Innen oda

A közúti szállítás komoly dolog. Még a KRESZ is előírja, mit szabad, mit nem, ha az autónkba pakolunk vagy a tetején szállítunk. Súly, méret, alak, nem gyerekjáték ez, még lezuhan az a lapraszerelt IKEA-ebédlőasztal, és képes agyonütni a mögöttem jövőt. Vagy egy ártatlan gyereket, nyugdíjas öregasszonyt, akárki jóisten teremtményét. De én semmit nem bízok a véletlenre. Rakományt is, járművet is megerősítem, rögzítem biztosan, ha innen oda viszek valamit. Márpedig én gyakran viszek, ezt is, azt is. Mindent viszek.

Döntés

DSC_81752015-04-24_18-04-02_Buda, Buda, Buda. Főhősöm, akit itt nem akarok megnevezni, öregnek érezte már magát Budához. Nyomasztották a kis girbe-gurba hegyi utcák, a Vár vagy a Halászbástya alatt a legtöbbe be sem lehetett hajtani. A kies lakóövezetek is bosszantották, az volt a benyomása, a budaiak ferde szemmel néznek rá. Izmos vádlijú, mindig hegynek felfele gyalogló büszke nők, lábfejüket sík terepen, álló helyzetben is a féken tartó morcos férfiak. Leparkolt fekete autójával, szabályosan a járdára, úgy, ahogy a tábla előírta. Nincsen hely semmire, lejt minden. Elképzelte, hogy az úttestre lépve két dörrenést hall, sivító, repesztő hangot, az egyik golyó a kocsija hátuljába, a csomagtartóba fúródik, a másik őt találja el. Fényes, csillogó hírhozók, egyetlen fémes puffanással közlik üzenetüket. De Buda nem akarta a dolgokat ilyen könnyen megoldani.