Köztudott, és itt a blogon szereplő írások egyik-másikában is szóba került már, hogy a köztéri képzőművészet egyik válfaja nem is annyira titkolt erotikus összeesküvésnek számít. Legalábbis Magyarországon, a szocreált követő 15-20 évben, klasszikus szobrászi iskolázottság birtokában, bizonyos tabuktól már megszabadulva és még a modernizmus térnyerése előtt ez biztosan így volt elkönyvelhető: az itt látható szobrokhoz hasonló, igen nagy számú köztéri művek afféle összekacsintásként működtek művész és publikuma között. “Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem” olvasásának folytatása
Címke: Gyula
Betűk & szavak I.
Ez egyszerűen jószolgálati feltöltés lesz, a Tipo Budapest című Facebook-csoportból ugyanis egy idő után szem elől vesznek a feltöltött tételek, pár hét múlva is szinte lehetetlen megtalálni őket vagy pusztán a véletlen vezérli a megtalálást. Két nagyobb részletben itt is láthatók tehát azok a képek, melyek oda első ott töltött évem alatt tőlem felkerültek. Ez az első adag.
Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy
Bencsik István Libikóka című alumíniumszobrát figurális pályaszakasza legelején, 1958-ban állították fel Gyulán, a Vár és a fürdők közötti parkocskában. A szobrász, utóbb generációk mestere, a céhhez mérve igen fiatal, 27 éves volt ekkor. A különös architektúrájú szobor friss volt születése idején, és friss maradt mind a mai napig, talán azért, mert közelebbi témáját, a hintázást, valójában két fiatal teremtés önfeledt-szerelmes egymásba kapaszkodását és egyensúlyozását olyan magátólértetődőséggel, mégsem közhelyesen fogalmazta meg. A városnak ezt a részét isten is arra teremtette, hogy szobrokkal tömjék tele — hála a diadalmaskodó jóízlésnek, mégsem ez történt az elmúlt több mint ötven évben. Bencsik nagyjából életnagyságú szobra egyedül áll a zöldterület közepén, szinte kiköveteli a körüljárást, megszemlélését minden oldalról, aprólékosan, és nincs is mit tenni, körbe-körbe kell menni körülötte.
“Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 