Hiányzik Maillol

Hiányzik bizony. Amikor 2008 júniusában először (és azóta is utoljára) Párizsban jártam, még egyáltalán nem számítottam szoborvadásznak. Fényképeztem persze szobrokat, de nem mentem utánuk, nem kerestem őket, nem másztam át kerítéseken, nem könyörögtem kapu- és biztonsági őröknek, nem szereztem meg eltűnő közös képviselők és homályba vesző cégvezetők elérhetőségeit, nem törtem át pedellusok és őrkutyák védővonalán, és ha utamba akadt egy-egy szobor, nem fényképeztem körbe őket, nem fotóztam le módszeresen a részleteiket. Párizsból is inkább az elképesztő terek, az utcák, az épületek, házak, leginkább az újraépített sugárutaknak és kereszteződéseiknek köszönhető sarkok érdekeltek, és csak másod- vagy harmadsorban a szobrok. Így történt meg, hogy a modern köztéri szobrászat klasszikusának számító Aristide Maillol a Louvre fektetett U-betűjének nyugati végén és a Tuileriák kertjében lévő tizenkilenc szobra közül mindössze kettőt fotóztam le, ezeket is egy egészen másfajta kíváncsiság vezérelte sétának köszönhetően; másnap pedig már egészen más terelt el. Pedig akárcsak a Nagyításban David Hemmings, utólag észrevettem, hogy a Louvre két nyugati szárnyáról készített képeimen az épületek előtti sövénylabirintusban ott bújik a többi Maillol-szobor is, az álló alakok legalábbis jól látszanak, igazán karnyújtásnyira voltak tehát tőlem. De hiányoznak most, mert megelégedtem a Carrousel-alagút (hivatalos nevén az avenue du Général Lemonnier) feletti, a voltaképpeni Louvre-t és a Tuilerák kertjét elválasztó szabad tér két szembetűnő, egymással szimmetrikusan elhelyezett, egymásra karakterben is hasonlító fekvő nős szobrával, az északibb, a Szajnához közelebbi, a Port-Vendres-i hősi halottak emlékművére 1919-ben készült, ezen a helyen bronzból az 1960-as években felállított nőalakjával, melyet hellyel-közzel még körbe is jártam, távolabbról is lefényképeztem, közelebbről is, más szögből is, egészen közelről, szabályosan szemből is. A másik Maillol-szoborhoz, az átellenben, délebbre fekvő Cézanne-emlékműhöz is kötelességszerűen odasétáltam, le is fényképeztem, de még kevesebb műgonddal, mint a másikat, pedig ez az eredetileg 1912-ben elkezdett, és csak 1925-ben befejezett ólomszobor ránézésre is merészebb, genezisét tekintve pedig jóval érdekesebb munka, mint a másik. Aix-en-Provence rendelte meg a művet a szobrásztól, de az elkészült munkát a város képviselőtestülete végül elutasította, a szobrot ezután Párizs városa vette meg, és még évekbe telt, míg 1929-ben a Tuilerák kertjébe került (mai helyére pedig húsz évvel Maillol halála után, 1964-ben, a többi Maillol-szobor elhelyezésekor tették).

Szóval hiányzik Maillol. Ha itt lenne a többi, le nem fényképezett párizsi szobra, az álló, kifordulva fekvő, csoportokba rendezett meztelen nők, kicsit talán jobban értenénk, mi volt a jelentősége ennek az 1861-ben született, a monumentális köztéri plasztika mellett már saját negyvenes éveinek környékén, a festészet és a falikárpitok készítésének kerülőútja után elköteleződő modern művésznek. Hiszen talán éppen gondosan kidolgozott, szoborról szoborra alakuló magánmitológiája a foglalata az ő, életében még legjelentősebb kortársa, Rodin ellen is gyakran kijátszott “modernségének”. És nemcsak konkrétan, hanem átvitt értelemben is hiányzik — alighanem ő volt az utolsó szobrász, akinek művészetére  az 1950-es-60-as évek fordulóján, a szocreál alól felszabaduló magyar szobrászat nemzedékektől függetlenül még végső instanciaként tudott tekinteni. Hatása Medgyessy Ferenctől Kisfaludi Strobl Zsigmondon át Pátzay Pálig, a háború után induló fiatalabbakig, Somogyi Józsefig, Kerényi Jenőig, Tar Istvánig, Laborcz Ferencig, és még egy további generációban, a Varga Imréében, Vigh Tamáséban is igen sokak munkájában kimutatható. A magyar köztéri plasztikában nem volt többé ilyen példakép, mint ő, nem akadt senki a XX. század modern, kísérletező, nem figurális nyugati szobrászatából, aki ily módon közös nevező tudott volna lenni, mint Aristide Maillol. Pedig ha akadt volna ilyen figura, a köztéri magyar szobrászat tekintetében ma talán nem itt tartanánk, ahol tartunk, és ennek a blognak sem kellene lezárnia anyagát valahol az 1970-es évek vége táján, az 1980-asok legelején. “Hiányzik” “Maillol”.

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok. csuhai összes bejegyzéseinek megtekintése