfüredi plasztikával,

az elnyúló, hengeres hosszanti formák hirtelen lezárása

pontosan ugyanaz a kompozíciós eljárás,

mint amelyet a szobrász itt, a Három tavasz hátulnézetében is gyakorol.

Szembefordulva vele azonban egészen más a kép,

a hosszúra nyújtott, két és fél méternél magasabb posztamens tetején az absztrakt virágminta emberi alakokká bomlik szét,

akik felvonulók, menetelők ugyanúgy lehetnek,

mint mondjuk a termékenység évszakának eljövetelét ünneplő táncosok,

és persze akár emberi alakot vagy szereplőt tökéletesen nélkülöző absztrakt motívumként is nézhetők.

Alighanem ez az eredeti tematikától való könnyed eloldozhatóság mentette meg a szobrot 89 után,

ezt az igen gondos,

saját anyagával sokrétűen, sok formában-alakzatban bánó szobrászati munkát,

melyben a hartai emlékműhöz hasonlóan egyszerre érvényesülnek az apró dolgok és a nagy egész szinte kongó hatalmassága.

Úgyhogy egy gyors félkör még a hartai emlékmű körül,

kis közelítés,

kis távolítás,

hogy pontosan lássuk, Vasas Károly két szobra ugyanannak az útnak a két, egymásból következő és egyenként nem megkerülhető állomása.

*

A szövegben említett Vasas Károly-szobrok a Köztérképen:

• Tanulópár (1967/2010) Budapest, Könyves Kálmán körút
• Felszabadulási emlékmű/Majális (1979) Harta
• Három tavasz (1985) Balatonfüred

További olvasnivalók:

• Adatok és adalékok a hatvanas évek művészetéhez I-II. A Művészeti Bizottság jegyzőkönyvei 1962-1966. Szerkesztette Wehner Tibor. Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Budapest, 2002.
• Romváry Ferenc: Pécs köztéri szobrai. Kronosz Kiadó, Pécs, 2014.